Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-15 / 268. szám
Mostari üdvözlet A Neretva-parti Mostar Jugoszlávia egyik leglátogatottabb idegenforgalmi központja. Turisták százezrei keresik fel évente művészeti emlékei, s n em utolsó sorban szép környéke kedvéért. Mostar legnagyobb nevezetessége a török építészet remeke, a Neretvát 20 méter magasan átívelő régi híd, melyet 1566-ban kezdtek építeni. Dzsámik, minaretek, s az elmúlt századokat idéző rézműves negyed, a Kujundzsi- luk méltán vonzzák a szép Neretva-parti városba az idegeneket. Az 1558-ban épült „görbe” híd, amely a Neretvába ömlő Radobolje folyót íveli át. A rézművesnegyed, a Ku jundzsiluk. A háttérben Koski ehmed pasa dzsámija. Huszti Olga felvételei A tanulás — életforma Több mint kétesztendős előkészítő munka után zajlott le a közelmúltban a magyar nevelésügy egyetemes tanácskozása, az V. nevelésügyi kongresszus. A mintegy hatszáz küldött háromnapos eszmecseréjét országos érdeklődés kísérte, örvendetes jele ez annak, hogy mind többen átérzik nálunk: a felnövekvő nemzedék nevelése nem csupán a tanítók és tanárok dolga, hanem fontos közügy, nagyszabású nemzeti feladat, a szocializmus építésének egyik alapkérdése. A tanácskozás mindenekelőtt arra a kérdésre Igyekezett választ adni, amelyet a rohamosan kibontakozó tudományostechnikai forradalom, a „gyorsuló idő” tesz fel világszerte az iskolának: hogyan birkózzon meg a pedagógus a szédületes tempóban növekvő tudásanyaggal, mit tanítson a napról napra keletkező új ismeretekből? Úgy tetszik, immár végérvényesen vereséget szenvedett az a régimódi felfogás, mely szerint minden új ismeretet válogatás nélkül, lexikális teljességgel bele kell építeni az iskolai oktatásba. Ez a gyakorlat a tankönyvek és tantervek túlzsúfoltságát még tovább fokozná, s a tanulókat minden eddiginél nagyobb túlterhelésnek tenné ki. Nagyon igaz Igor Tamm Nobel-díjas szovjet fizikus híres aforizmája: „A tanítvány nem bögre, amelyet meg kell tölteni, hanem fáklya, amelyet fel kell lobbantam.” A tanulók képességeit kell fejlesztenünk. Németh László írja valahol: a tantárgyak nem arra valók, hogy ne hagyjanak időt a tanításra, hanem „ké- pességtornák”, s mint a jó tornászban, itt se csak a korlátra vagy a nyújtóra kell a képességeket edzeni, hanem mindenre, amihez váll kell és szív.” Fel kell készítenünk a tanulókat az iskolán túli önművelésre, hogy felnőtt korukban képesek legyenek általános és szakmai műveltségük állandó és folyamatos pótlására, esetleg, korrekciójára. Azok a gyerekek, akik napjainkban elsőosztályosok, az ezredfordulón még életük delén lesznek. Olyan útra valóval kell tehát ellátni őket, hogy a XXI. században is megállják majd a helyüket. Mindehhez az iskolai oktatás módszereinek a megújulására is szükség van. Jobban fel kell használnunk a jövőben mindazt a segítséget, amit a tudomány és technika ötletekben és eszközökben kínál, az oktatógéptől a programozáson át az iskolaszervezeti módosításokig. Ez azt is jelenti, hogy az iskolának, a pedagógusnak, a nevelésügynek folyamatosan igazodnia kell a változó világ követelményeihez, vagyis állhatatosan keresnie kell az újat, a jobbat, a jövőbe mutatót oktatásban és nevelésben egyaránt. A pedagógia szaknyelvén fogalmazva permanens iskolareformra van szükség. Ugyanakkor óvakodni kell a megalapozatlan, elhamarkodott, pusztán az újítási divat kedvéért végzett kísérletektől. A pedagógiai kísérletek mögött mindig élő emberek állnak, sőt, mi több: minden hatásra érzékeny gyermek-emberek, akiknek nyugalmát, harmonikus fejlődését senkinek, semmiféle kísérlet jegyében nem szabad kockára tennie. A kongresszusi tanácskozás másik nagy alapgondolata az volt, hogy iskoláinkban a jövőben nagyobb hangsúlyt kell kapnia a nevelésnek. Ma ugyanis az iskolák nagy részében a közösséget és az egyéniséget formáló nevelő munka messze elmarad az oktató munka színvonalától. A jó iskola gyakorlóterepe a közösségi életnek, a társadalmi demokratizmusnak, az alkotó ön- tevékenységnek i olyan hely, ahol a gyerek és ifjú — a majdani felnőtt — nemcsak aa integrálszámítást tanulja meg, hanem hozzáedződhet a ké*i sőbbi társadalmi gyakorlathoz; a közéleti felelősséghez, az önkormányzathoz, a mások gondjában bajában való osz- tozáshoz is. Csak az ilyen szellemű, az életre minden irányé ban felkészítő intézmény le? hét a jövő iskolája. A legeszményibb iskola sem vállalhatja azonban magára az ifjúság nevelésének teljes felelősségét. Sürgető szükség van arra, hogy összehangoljuk a társadalom különböző nevelési tényezőinek a munkáját. Jelenleg ugyanis az is-j kola, a család a gyermek —• és ifjúsági szervezetek, a tömegtájékoztatási eszközök, a könyvtár, a különféle társadalmi szervek, munkahelyek stb. egymástól csaknem teljesen függetlenül dolgoznak a közös célért, pedig az együttes erőfeszítések sokkal több sikert hoznának. * Az idevágó vitákban sokszoS esik a családról. Némely új keletű tévhitekkel ellentétben semmivel sem csökkent a családi nevelés jelentősége a múlthoz képest. A társadalmunkban az elmúlt negyedé században végbement forraé dalmi változások ugyan nem hagyták érintetlenül a családot sem, szerepét bizonyos mértékig módosították is, de — mint azt számos szociológiai vizsgálat és ezernyi tény bizonyítja, — a társadalommal harmóniában élő embereket felnevelni tömegméretekben család nélkül lehetetlen. Az oktatás és nevelés számos problémáját' felvető nevelésügyi kongresszus egész közgondolkodásunkra kiható hasznos eszmecsere volt, ötletekben, felismerésekben, javaslatokban nagyon gazdag. Igazi haszna azonban azon múlik, hogy ma, holnap és holnapután mit tudunk átültetni belőle a gyakorlatba. VATI PAPP FERENC Beck Zoltán: Pillieh Ferenc Szentlélek44 gyógyszertára A faluban nagyra becsült funkciója volt a gyógyszer- tárnak. Vetekedett a vendéglőkkel, a kuglipályákkal, szükségszerűségében pedig még a temetkezési vállalkozóval is. Kicsit ferdén átellen- ben, srévizavé volt a róm. kath. templommal. Akkor — gyerekkoromban — nem tudtam tudatos okát. Ma már van sejtésem, ha az elnevezésére gondolok. Az tudniillik, hogy azért kellett a patikát közvetlenül a templom mellé építeni, mert a Szentlélek a templomban teljesítette főhivatású kötelességét, a patikába pedig másodállásban szokott átugrani csupán, úgy vállalva a megerőltető feladatot, hogy azért mindig kéznél legyen, ha visszaszólítanák a félrészeg kántor tapintatlan nótájával: „Jöjj Szentlélek Úristen...” Ami már nem sejtés, hanem tapasztalat, az az, hogy a patika azért épült éppen oda, mert vasár- és ünnepnap nagyon is szokás volt a templomba járás, a lányok pedig kiváltképp a nagymisére jártak, a legények — kiváltképp — jobban szeretvén a reggeli üdítő italokat a tömjénfüstnél, leginkább elkéstek a nagymiséről, hogy a patika sarokról nyíló ajtajának Ötlépcsős feljáróján foglalhassanak pozíciót' az érkezés, a tekintély, a virtus sorrendjében, és toporogjanak ott míg a pap azt nem mondja, hogy „Ite missa est”, és a kántor nem feleli rá, hogy „Deo gra- tias”. Rosszabb esetben, nagyobb ünnepeken még a pápai himnuszt is elénekelték, de azt a pár percet már kibírták az ugrándozó szivek —és a zsebben nyiladozó bicskák. Amikor a templomból kijöttek a hívek, a lépcső lovagjai ünnepélyesen feszítve a megfelelő irányokba kanyarodtak. Én is kanyarodok egyet. Nem őket követem, hanem egy haszontalan csínytevést vallók be, amin akkoriban rettentő jókat nevettünk. Túl voltunk már azon, mikor — tapasztalatlan kisgyerekeket — a nagyobbak be- küldtek a patikába tíz deka ca- nis mergáért. Kamaszodó virtusunk mást lesett meg az áhítatot parancsoló intézmény lehetőségei között. A patikus, Pillieh Ferenc — nem bácsi, nem is úr, hanem valami felsőbbrendű tekintély — állandóan dolgozó, igazán munkájának élő gyógyszerész volt. Akkor se nézett föl munkájából, ha valaki bement. Az ajtó jó erősen nyikorgóit, a kisasszony elvette a receptet, ő pedig fáradhatatlanul mondta az „üdvözlő szöveget”: — Jó napot! Üljön le! A kalapját vegye le! Ha köpni köll, menjen ki! Egyéb se kellett nekünk, miután valamelyik társunk fölfedezte, hogy milyen érdekes ez. Naponta megtettük, hogy ok nélkül bementünk a patikába, csak hogy halljuk: — Jó napot! Üljön le! A kalapját vegye le! Ha köpni köll, menjen ki! A jónapotot nem érdemeltük akkor még, korunknál fogva. Receptünk nem volt. Leülni, hogy mertünk volna? Kalapunk egyáltalán nem volt. És viszonylag egészséges falusi fickók voltunk. így tehát, maradt, hogy kimentünk, gyorsan, és míg a többiek jót nevettek, a vagánykodó- ban igencsak felülkerekedett a szégyenérzés... Egyszer megcsodáltuk a bogárgyűjteményét. Egyik unokája — pesti fiú — az osztályunkba járt a háború után, és természetrajzórára elhozta a nagyapja gyűjteményének egy-két dobozát. Elpöttyen- tette, hogy van itt egy bogár, amit a nagyapa talált először, és róla is nevezték el. Ezt rendkívül érdekesnek találtuk, és kicsit meg is hatódtunk, hogy a tanárunk olyan nagy jelentőséget tulajdonított neki, hogy lám, egy ilyen kis faluban milyen tudós ember él... — Éljen sokáig! — bólintottunk rá. • Meg kell vallanom, jó húsz év óta — hogy otthonról elkerültem —, egyáltalán nem gondoltam rá. Se személyére, se a patikájára, ami ugyan elválaszthatatlan lett volna tőle. Egyszer talán megkérA régi hid
