Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

Homoródy József: Francophil notesz, I. BASELI ÁTKELÉS PÁLOS ROZIT A: SZÜLŐFÖLDEM TÁJAIRÓL Enyhe, őszi szürkületben tündéri táj lebeg: a bakonyi dombok arany-játékos homloka. Fenyőszagú szélben őzek csapása vezet a vízhez, hová közeledem. A hullámok hangja kilopja a tájból a csendet s e ringató zsongás magába vonz. Az eltűnő fények a fákat még egyszer kigyújtják és hajamba kapnak. Együtt égek a fákkal. Micsoda átkelés ez a sötéten a belédzárt öröm partjaira, hol megtelik csillagokkal éji ruhám. Körém gyűlnek a gyermekkori könnyek gyönggyé lett árnyai s mert éreztek, a sem mibe mállnak. De lehet, hogy mindez nem igaz, csak álmodom magam és téged. ílrdekességelí, újdonságok ÜJ MÚZEUM LVOVBAN K ét órája kóválygok a ha­séi i pályaudvaron, reme­gő gyomorral, emésztő vágyakozással. Leonhard Frank süvölvény haramiái ólálkod­hattak így a würzburgi piros­lámpás ház körül, ahogy én kerülgetem a vámsorompót, találkozóra készülve az „édes’’ Franciaországgal. Több évtize­des epekedés után azonban zárt ajtó fogad a beteljesülés küszöbén: tábla közli, hogy csak egy .órával a párizsi gyors indulása előtt járulhatok a tisztviselők színe elé, akik hi­vatalos pecséttel engedélyezik majd a sóvárgott találkát. Mit csinálják addig ebben az országban? A határon az volt a legfontosabb kérdése hoz­zám: van-e pénzem? Meg kel­lett r^ulátnom. .. Úgy látszik, a világ bankárát fenyegető legnagyobb veszély: az üres zseb. Akár a pestistől, úgy óv­ja határait a pénztelenektől. A vonaton leszedtek mellőlem egy ágrólszakadt osztrák le­gényt,. aki Zürichbe jött vol­na. munkát vállalni. Nem volt pénze. Kétszer is elindulok a vá­rosba. Visszafordulok. A ke­serű szájízt hagyó bemutatko­zás után semmi kedvem az ismerkedéshez, barátkozáshoz. Hőzöngő barátom jut eszem­be: ötvenhatban már két hét múlva úgy sompolygott haza ebből az országból, ahogy a gyászmagyarok jöhettek valaha a Lech mezejéről. Az történt, hogy honfibújában benyakalt egy kissé az első , fizetéséből. Másnap felmondtak neki s ki­oktatták: egy csóró emigráns ne igyék. Húzza- meg magát, verje a fogához a garast, gyűjtsön bankbetétet, hogy tisztességes embernek nézhes­sék. Mikor az okításban addig értek, hogy ecsetelni kezdték, mekkora bűn, ha egy mene­kült dohányzik, a barátom az első vonattal visszajött Pest­re. Habozva gyújtok rá, nem merek bemenni a restibe. Hát­ha engem is kioktatnak: a ki­számított pénzű keleti turista ne költse kocsmára azt a né­hány dollárját. Mégis rászá­nom magam, de az ajtóból visszahőkölök: a resti sza­kasztott mása a bajor sorhá­zaknak. Szívből utálom pesti utánzataikat is. Gótikus ka- tedrálisok. — vedelésre. * Végre szabad az út, belép­hetek a pályaudvar francia ol­dalára. Lerakom a bőröndömet egy öreg, rókaképű vámos elé. Néhány rutinkérdés után fel­nyittatja velem. Mosolygok. Mikor a holmit is kirakatja velem, már fülig ér a szám. Élvezettel lengetem az orra előtt az inget, gatyát, pizsa­mát: tessék, nézd, tapogasd, brávó öregem, így kell ezt csi­nálni, a borotvatokot, a szap­pantartót is kinyitom neked, örömmel pucérra is vetkőznék, ha kívánnád, te morcos, vén vámos! Hogy minek örülök? Annak, barátom, hogy éppen olyan vagy, amilyennek len­ned kell, érted, kell, mert pontosan ilyennek írt meg Ily- lyés Gyula! Tudod-e, milyen boldogság az, ha az élet iga­zolja kedves íród minden sza­vát? Ez egy doboz Gerbeaud- bonbon, barátom, ne piszkáld. Marioné lesz, egy édes párizsi asszonyé, aki talán vár majd a Gare de l’Est-en, csak nem akarod felnyitni? Nem sok ez a cigaretta, öregem, tíz doboz az egész, dehogy kobzod el, hol a főnök, beszélni akarok vele, kell nekem ennyi, nem költhetek erre is, különben sem tudom elszívni a Capo- ral-otokat No látod, a főnök csak legyintett, hogy vigyem a fenébe. Más nincs? Adieu, mon vieux, örülök, hogy sze­mélyesen is megismerhettem, remélem, visszafelé is találko­zunk! Útlevélvizsgálat. Csak úgy ukk-mukk-fukk beleütik a pe­csétet? Hát ez nagyszerű, hur­rá, most már szabad az út, futás a vonathoz, hajrá masi­niszta, ereszd rá a gőzt, mehe­tünk, irány Párizs, Párizs. .. Hát te mit akarsz, ki vagy? Sötétkék kamgárn egyenrana, fehér szíjazat és fejfedő. Aha, ismerlek, fiam. A Köztársa­sági Gárda. A tábornok köz­társaságának pretoriánusa vagy. Hófehér az inged. Nem látszik rajta a munkások és diákok vére. akiknek „anar­chiájától” a tábornok elkép­zelte rend és gloire államát véd ed. Tessék az útlevelem. Hogy­ne, beszélek franciául. Baud- laire-ü 1, Balzac-ul, sőt Satre-ul is. Ne fáradj, ne add a sü­ketet: tízszer is ugyanazokat az adatokat fogom elmondani. Valódiak. Hé, nézd csak, az öreg hölgy itt elosont a hátam mögött, kikerült téged! Nem érdekel? Hm... Hová megyek? Párizsba, mon capitan, vagy mi az ördög a rangod. Hol lakom majd? A Quartier-ben, termé­szetesen, a diáknegyedben, a Sorbonne közelében. Pontosan hol? 6, Rue Blainville, bará­tom, Blainville. Hogy az hol van? Leszállók a Monge-nál, barátom, a metróról, átvágok a téren, föl a Mouffetard-ig, ott jobbra fordulok, s már ott is az Hotel de la Paix. a kis diákszálló, ott fogok lak­ni. Figyelj, te, ezek itt csapa­tostul slisszolnak be, hagyod? Különös, ezekre nem vagy kí­váncsi? Páron, Madame, csak az útlevelébe óhajtok belepislan- tani, hátha abból megtudom, miért szabad az út maguknak és miért vegzálnak engem. O, sorry, Madame! Szóval így állunk, barátocs- kám. Ezek a dögkeselyűs útle- velű, rágógumin kérődzők me­hetnek, csak én nem’ Nem haragszom, öregem, csak szo­morú vagyok, hogy tőlem fél­ted ezt a földet, nem ezektől. Hogyne, tessék, beírom a ne­vemet és a párizsi címemet a noteszodba. Keress fel! Most már íráspróbád is van tőlem. Ujjlenyomat nem kell? Végre, végre! Indul a vonat. Csak ketten vagyunk a fülké­ben, egy meglehetősen csinos, roppantul elegáns hölggyel. Sajna, nem francia. Pesti di­vattervező. ö is Párizsba jön, modelleket keresni. Haragszom ra, mert extázisba esett a rá­gógumisoktól, cipelt volna az első osztályú, fenntartott szakaszukba cigarettát csen- cselni, magazint elkunyerálni. Ö is neheztel, mert nem áll­tam kötélnek. Megálló. Vézelles. Mögötte kúp alakú, kopár hegy. Tete­jén furcsa építmény, hason­lít a margitszigeti zenélőkútra. Sok felszálló. Bár hozzánk is beülne valaki. Jön! Kövérkés, öreg néni. tiszta feketében, kendővel a fején, vékony aranyláncon ke­reszt a nyakában, kezében kis vesszőkosár. A nagyanyám, ahogy Bajára megy, a patiká­ba! Tessék ideadni a kosarat, majd fölteszem a csomagtar­tóba. Igen, külföldi vagyok. Magyar. Nem baj, ha nem is­meri. Kicsi ország, kicsi nép. Jól beszélek franciául? Köszö­nöm, Madame, hogy ezt mond­ta. Tudja, boldogult Sipos ta­nár úr a gimnáziumban, aki maguknál tanult, az École Normale Supérieür-ben, mesél­te nekem: bárhogy kerékbe töri egy külföldi a franciát, mégis megdicsérik, milyen jól beszéli a nyelvüket. Tudja, milyen jól esik most ez ma­gától, is hallani, Mamikám? Madame Vézelles-ből jön? ’ "fessék rhondani. mi az ott, a hegy tetején? Egy kis Notre Dame? Notre Dame de Vézel­les? Kedves. Oda megy föl a körmenet? Szép lehet. Nézze csak, a hölgynek van egy kis budapesti prospektusa, az a mi fővárosunk. Ez itt a Lánchíd, ez a Parlament, ez az Opera. Ugye szép? Igen, a hölgy is Párizsba jön, egy kis divatot nézni. Igen, ő is ma­gyar. Nem. nem együtt uta­zunk, csak véletlenül találkoz­tunk, itt a vonaton. A néni mustrálgatja a höl­gyet, meg engem. Elmosolyo­dik. Cinkosan rám kacsint, aztán közel hajol és azt súgja: — Vous avez des chances, Monsieur! Hogy vannak esélyeim, A hölgynél. Szeretném megcsókolni a ke­resztje fölött huncutul mosoly­gó öreg parasztasszony. Meg­érkeztem hát! Franciák kö­zött vagyok, Franciaország­ban! Heuréka! Lvov városában könyv- és nyomdászod múzeum létesül, a szent Onfriusz kolostor volt templomában. Ebben a kolostor­ban talált menedéket 1573-ban a Moszkvából ideérkező első orosz nyomdász, Iván Fjodorov. Itt adta ki az „Apostol" című könyvét, itt is temették el, 1583- ban. • A múzeum a Ivovi könyvnyom­tatás fejlődését mutatja be Iván Fjodorovtól napjainkig. A láto­gatók megismerkedhetnek majd a XVI. századi nyomdagéppel és könyvkötő sajtóval. XVI—XVII. században kiadott ritka könyvek bemutatják Iván Fjodorov „örö­köseinek" a munkásságát. Az ősi város ma az ukrán könyvnyomtatás egyik központja. Négy nyomdaipari vállalat, több kiadó, valamint az Iván Fjodorov nevét viselő Ukrán Poligráfiai Fő­iskola működik a városban. 200 KÖTETES „VILÁGIRODALMI KÖNYVTÁR” A „Világirodalmi Könyvtár” so­rozata egyike a szovjet könyv­kiadás legnagyobb vállalkozásai­nak. Az 1967-ben indult 200 kötetes sorozat tudományos szer­kesztését a Szovjetunió Tudomá­nyos Akadémiájához tartozó Vi­lágirodalmi Intézetre bízták. A „Szépirodalmi Kiadó” 300 ezer példányban bocsátja ki az 1977­ben véget érő sorozat műveinek mindegyikét. A köteteket ismert külföldi irodalmárok előszavai teszik még érdekesebbé. Huszon­kilenc ország prózai és költői remekművein kívül, speciális vi- lágiroddlmi antológiák is szere­pelnek a sorozatban. SZOVJET MŰEMLÉKVÉDELEM A Szovjetunióban egyes mű­emlékek rekonstruálása helyett egész városok, illetve építészeti együttesek helyreállítására tér­tek át. Különös figyelmet szen­telnek az utóbbi időben huszon­öt Moszkva környéki városnak. A rajtuk áthaladó, „Arany gyű­rű" elnevezésű turisíaútvonal több mint háromszáz műemléket érint. Egyes városok ősi épí­tészeti remekeikkel dicsekedhet­nek, mások arról nevezetesek, hogy az orosz történelem vala­mely szakaszában a nemzeti fel­szabadító háború központjai vol­tak; némely falvak hírnevét a fafaragók és más népművészek alapozták meg. Az útvonal hosz- sza két és fél ezer kilométer, az utazás két hétig tart. Az „Arany gyűrű" példájára több, a Szovjetunió teljes euró­pai részét felölelő turistaútvonal kiépítését tervezik a jövőben. Oroszország északi részén helv- reállítják az ősi faépítményeket is. Hasonló jellegű és méretű munka folyik a többi szövetségi köztársaságban is. HEGEDŰS LÁSZLÓ: A QYERMEK BÉKÉSEN ALSZIK Szőke kis kalauznő, gyermekkel ölében, ül a villamos vonat padján. Alszanak. Míg robogunk az őszies fényű vidéken, rajtuk pihen mosolyával a renyhe nap. Ablakon, vékony ködön át is langy sugárral simogatja, becézi őket hanyagul. Nagyrészt még zöldlombos fasorral, kerti fákkal szalad visszafelé a táj. Alig fakul itt-ott sárguló levél. De a fény már őszi, mint szüret táján egy ködbevont reggelen. Az anya arca nyugodt, gond most nem felhőzi. Míg szeptember napja rájuk süt melegen, karolja békésen alvó, szép kisfiát. Szabadnapos, egy napra övék a világ. MÉSZÁROS ERZSÉBET RAJZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents