Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-14 / 241. szám
Egy nap az ablak előtt Ami zavarja az üzemi légkört... Engedmények — munkaerőhiány — igazságos elosztás í ' yakran az győz, aki ke- • vés, vagy gyönge munkáját nagy hanggal pótolja." — Végezte be a jólképzett szakmunkás a munkafegyelmi lazaságok és bérezési sérelmek összefüggését feltáró taggyűlési felszólalását. Szavait nem saját érdekeltsége sugallta, csupán néhány tapasztalatával bővítette a szocialista köz- gondolkodásról olvasottakat. Miután megismerkedtek a kongresszusi irányelvek szellemével, sokak agyában megfogant, s erősödött a munkaerőhiánnyal, az igazságos elosztással is összefüggő szakvezetői engedmények üzemi bírálata. Gyakori téma taggyűléseken, pártértekezleteken szinte mindenütt szóba kerül. Üzemi szinten nem általában és nem mindenáron kritizálják a szakvezetést, hanem személy szerint annak vetik a szemére a gyengeségeit* akit illet. Vérmérsékletüktől függő hevességgel, vagy csöndes nyomatékkai azt kifogásolják, hogy — intézkedés helyett — tétova, siránkozó, vagy engedményekre hajló némelyik vezetőjük. A tőlük megszokott szókimondással elvárják: ne engedjenek a vándorok, a lógósok nyomásának. Azt igénylik, hogy mind erkölcsileg, mind anyagilag becsüljék meg az üzemet magáénak valló, hűséges és erős szakgárdát, az agyával, kezével megbízhatóan, fegyelmezetten dolgozó, szorgalmas munkást. Olyan üzemi légkört teremtünk, melyben a lógós, a se- lejtgyártó nem érzi jól magát! — képviselte ezt az álláspontot a szekszárdi pártértekéz- let szónoki emelvényén a nem nagy múltú üzem igazgatója. Tovább gyűrűztek szavai a hallgatóság körében a szünetekben is, kibővítették, összehasonlították. Mennyivel helyesebb az ő felfogása annál a vezetőnél, aki arra büszke, hogy náluk nincs és nem is lesz munkavétség miatt fegyelmi. á~)tt már a kommunizmus- ban élnek? Hova juttathat ez az alapjában hibás felfogás? Eleve bizonyos, hogy nem visz előre. Jószerint senkinek nem válik hasznára, hanem inkább demoralizál. Rossz úton jár, tévesen ka- pisgál az, aki hivalkodik a fegyelmezés megszüntétésével. Felidézem a nagyközség építőipari ktsz-ének elnökével folytatott eszmecserét. A „ki- állós” elnök, — akinek adnak a szavára — nem tud belenyugodni, hogy naponta csupán hat és fél órányi legyen a munkaidő kihasználása, és nagyon okosan, az érdekeltekkel közösen jelölik meg a kivezető utat. Inkább taszít, mint vonz az enerváltság, az olcsó népszerűséghajhászás, a hanyagságnak kedvező, vagy a feje tetejére állított értékrend. Mindezeket észreveszik az emberismerettel bíró, nyitott szemmel járó munkások, akik azt teszik, amit vallanak: akkor lehet több a kereset, ha az egész munkához mindenki hozzáteszi a ráháruló részt. Megmondják ami nem tetszik, ne is fojtsák vissza. Segítő észrevételeik mögött megtalálható az ok, a nagyon is konkrét vezetői bizonytalankodás, bátortalanság, vagy az elvek rossz értelmezése. Miből táplálkoznak az üzemi légkör zavarai? Mivel indokolnak? TV em lesz munkaerő, et* 1 ^ hagynak embereink. Muszáj megadni az újak által kért, magasabb bért — hallani néhanapján. Vegyék a fáradságot, ahol nagy a mozgás, nézzék meg, hogy mi váltja azt ki. Nehezíti, hogy gyakran keverednek az indítékok, nem mindig ugyanaz rejlik a felszín mögött.. Vannak, akik a keresetnövelés jól bevált és káros módszerével, a kilépéssel való fenyegetőzéssel operálnak, mások tesznek egy vargabetűt és magasabb pénzért visszatérnek. Megint mások, — esetleg sokan — éppen az igazságon esett csorba, a vándormadarak, az újak túlfizetése, a tisztes munka lebecsülése és háttérbe szorítása miatt mennek odébb. Szarvas hiba, ha az okok megkérdezése nélkül, könnyedén hagyják kilépni az üzeméhez kötődő, nyolc-tíz éven át ott dolgozó munkásembert. (Ahol ez tömegei' méretű, bele kell szólnia a pártszervezetnek is, fel kell figyelni rá a feletteseknek.) Határozott, az elveket érvényesítő bérpolitikával lehet megtartani az alkotó, jól dolgozó, értékes embereket, ha fellépnek, kiépítik a közhangulatot a jogtalan követelőzés ellen és munkára szorítják a restet. Többek között ez is a vezetés művészetéhez tartozik. Még ha keveset is tesz a ki- maradozó, örülünk, hogy itt van, meg kell fizetnünk — hangzik a gyönge értékű indok. Sokra mennek vele, ez kerül sokba a közösségnek. Zavart kelt, hogy „munkás mivoltára hivatkozik”. De ne vezessen félre. Lehet, hogy tetszeleg a munkás szerepének pózában. Gyakorlati kára abban van, hogy aki ennek „bedől”, nem az osztály érdekeihez igazodik, hanem eszközévé válik a közös tüzénél saját pecsenyéjét sütögető lógós- fiak. Sértett igazságérzetükben hogyne szólnának ellene a többiek. Egyedül vagyok — hallani az apolitikus magyarázkodást. Kiváltja, bekövetkezik, ha nem vigyáz. Hogy hé maradjon kétségeivel egydül, hogy ne kelljen majd meghallania „ne csak a fizetést vegye fel, hanem tegye is, amit kell”, nézzen körül másutt és a maguk portáján. Mire jutottak ott, ahol nem tesznek sértő engedményeket, ahol az igen és a nem kimondása egy tőről fakad, ahol éppen az osztálypolitika szellemében, a „revolverezés” ellen ható, fegyelemerősítő módon cselekszenek, ahol nincsenek egyedül. Nem elég megszerezni, meg is kell tartani a munkaerőt és nem mindegy, hogyan — megyénk egyik járási pártértekezlete tette magáévá ezt az intelmet. Mindezekhez erős támasz az egészséges és egységes munkásközvélemény, az üzem politikai, társadalmi szervezetei. Ahol már megvalósult, egyre kevésbé talál protektort közöttük az, aki a tálból többet kíván markolni, mint amennyit beletett. Valódi és tartós tekintély a tespedés melegágyának felszámolása, a mérgezés megszüntetése útján szerezhető. T ehet érzékenykedni, magyarázkodni, vagy keseregni a nem egyszer ostromló kritika hallatán, de egy valamit nem szabad: mellőzni, figyelmen kívül hagyni az előremutató, egészséges üzemi közvéleményt. Az őszinte beszédet mindig szívesen vették az igazságszerető, közösségi szellemű emberek. Sokasodnak, szárnyakat kapnak, ha tudják, érzik, hogy megosztják velük a vezetés gondjait. Küzdelem ez a javából, eredménye nem kétséges. Hozzájuk fognak majd igazodni a közösség erejével megismerkedő, asztalt verő, kihívó hangadók és torzulás nélkül megvalósul, ki mennyit ad, aszerint kaphat helyes elve. Hogy ne győzhessen a jó munkát hangerővel helyettesítő... Van hozzá erő, útját lehet állni. Miként sok ember szokásává vált, érdemes végiggondolni a címzéssel ellátott jelzéseket, vagy még csak csírájában észlelhető helytelen jelenségeket, hogy az elvek és a gyakorlat összevetése céltudatos tettekre, önálló és helyes következtetésekre sarkalljon. I SOm BEN.TAMINNÉ Fél tíz. A Társadalombizto* sítási Főigazgatóság Tolnámé- gyei Igazgatóságának váróterme lassan benépesedik. Nők, férfiak, diákok várakoznak türelmesen. Kisgyermekkel karján középkorú asszony áll az ablak előtt. — Munkahelye? — Férjem az építőipari vállalatnál dolgozik, — Ott kapja meg a pénzt, mert üzemi kifizetőhely, — Köszönöm. Sűrűn váltják egymást az emberek. Van aki útiköltséget számol el, van aki felvilágosítást kér. Fiatal gyászruhás nő temetési segélyért jött. Egy idős bácsi hallókészüléket szeretne kapni. Két néni hangosan beszélget, — A kórházból jövök. Megkaptam a pénzt, sietek haza. — Én édesanyám útiköltségéért jöttem. — mondja a másik nénike. Enyhe ingerültséggel folytatja: — Mindig azon problémáénak, hogy a húgom — ő az eltartó — Pincehelyen lakik, édesanyám pedig Kölesden. A tengelici néni elégedetlenkedik: érvénytelen munkálta-j tói igazolványa miatt nerto foglalkoznak vele. Az ablak mögött ellenőrzi$ a papírokat, majd számfejtik e$ költségeket és a pénztárnál fii zetnek. A másik szobában nyugdíjjal kapcsolatos tudnivalókról tájékoztatják az érdeklődőket. Felveszik az igénybe jelenté sehet. A paksi bácsi tudakozódik: — A hatezer forintba belei, számít a nyereség3 Kielégítő választ kap. és) már jön a következőt. Egy óra. Csendes nap vaB* Kilencven ember járt itt k&i, lönböző kérdéssel, kéréssel. * Sokrétű munkát végeznek 0t> Tolna megyei Igazgatóságon^ Naponta átlagosan százhúsz ügyféllel foglalkoznak. Anyasági, terhességi, szülési, temetési segélyt, útiköltséget, gyógyászati segédeszközök igény*, lését intézik. Fogadnak érdekA lődőket, reklamálókat. VizsA gálják és fizetik a tbc-s bete* gek rendkívüli segélykérelméti Havonta háromezer tételt utalnak át bankon, kétezer alkalommal pénztáron keresztiÜ fizetnek. A megyében éveikként összesen közel százötven- két és fél millió forint támogatást nyújtanak különbőzé formában. hegtöbb probléma a vattaiatok, szövetkezetek hiányos vagy helytelen adatközléséből adódik. A vállalati ügyintézők nem kísérik kellő figyelemmel a változásokat, s így sok esetben később kapja meg a dolgozó a pénzét. Az új rendelkezések következtében lényegesen növekedett a nyugdíjaztatás igénye. Csak júliusban és augusztusban majdnem másfél ezren kérték a megérdemelt pihenést. Utasokról utazás előtt Háromszáznegyven szeméHyei Ismét vonat indul megyénkből: — egyenesen a Szovjetunióba. Ipari munkások, termelőszövetkezeti, állami gazdasági és szellemi dolgozók kelnek útra a béke és barátság jegyében, abba az országba, mely hazánk legkövetkezetesebb barátja és negyedszázadnál is hosszabb ideje Öve békés életünknek. A népvándorlás enyhe kis vízfodrozódás volt azokhoz az évről évre magasabbra emelkedő hullámokhoz mérten, melyeket ma az idegenforgalom, a turizmus világszerte vet. Milliók és tízmilliók utaznak minden héten. Csak azért, hogy lakhelyüktől távolabbra szakadva pihenjenek, keressenek kikapcsolódást, ismereteik gyarapodását. A ma megyénkből induló csoportot Czarrk József, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság megyei titkára vezeti és Biró József, a szekszárdi IBUSZ-iroda vezetője kíséri. Utóbbit; aki tizennyolc év óta már maga sem tudja, hogy hány különböző turistacsoportot, hányféle helyre és irányba kalauzolt; kérdeztük a készülő út alkalmából, az utasok változásairól. — Van-e ilyen változás egyáltalán? — Mennyiségileg és minőségileg egyformán. Előbbire nem tudnék statisztikával szolgálni, utóbbira csak élményekkel. — Ilyeneket szeretnék tudakolni. — A belföldi utaztatás, egy két napos túrák formájában, 1954. táján kezdődött. Egy-két nap utazás ma már majdnem senkinek sem jelent „túrát”. Akkoriban valóságos elszántságot igényelt a résztvevőktől, akik közül nem egy még faluja határán túl is alig járt. Megható volt nézni, amikor idős, falujukban tekintélyes gazdaházaspárok egy távolabbi város éttermébe csak egymás kezét fogva léptek be. Vagy azt, hogy idegenben mindennél jobban érdekelte őket az ottani piac forgalma. Ezt össze lehetett hasonlítani az otthonival. Egy műemlék értékét, becsét természetesen már nem. Az első olyan utazási forma, melynél tisztán láttam, hogy megmozgatta a kedélyeket, az úgynevezett „fogoly-utaké” vcűt. Ahogy a termelőszövetkezetek anyagilag gyarapodtak, úgy jelentkeztek egyre többen azzal az igénnyel, hogy szeretnék látni legkellemetlenebb élményeik színhelyét, azt a tájat, ahol hadifogságban voltak. Vitathatatlannak tűnt ennek politikai jelentősége is. Hiszen a szabad utasokként visszatérők a lerombolt Szovjetunióban, a tönkre bonfbázott NDK-beli városok helyén a szocialista építőmunka eredményeivel ismerkedhettek meg. — Hogyan viselkedünk külföldön# — Egyre jobban, ami alatt persze nem valamiféle iskolás jó modort értek. Tűnőben az az utastípus, akinek az utazás elsősorban más tájak korcsmáinak bensőséges megismerését jelentette. Ugyanígy eltűnőben a félszegség is. Ha az NDK-ban, Lengyelországban, Bulgáriában, vagy egyebütt több más, szocialista országbeli csoport találkozik, csak a nyelv különbsége árulkodik a nemzeti hovatartozásról. Az öltözködés, viselkedés, modor aOig-alig. — Remélhetőleg nem ok nélkül szeretünk hivatkozni az utazás, utaztatás műveltséget gyarapító hatására? — Nem ok nélkül. A színművészet terén a vígjátékok és könnyű, zenés dara. bök ugyan változatlanul elsők a közkedveltség lajstromán, de ma már helyet foglal az opera iránti igény is. A mi, túlnyomó többségben falusi utasaink legkevésbé a drámát kedvelik. — Az üzletelést? — Alig-alig. Ritka kivétel, hogy valaki nem a törvényes határértékek között vásárol, ehhez pedig joga van. A külföldre menő, egyénileg, vagy csoportosan utazó turista, mások hazáját ismeri meg, de a sajátját képviseli. Ennek jegyében tartottuk érdemesnek, hogy helyet adjunk a régi idegenforgalmi szakember emlékeinek, tapasztalatainak. O. L Népújság 5 1970, október U,
