Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
Ordas Iváns Az olvasó naplója Hideg, goromba szél fújt. Az őr behúzódott a feketesárgára festett faköpenyeg alá és un- 'dorodva figyelte ezt az idegen éjszakát. Idegen volt az éjszaka, ugyanígy a nappalok is és az esték. Idegen az ország, a nép, a levegő, minden. Az őr tiroli legény volt, megtermett, csontos, hegyi ember, de most közel járt ahhoz, hogy féljen. — Ostobaság! — hessegette el magától a gondolatot. — Éjszakai őrálláskor mindig támadnak ilyen gondolatok. Miért félnék? Mitől? A háborúnak vége! A háború valóban véget ért, de ezenkívül Is, a Neugebäude udvara még a barátságtalan érzelmeket árasztó fővárosban is biztonságos, talán a legbiztonságosabb helynek számított. Az óriási udvar négy sarkában őrbódék, kinn az udvaron és a kapuk előtt kettőzött őrség, markában az élesre töltött fegyverrel. Szigorú készültség a parancs, holnap kivégeznek egy szakállas magyar főlázadót, valami grófot. Most olyan világ van, hogy grófokat is akasztanak. Léptek nesze riasztotta fel gondolataiból. Fehér köpenyes alak közeledett feléje. Ráordított: . . — Halt! Wer da?! — Ne ordíts, barom! — hangzott a válasz. — Nem az erdőben vagy. Rittmeister Baron von Bibra, Flügeladjutant! Az előbukkanó hold fényénél az őr megismerte az ezüstvértes, fehér köpenyes tisztet. A táborszernagy úr segédtisztje volt, tisztelgésre emelte a fegyvert. Bibra báró felsietett az emeletre. Halk sarkantyúpengéssel mént végig az oiajlámpásokkaí megvilágított folyosón és kopo_ gott az egyik nagy, dupla ajtón. — Herein! — hallatszott bentről. A táborszernagy az íróasztala mögött állt. Az asztalon karos tartóban egy féltucat gyertya égett. Az ajtónyitásra meglibbentek a lángok, Hay- nau alakjának óriásivá nyúlt árnyéka táncolni kezdett a falon. — Nos? — fordult a kapitányhoz. — Megmentették? — Alázatosan jelentem, igenis! De a főtörzsorvos úr szerint akasztani nem lehet. Olyan sebet ejtett a nyakán, ami lehetetlenné teszi a hóhér munkáját. — Ügy? A. táborszernagy kilépett az íróasztal mögül és járkálni kezdett a teremnyi szobában. — ’ Tudja, báró — mondta egy idő múlva —, őszintén szólva legszívesebben fütyülnék a főtörzsorvos véleményére. Ámde ne mondják rólunk, hogy barbárok vagyunk. Különben is, egy arisztokratáról van szó. Töprengett. — Tehát él? — Igenis! — Járni tud? Ezt Bibra is szerette voh tudni. — Ha támogatják — válaszolta bizonytalanul. Haynau döntött: — Majd lesz, aki támogassa. A kivégzést ne u halászijuk el. Az ítéletet jneg áltoztatom golyóra. Természetesen kegyelemből. l'uiwer und Blei, erű ; — Igenis! — Jelöljön ki egy vezénylőtisztet és valamelyik alakula: ból a ki végzőszakaszt. Die Batthyány elég nagy da. ember, de ezeknek az újo (*Részlet a szerzőnek jövőre a Móra Könyvkiadóná megjelenő „Damjanich’' c. regényéből). coknak a céllövő tudományáról nem vagyok meggyőződve. Tehát olyanokat, akik tudnak lőni. Lehetőleg vadászokat. Verstanden? — Jawohl, Herr Feldzeugmeister ! ■ Haynau intett: — Rendben van, elmehet, Bibra! Holnap délig nincs szükségem magára! A kapitány összeverte a bokáit, sarkon fordult és betette maga mögött az ajtót. Az ajtó becsapódásával egy- időben Haynau az oldalához kapott. Pokolbeli! Már megint ezek a páros dolgok! A táborszernagy nem volt babonás, leszámítva ezt az egyetlen egyet, amit magában ,.páros dolognak” nevezett. Páros dolog volt az, hogy pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor — hét nap híja negyven esztendővel ezelőtt — Therese von Webernek kimondta a boldogL tó. igent, a székesegyház mellékoltáráról leesett egy szentkép. Páros dolog1 volt az is, hogy amikor annak idején elrendelte Bezancon mellett a megtorlást, egy fellázadt falu lakói ellen, odakoccintotta az apjától kapott drága aranyórá. ját egy kőhöz és az óra darabokra tört. Számtalan ilyen páros dolog volt életében, amelyekről senki nem tudott semmit, hiszen soha egy szót sem ejtett róluk. Most meg ez a derék Bibra becsukja az ajtót és ugyanabban a pillanatban, de mintha vezényszóra érkezett volna, ismét rátört az epegörcs. Haynau összeharapta a .fogát, hogy fel ne ordítson kínjában és kétrét görnyedt. Percekbe telt, amíg az íróasztala fiókjából elő tudta szedni azokat a labdacsokat, melyeket orvosa készített. Valamilyen ópiumos szer volt, viszonylag gyorsan hatott, de fekve kellett bevárni, . amíg megszünteti a görcsöket. Végigdobta magát a kereveten és ekkor — újabb páros dolog — a falióra finoman rezgő, tompa hangon kongatni kezdte az éjfélt. Lehunyta a szemét és számolta az ütéseket: — Tíz... tizenegy... tizenkettő! Tehát elérkezett! Elérkezett a megtorlás napja. Ennek a gőgös grófnak itt a’ másik épület emeleti zárkájában éppúgy csak órái vannak hátra, mint azoknak az úgynevezett tábornokoknak ott lenn. Aradon. A gróf nem érdekelte különösebben Haynaut, de a tábornokokra vad gyűlölettel gondolt. — Tábornokok? — csikorogta. — A legmagasabb rangú sem volt több közöttük, mint ezredes. Kiss Ernő, akinél kegyelemből jóvá is hagyta a golyó általi halálos ítéletet. Ilyen kegyelmet még csak Schweidel, meg Lázár kapott, az a kvie- tált huszárhadnagy, aki tulajdonképpen nem is harcolt olyan sokat, de azért mégiscsak láradó volt. És Liechtenstein herceg közbenjárására Dessewffy. A finom lelkű Liechtenstein! Mennyire szívén viselte valamikori kapitányának sorsát! Csák azért, mert az ő szavára hallgatva nem verekedte át magát Törökországba, hanem letette a fegyvert. Igaz viszont, hogy törvényes uralkodójának és nem az orosz cárnak a csapatai előtt. Ez méltánylást érdemelt A görcs ismét belemart az oldalába. — Verekedni, azt valóban tudtak! — ismerte el verejtékezve. — Az a pimasz Damjanich is. akit annak idején ő maga küldött ki az olasz harctérre. — Haynaunak nagyszerű emlékezőtehetsége volt, könnyűszerrel fel tudta idézni a termetes százados arcát, enyhe sasorrát, szájszegletének kemény vonásait, barkóját. — Micsoda karriert csinálhatott volna! De maga is tudta, hogy nem csinálhatott volna karriert Talán egyik sem, vagy legfeljebb az arisztokraták. A császári hadseregben, ez tagadhatatlan, az magában még nem garantálja senkinek sem a tábornoki lampaszt, hogy tehetséges csapattiszt. Damjanich azonban sajnos több volt ennél, jóval több. Haynau kaján gúnnyal gondolt vagy féltucat tiszttársára, akiket mind ez a vadrác futamított meg. Persze, azért csak lázadó marad! Ma pedig lógni fog! — Lógni fog! ■*— ismételte félhangosan, de mert a csak lassan csökkenő fájdalomra is figyelnie kellett, nem tudott elfojtani magában, egy valahonnan igen mélyről előtörő véleményt. Ha történetesen valamelyik idegen hadsereg, mondjuk a francia, tisztjeiként kerülnek fogságba, a legnagyobb megbecsülés és rangjuknak kijáró tisztes fogság az osztályrészük. Mint... igen, mint tábornokoknak. Első kötete 1938-ban jelent meg, a hetedik 1968-ban. A lélek évszakai, sorrendben a nyolcadik (a Magvető adta ki), válogatott verseket tartalmaz, kétszázharmincegy költeményt. Csorba Győző vidéki költő, Pécsett született, ott él ma is. A dunántúli irodalmi élet legaktívabb munkásainak egyike, a magyar líra élvonalbeli képviselője. Kiváló műfordító. Egyszóval rengeteget dolgozott s dolgozik. Az elismerés? 1947-ben Baumgarten-díj, 1957-ben József Attila-díj. S most a válogatott versek megjelenése. Szeretem a gyűjteményes köteteket, mert a költői út egész íve tárul elém, láthatom az embert, az alkotót. Ezzel az izgalommal vettem kézbe A lélek évszakait. S kerestem azt a lírikust, akiről vónay György írta még 1943-ban. hogy komor költő. Való igaz. a fiatal Csorba verseinek alapmotívuma a világ láttán érzett fájdalom. Mintha mindig lehajtott fejjel járna, mintha mindig kesernyés mosoly koszorúzná a szádét, A híd panasza e. versében íav vall m.nnnról' .Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki ./ fekete ereimben keserűség kerengett...” A kérdés jogos. Van-e alapJ ja e drámai élményvilágnak? Hiszen a fenti sorokat egy alig húszéves fiatalember írta. A magyarázatot, úgy érzem, az Egy halott költőhöz c. versben találjuk. A fiatal Csorba József Attila sorsát idézi: „Mondd: ugye lelked kacagott, / mikor végre szabadult ...” S azért értheti a nagy mester költészetét, mert benne is a „megdermedő világ” drámája fogalmazódik meg. Az ifjú Csorba rokona, lelki társa a halálba menekülő József Attilának. S nemcsak neki, hanem Radnótinak, Babitsnak, Kálnoky Lászlónak is — egy tragikus nemzedéknek. mely ..fekete földből” nőtt s két világháború kövesült életére. E nemzedék pesszimizmusa — lázadás. Kiáltás a barbárság ellen. A kisemmizett se a, az eszmények és a valóság közti ellentét adja Csorba fiatalkori verseinek másik pólusát. ..Widen van” — mondja keserűen a. Ciaányd ni okban. s Istenhez fohászkodik, a. lélek szól kétségbeesve, mert az emberi morál egyre halványul. A Szólalj meg bennem c. vers fohásza, Radnóti Töredék c. költeményének gondolatisága közös töröl sarjad. S lassan feltűnik Csorba költészetének egyik legértékesebb eleme: az emberi lét filozofikus szemlélete. Élet és pusztulás — vissza-visszatgrő témakörei. A fiatalkori fájdalom a későbbi kötetekben is jelentkezik, de már árnyaltabban zeng. Csorbát mindig megdöbbenti a halál, apja, bátyja távozása. Személyes fájdalmát szinte személytelenül mondja el, s ezáltal a személyes sorsot, az ■ egyéni költői fájdalmat közösségi fájdalommá képes mélyíteni. Verseinek gondolati elemei egyre szélesednek, bekapcsolódik az idő fogalma. Az egyéni lét megszabottsága, az idő folytonossága — e két ellentétes tényező adja lírájának következő fokozatát. Bármennyire tragikus ez az ellentmondás, Csorba Győző elfogadja a Rendet, az időét, az életét. (Törvény, Hűs rend felé, Két metamorfózis) De nem dicsőíti az elmúlást, holmű'kö- zépkori áhítattal, hanem csak elfogadja, mert kénytelen ezt tenni. S jól ismeri az emberi óhajt., tudja, hogy minden ember egy kicsit Faust is: „ ... és mégsincs jobb jó, mint az élet, / s mégsincs rosszabb rossz, minthogy elszalad” — Írja az Igénytelen Faust c. versben. Alaposan tévedne tehát, aki Csorbát a halálkultusz költőjének mondaná. Kétségtelen viszont, hogy mint fordító korán felfedezi u 12. századi francia irodalom halálinletésű líráját, Hé- linant verseit. Hélinant ötoen strófából álló müvében a halál mindenható. Ám Csorba szerint az élet az anyag és a tudat egységbe rendeződése. E harmóniának szép igazolását találjuk A test csodái c. szonettban: Lélekké is bomol a pete az anyában, / s női olyan új virág, amelynek illata, szirma / együtt-mozdul a szél örök fuvallatában.” A halál éppen ezt a harmóniát bontja meg úgy, hogy az anyagot engedi öröklétre, a tudat alkotásai viszont megsemmisülhetnek. Elpusztulhat az igaz szó is. Ez az ellentmondásos egység adja Csorba nagy verseinek drámai feszültségét, ka- thartikus telítettségét. Ars poeticája is e filozofikus szemléletre épül. Sorakozzanak a példák. „E vers se más: csata az elmúlással.” Aztán: „Nem az építő fontos, hanem az épület, / ez áll védő- tetőként a vándorlók felett” (Ocsúdó évek). „A pokol korhoz kötött újra újra / alá kell szállni ellene.” (Ars poetica). S talán a legtisztábban szól az elmúlással csatázó költői vallomás a Küszöb c. versben: „Én meg mint szellem és szív és szavak / tovább dobogva és tovább lobogva / keressek földönjáró társakat. / emelni arcukat a csillagokba.” Csorba szerelmi költészete sokszínű világ. Halk, mint Tóth Árpádé (Aki sok szépet), nyílt, mir.t József Attiláé (Hozzád mindenkiért), vergődő, mint Vajdáé (Naplórész- letek 1—13). De valami közös mindegyik versében — az intellektuális mélység. Csorba Győző filozofikus költő. S a filozófus é zrevét- lenül dolgozik a közösségért. Talán ez az oka egy régebben kialakult helytelen véleménynek, mely szerint Csorba kezdetben az emberi közösségtől visszahúzódó költő volt. Hiszem, válogatott versei cáfolnak s igazolnak. BÁBEL ERNŐ Lotti Mihailova (Bulgária) Hangulat. Ml H I E M MlI Csorba Győző : A lélek évszakai