Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
Da_*vóei. i-<xruj: IBKIMW a. 192 -ct magaslaton-poWurvieirvfcuru-regény — Azt t-emélte, hogy a tárgyalások majd megkönnyítik, hogy tisztázza maga előtt a Mao sorsán támadt indulatait. Talán naívul, mégis azt várta, hogy négy társával egyetemben majd hangos gondolkodásba fognak a tárgyalóteremben, valami közös kutatóakcióba, hogy kiderítsék: hogyan történhetett meg, hogy egy fiatal lánynak így kellett meghalnia. Azt képzelte, megkérdezheti: hogyan történhetett meg, hogy az osztagból egyedül ő cselekedett úgy, ahogyan cselekedett. Elmondta volna, hogyan hatott rá az ügy, és mi hajtotta, hogy feljelentse a többieket — négy fiatal, magafajta amerikait, akikkel az ellenséges terület mélyén csakis úgy ‘maradhattak életben, ha egymásra bízták életüket. El akarta pzni kétségeit, vajon minden tőle telhetőt mégtett-e a szenvedő Maóért —, s ezek a kétségek, mégis, a mai napig rágják őt. Abban bízik, mondta, hogy velem mindent megbeszélhet. De arra már korán rájött, hogy az efféle problémák a törvény előtt nem sok vizet zavarnak. Amikor rákezdett, hogy szigorúan nem-jogi alapon beszámoljon az ügyről, elmondta, hogy visszatekintve, már világosan látja: Mao halála várható volt. Számtalan hasonló eset előzte meg. Így vagy úgy, mondta, szinte napirenden voltak az efféle ügyek, csak éppen ő lassan, tétován fogta fel, hogy ugyanúgy a háborúhoz tartoznak, mint az aknák és a célpontok. Ma már úgy látja, hogy meg kellett volna éreznie: az. egyik ilyen ügy előbb-utóbb különleges, betetőző erővel hat majd rá. Alighogy megérkezett Vietnamba, 1966 októberében, máris felfigyelt bizonyos jelenetekre, amelyek látnivalóin ösztön- szerűek voltak, és nem illeszkedtek a katonai stratégiába. Eriksson elmondta, hogy gyakori volt az ütlegelés, rugdalták és pofozták a vietnamiakat. Olykor hivatalos parancsokra hivatkozva szentesültek az indokolatlan, erőszakos cselekedetek. Szolgálati idejének elején, emlékezett Eriksson, egységének katonáit például felhatalmazták, hogy lőjenek az este hétkor megkezdődő kijárási tilalom vietnami megszegőire. A gyakorlatban az illető katonára volt bízva, tüzet nyisson-e egy-egy vietnamira, aki néhány perces késéssel vályogból és bambuszból összetákolt viskójába igyekezett. Ugyanígy szabad volt rálőni minden olyan vietnamira, aki futott, de — Eriks_ son szavaival — „néha igen-igen vékony volt a határvonal a futás és lépés között ’. Egy nappal azután, hogy osztagát rajtaütés érte, és megsebesült a legénység fele, néhány foglyot ejtettek, és viszonzásképpen rövid úton kivégeztek kettőt közülük „példa gyanánt”. Az egyik tizedes, akit még mindig dühített az előző napi rajtaütés, kis híján megfojtotta az egyik foglyot; hurokszerúen a nyakára csomózott egy esőgallért, és már szorította is, amikor egy irgalmas hadnagy ráparancsolt, hogy hagyja abba. > Megtörve első, töprengő hallgatását, Eriksson így folytatta: „Az ember egyik napról a másikra hirtelen csak azt; látta, hogy megváltoznak a társai — rendes fickók, eszükbe sem jutna otthon, hogy „sárgának” vagy „kutyafejűnek” gúnyolják a keleti embert. De most a világ túlsó végén voltak, idegenben, ahol azt se tudták, ki a barátjuk, 'és ki nem. „Nap nap után megesett, hogy egy keskeny földútra keveredtünk, amolyan nyomorúságos, falusi főutcára, és előbújtak a falu vénei, hogy üdvözöljenek, a gyerekek mosolyogva rohantak oda hozzánk, várták, hogy kiosszuk az édességeket. A földút másik végén, alighogy kiértünk a faluból', ott meg puskatűz fogadott, mi meg elkeseredtünk azon, hogy a falu lakói nem figyelmeztettek bennünket. A legtöbben csakis azt gondolhattuk, hogy marhák vagyunk, amiért idejöttünk meghalni. És az ilyen gondolatok, hiába, megváltoztatták sok emberünket. Már nem hittek abban, hogy az élet, bárki élete, akár a saját életük, bármit is érne. Nem mondom azt, hogy mindenki, aki civilt ütlegelt, büszke volt magára — de nem is ismerte volna el, hogy szé- gyelli. De azért elárulta magát. A legváratlanabb pillanatokban, anélkül, hogy kérdőre vonták volna, mentegetni kezdte, ^amit esetleg néhány órával azelőtt elkövetett. Persze, én addig végig a gyalogosoknál voltam. Elülső zónában, ahol a legrondább a háború. Nappal felderítő-tisztogató akciók, éjszaka rajtaütések. Rájöttem, hogy nem is olyan nehéz megölni egy embert — harc közben éppen olyan ösztönös, minthogy az ember félreugrik a lövedék elől. Sosem tudja az ember, ki lesz a következő hulla, és ez egész más, mint a hátvonal. Mennél hátrább került az ember, annál közelebb jutott a civil élethez.” 1966. november 16-án Eriksson szakaszának parancsnoka, a néger származású Harold Reilly hadnagy (aki az összes többi katona szereplővel egyetemben itt költött nevet visel), megbízta Erikssont, hogy a legénységi állomány négy másik tagjával felderítő őrjáratot hajtson végre, fésülje át a Központi Fennsík egyik körzetét, keresse a Vietkong tevékenységének nyomait. A bíróságon tett későbbi vallomásában Reilly „rendkívül veszélyesnek” minősítette az őrjáratot, és hozzátette, hogy a szakasz négy osztagának legjobb embereit szemelte ki a vállalkozásra. Különös gonddal készítette elő az akciót, mondta, mert végrehajtását a hadosztályparancsnokság rendelte el, magasabb hely, mint ahonnan — a századparancsnokságról — általában parancsokat szokott kapni. Választását így indokolta vallomásában: „Úgy éreztem, hogy ezek az emberek tudják, mit csinálnak, a másik ok pedig az volt, hogy a századparancsnok alkalmas embereket kért.” Másnap, november 17-én délután az újonnan alakult osztag tagjait a szakaszparancsnokságra hívták, My Tho falucska közelébe. Pihenj ben, vagy a földön ülve hallgatták vezetőjük eligazítását, aki egy zsámolyon ült. A vékony, középmagas, fekete hajú Tony Meserve őrmester húszéves volt, és odahaza New Yorktól északra, a kanadai határ közelében, egy városban lakott. Eriksson szerint a magabiztos, fölényes Meserve az osztag legfiatalabb, de legtapasztaltabb katonája volt, három éve szolgált már önkéntesként, egy éve harcolt Vietnamban, többször kitüntették, és egy hónap múlva indult volna haza. Rangra Ralph Clark tizedes volt a második az osztagban, egy Philadelphia melletti városból származott. A huszonkét éves, nyápic testalkatú, szőke hajú, fakó, hidegkék szemű katona — újra csak Erikssont idézem — kapkodó mozgású férfi volt, és gyakran jutott olyan látszólag hirtelen támadt elhatározásokra, amelyek Meserve gondolkodásának túlságosan is megfeleltek (Folytatjuk.) AAAAAAAAAAA,*AAAAAŐA>U.i.AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA.kAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4AA4AA Székelyföldi Tarosok, tájak, emberek Marosvásárhely A város főterének részlete: a művelődési palota. Úgy ment velünk a kicsi Skoda, mint egy húsztonnás katnión. Egyvágtában hatszáz kilométert köszörültük az aszfaltot. Egyszer álltunk meg reggelizni, s egyszer a határnál. A határőr és a vámtiszt szalutált; elkérték az útlevelet, csak úgy megszokásból bekukkantottak a kocsiba, „Jó utat” — mondták és mehettünk Erdélybe. Mehettünk a Székelyföldre. Átszáguldottunk Nagyváradon, mint a tavaszi árvíz Kolozsvárott is csak azért álltunk meg, mert itt meg kell állni még akkor is, ha az ember zsebében egy árva báni sincsen. Rövid séta közben eszembe jutott az operett mézes-mázas dalocskája, aztán magunk mögött ismét becsapjuk az ajtót, és irány Torda. A- híres hasadék, ködben van. Mi alatta húzunk el, jó aszfalt úton, kilencvenes tempóval. Aztán mór integet is valaki, ketten is lóbálják kalapjukat, álljunk meg. Mondom magamban nem állunk meg az atyaúristen sptopposának sem. Mégis. Hisz ott a Volga. Ezek nem stopposok, elénk jöttek. Fék, index, azután kiszállunk. — Ugye maguk a tolnaiak? Mi voltunk azok. Székelyföldre utaztunk. Bemutatkozás, ismerkedés, aztán... — Az elvtársak elé jöttünk, hogy betaláljanak Vásárhelyre. Sorompó vár bennünket. Nincs a sorompóra írva, hogy tíz percnél tovább is zárva tartható, de már vagy húsz kocsi áll három sorban, befelé, meg kifelé is. Várunk türelmesen, hozzászoktunk. A sorompó nemcsak nálunk, Erdélyben is úr. A sorompó mégis megnyílik, megyünk be a városba. Kísérőink mondják: ezt az új gyárat két éve építették, amazt négy éve, ezt a lakótelepet az idén nem öntötte el az árvíz, és ezeket a házakat bontják majd le, ha lesz arra pénz. Negyedórás út után kitárulkozik előttünk Marosvásárhely belvárosa. A főtér két végén egy-egy templom, a katolikusoké, meg a lutheránusoké. Két oldalt, irodák, hotelok, a kultúra palotája, és az üzletsorok. Középen a téren virágágyások, meg fenyő, meg virágát hullajtott rózsátövek, szép lehet ez a tér nyáron. Most minden kopár, a rózsákat elbújtatták a földbe, a virágágyásokat trágyával hintették meg. Sáros, latyakos a föld. Piac volt ez a tér még negyven éve is. Ide jártak le a havasokból birkát árulni, ide jöttek messze vidékekről sóval, szőttessel A vásárhelyi piac mindig nagy esemény volt. Most is az, de most valahol a város szélén. Most már ott is. autót is árulnak. A főtérről aztán keskeny kis görbe utcák nyílnak . a szélrózsa minden irányába, lefelé is, meg fölfelé is. Az utcák egyirányúsítva vannak. Járművel-nehéz rajta közlekedni, lovas kocsi a főtérre nem hajthat. Nagy város Marosvásárhely. bakosainak száma százezer, azóta, hogy hozzácsatoltak másfél tucat kis községet, amolyan peremvárosféléket. Marosvásárhely Maros megye székhelye. Az eszközeivel a megye gazdálkodik, itt szabják meg hol mennyire fejlesszék az ipart, a mező- gazdaságot, mennyit költsenek most a súlyos árvízi katasztrófa után a helyreállításra. Most is az árvíz tartja még rettegésben, fogva az embereket, mert olyan borzalmas gyorsasággal és tömeggel zú - dúlt a városra, hogy erre még nem volt példa. Azt mondják a vásárhelyiek, hogy ötszáz éve volt egyszer árvíz, de az sem ilyen, az is csendesebb, nem ilyen pusztító volt. Húsz perc alatt öntötte el a fél várost a Maros Az új lakónegyed első emeleti lakásaiba az ablakon keresztül folyt be a víz. A hatvan éve épített erőmű nem látszott ki aZ' árból. Híd, vasút, autóbuszpályaudvar húsz peic alatt eltűnt az árban. Aztán három napig állt a víz, akkor ismét leszaladt. És azóta megfeszített erővel dolgoznak a helyreállításon. Újjáépítik a házakat, ledöntik a niegrogy- gyantakat, szárítják a bérházi lakásokat, és klórozzák a vizet. Mintha tömény klórt inna az ember. Büdös, keser rű, talán még füstöl is. Az árvíz nyomai lassan eltűnnek, az összedőlt házakat elbontják, az elpusztult hidak helyére újakat építenek. (A Nyarad folyón már közlekednek a tönkrement régitől húsz méterre épült új betonúidon). A házak falán azonban még sokáig ott lesz az emlékezetes jel: Eddig ért a víz, amikor kiöntött a Maros. láttuk, nem is kellett különösebb magyarázat. A falakon a víz nyomot hagy. Néhol a lábazat magasságában, másutt az ablakoknál, a mélyebben fekvő városrészeken pedig az, első emelet padlóvonaláig ért a víz. PÄLKOVÄCS JESfi — JANTNEB JÄNOS
