Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
Juan Bosch: A szökevény Hegedűs László: Legendáktól a történetírásig Gyerekkoromban még lép- ten-nyomon találkoztam a sejtelmes hagyományokkal, babonás mesékkel, s ha kételkedtem is néha, nem tudtam szétválasztani mi bennük a kitalált mese, s mi bennük a való. A legenda összekeveredett a valósággal, ami emberöltőkön keresztül apáról fiúra, vagy inkább nagyapáról unokára szállva megmaradt. Nagyapáink még olyan természetesen emlegették a Kupa herceg yárát és sírját, hogy biztosra veszem: hittek is benne. S a „somoli tornyot” hol rác, hol török templomnak mondták. És esküdni mertek volna a kőkutya létezésére, amit gyerekkorukban még láttak a somoli torony környékén, de még maguk is használták boronya-nehezéknek, mint ők mondták egykor. S a kőkutyához fűződő mondában is hittek, hogy egyszer jött egy fazekas, szakállas török Sómolyba, összetörte a kőkutyás — és színarany ömlött belőle, aztán az arannyal távozott. Már valamivel bizonytalanabbul és halkabban beszéltek a falu egy-egy boszorkányának esetéről, mint rontották meg macska vagy kutya képében szomszédjuk tehenét, hogy teje elapadjon, s mikor a kárvallott gazda kileste a rontó állatot és fejszét, vagy vasvillát dobott utána, másnap a boszorkány hírében álló öregasszony félholtan, vérében feküdt, s meg is halt még aznap. öregapám betyárról is tudott még: apja mesélte neki, hogy volt a faluban egy olyan szolgalegény, aki váltig bizonygatta gazdájának, ha az éjjel a küszöbre fekszik, ő akkor is kilopja az ökröket az istállóból. S igaza lett, nemcsak a két ökröt, a lovakat és az összes jószágot kilopta reggelre, küszöbön alvó gazdája fölött, s az reggel elhűlve látta, hogy üres az istálló. Szintén nagyapámtól hallottam a Kapos mocsár-múltjáról, vagyis anyja mesélte még, hogy kislánykorában, mikor a faluban nagy tűz pusztított, csónakon mentették át a gyermekeket s egy és más holmijukat Csernédre. Érdekes módon a Kapos völgyét a regö- lyiek ma is Bozótnak nevezik, s a Koppány falu-alatti völgyét Lápnak mondják, pedig az répaföld és veteményeskert volt emberemlékezet óta, emez pedig rét a mai napig. Aztán nagyobb iskolás koromban szétfoszlott Kupa herceg várának és sírjának legendája, tanítónktól megtudtuk a regölyi Sánc, vagyis a földvár igazi történetét, hogy a kelták, vagy még az illírek építettek itt erődítményt maguknak, amit a völgyeket elárasztó két folyó is védett. Elmondta, hogy a Sánc alatti csikólegelő közepén levő kis kerek domb nem Kupa, illetve Koppány vezér tetemét rejti, csak természetes halom, a tőle északnyugatra fekvő Szigethalommal együtt —, vagy taKéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. Ián az úgynevezett kúnhalmok egyik távoli rokona, ha ugyan az — és rejteget valakit. Arról ugyan hallottunk számtalanszor, hogy a múlt század végén régészkedő Salamon Miska bácsi éjjelenként a csikólegelői dombon is ásott és ott aranyat talált. És egykor a Pénzes dűlőben fűkaszálás közben többször találtak, vagy rétfeltöréskor sokszor szántottak ki aranypénzt, amelyből a Nemzeti Múzeumba is került, tehát nem ok nélkül nevezték el a Kapos és Koppány közti sarkot Pénzesnek. S egyszer eljött az idő, hogy módot találjak a falu történetének kinyomozására, mivel megbízatást is kaptam rá hazulról. Először úgy botorkáltam ezen a területen, mintha egy ismeretlen erdőbe téved az ember, s nem tudja, melyik út hová vezet, mi a rendeltetése. Az Országos Levéltárban kaptam néhány filmtekercset s a filmvetítőhöz küldtek, keressem ki, amit a számunkra érdekesnek találok. Nehéz feladat következett: a latin szavak megfejtése szorul szóra, oldalakon keresztül, csekély latintudással. Hol az írást, hol az elém- terített szótárt néztem, míg lassan megtanultam a fontosabb szavak és fogalmak értelmét, — hogy a helységet jelentő „possessio”, a várost jelző „oppidum” s a „colo- nus”-nak írt jobbágy mellett az „inquilinus” zsellér, a „fossor” kapás, vagyis akkora szőlőterület, amit egy ember egy nap alatt megkapálhat, s hogy a pozsonyi köböl a későbbi kis magyar holdjai egyenlő területmérték, a pozsonyi mérő ennek felét jelenti, s egyben mindkettő űrmérték is. Utóbb már szótár nélkül is elboldogultam, ha összeírás állott előttem. Aztán megtudtam, hogy könyvek is rejtenek forrásanyagot, így szabad időmet felosztottam a levéltár és a könyvtárak között. Közben egyik forrásmunka hivatkozott a másikra, a harmadik a negyedikre, egyszóval bőségesen találtam másolnivalót. Aztán eljutva a Tolna megyei levéltárba: a hét végére szánt egy-két napokból egy- egy hét lett, s még mindig van előttem fölkutatni való. S lassan, ha hiányosan is néhol, föltárult előttem a falu és a környék valódi múltja, s meglepő eredményekre jutottam. A legenda itt-ott találkozott a valósággal. Kovács Ferenc öreg barátom mesélte egyszer, hogy Regölyben hajdan annyi halász élt, hogy külön „birajuk” volt, s az első halászbírónak Vörös Tóth Péter volt a neve, ez körülbelül az ezerhétszázas évek végén lehetett. — Az 1730-as összeírásban jelentkezik egy Vörös Tóth nevű ember, személynév nélkül, Budáról került Regölybe. Akkor már annyi halász volt a helységben, hogy külön halászati adót tüntetnek föl az összeírás végén. Tehát a régi öregek sokkal távolabbra visszaemlékeztek, mint maguk gondolták. A szekszárdi megyei levéltárban elém került a Kapos szabályozásának izgalmas krónikája, gondokkal, perekkel, pénz- és munkáshiánnyal; 1831-től 1840-ig alig győztem kijegyezni a jegyzőkönyvek címét és számát, s még 1841-ben is találnak a gáton javítanivalót. Tehát az egyik regölyi nagy tűz idején: 1836-ban még valóban csónakon közlekedhet, tek a regölyiek a túlsó partra. Az 1600-as években nemcsak Somolyt, Regölyt is rácok lakták, 1702-ből még van róluk , regölyi összeírás, úgy látszik, a kurucok űzték el őket végleg a környékről. S értelmet kap az a gyerekkori emlék: a régi öregek miért emlegették olyatl érezhető gyűlölettek a „robotvilágot”. 1730-tól mind gyakrabban jelentkeznek a regölyi és környékbeli jobbágyok instanciái a Vármegyének címezve, vagyis egyre több a panasz a tiszttartók hatalmaskodásai, kapzsiságból eredő erőszakoskodásai ellen: a dolgozó falusiakat mindenben megrövidítik, becsapják, félholtra veretik és börtönbe záratják bírójukat, esküdtjeiket, ha azok szólni mernek a közösség védelmében. Sorolni lehetne tovább a kutatás eredményeit, mi tárult a türelmes és türelmetlen kutató elé két és fél éven keresztül, s még mindig nem látja végét a kutatásnak. Sötét tócsák, tinta színű lagúnák kavarognak előtte. Persze, az álom el-elnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, feszülten figyel. Ezen az úton, amikor legkevésbé várja az ember, könnyen előbukkanhat egy szakasz katona, és aztán nincs menekvés. Az kellene csak, hogy hagyja magát megöletni, mikor még nem is látta apját. — Legjobb lesz, ha az erdőbe húzódom — gondolja Juan Antonio. Az éj szörnyűségesen fekete. Ráadásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. És most nem jut eszébe, vajon itt jobbra van-e a drótkerítés. Átkozott emlékezet! Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan újra megered az eső. Adja isten, hogy ne a folyó torkolatánál érje utói. Feltétlenül haza kell érnie. Látni kívánja apját, meg akarja nyugtatni; aztán meg éhes is, és nagyon fáradt. — Erre, Morito, erre. A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami személyhez. Hangja rekedt, elfúló. Az állat megérti: jobbra fordul, fölkapaszkodik a szakadék meredek oldalán és sarc* farkával a farát csapkodva beüget az erdőbe. Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa koronája. Az állat csendben megtorpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatatlanul megkönnyebbült, s mélyet sóhajtott. Kedve támadt, leugorjon lováról, és edrikkantsa magát, de csak megsimogatta Morito sörényét, és hirtelen úgy érezte, mintha süllyedne, mintha megnyílt volna a homokos föld lova alatt. Csakhamar föleszmélt, füttyentett. Amikor a ház fehér homlokzatán fényes négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! Mikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze szívét, érezte, hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs. Ö ellenben csupa izom volt. És magas termetű is. Egy szót sem szóltak. Karon fogva mentek be a házba, és Morito ottmaradt, a füvet ha- rapdálta. Időnként meg-meg- remegett a bőre. A fiú a függőágyra telepedett, nemezkalapját a sarokba dobta, és lecsatolta pisztolyát. Az övében körös-körül töltények sorakoztak. Aztán felállt, és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek fekete haja a homlokára bukott, mint kátrányzuhatag; és a szeme kicsi volt, a fogai fehérek, szabályosak. — Éhes vagy, ugye Juan? Mit készítsek? — Semmit, apám. Majd holnap. A mécses fénye táncoltatta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingéből, elfordult, hogy az apja ne lássa a mellén húzódó friss forradást. — Hát igen ... Megszöktünk. Hallgatott egy darabig, állát tenyerébe támasztotta. • Juan Bosch dominikai (középamerikai) író. __De hát hiába — folytatta. __ Néhány óra alatt összef ognak bennünket. Az öreg arcán széles mosoly villant. Mintha jóleső, hűs szellő simogatná. — Jó, jó, fiam. No, csak feküdj le. — Azám ... Alig látok már az álmosságtól! Szemhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. __ Apám — mormogta fájdalmában —, csapja ki legelni a Moritót. Szegény állat még éhen pusztul. A z öreg fölkelt. Amikor kiment, a távolból panaszos bő- gés ütötte meg fülét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika; aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a végzet. Az ég felhős volt és sötét. * Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. ösztöne megsúgta, mi történhetett, s egy ugrással a széknél termett. Fölkapta revolverét, és lábujjhegyen átosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ablakrésen, és a félhomályban megpillantott egy szakasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopnak nézte volna őket. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. — Itt vannak, apám — szólt szárazon. És hozzáfűzte: — Menjen ki, és mondja meg nekik, hogy megadom magamat. Az öreg elsápadt. Pupillája összeszűkült, gombostűfejnyi- vé zsugorodott, metszőn éles pillantást vetett a fiára. Zajtalanul odalépett hozzá, és tompa hangon. szótagolva mondta: — Ezt vártam tőled a legkevésbé ... Juan Antonio csodálkozva kapta föl a fejét. Gyávának tartja őt az apja? Vak dühvei markolta meg a pisztolyát, szinte összelapította tenyerében. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, a kicsi öregember felöltözött. Aztán szilárd léptekkel az útra nyíló ajtóhoz ment, és határozottan, tétovázás nélkül kinyitotta. S mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna, hogy rálőjenek, érces hangon odakiáltotta az ámuló csoportnak: — A fiam itt van, és megadja magát, ha megesküsztök, hogy együtt lőtök le bennünket. Ezzel összefűzte mellén a karját, és nézte, hogyan aranyozza be a kelő nap a fenyőfák koronáját. Fordította: Várady László. M1SZLAI GYÖRGY: PATKÓ Békésen megáll három lábon. A negyedikre vas kerül. A kovács fordul és kerül: patkót füzesit izzó lángon. Tűr szó nélkül a jámbor állat. S míg a mester jön-megy, sürög, s lábán új patkó füstölög: lecsippent egy árva fűszálat... ÉRDI JUDIT RAJZA
