Tolna Megyei Népújság, 1970. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-29 / 228. szám
Fegyveres erőink A' mai nap a katonáké, hatá. őröké, karhatalmistáké, rendőröké, munkásőröké, yagy. is mindazoké, akiket a fegyveres erőink gyűjtőfogalom alatt értünk, s akiknek az a megtisztelő hivatás jutott osztályrészül, hogy hazánk függetlenségén, biztonságán, határaink sérthetetlenségén, állami és társadalmi rendünk szilárdságán őrködjenek. A fegyveres erők napja alkalom arra, hogy emlékezzünk a múltra, mérlegre tegyük a jelent és egy pillantást vessünk a közeli jövőbe is. A múltból a tiszteletreméltó, haladó katonai hagyományokat idézzük fel ezen a napon, amelyen 122 éve a honvédhadsereg az emlékezetes Pá- kozd—sukorói győzelmet aratta. Kegyelettel idézzük szabad, ságharcos elődeink példáját, a felkelt jobbágyokét, a végvári vitézekét, a kurucokét, a negyvennyolcas honvédekét, a ti- zenkilences vöröskatonákét, az orosz és spanyol polgárháborúban harcolt magyar internacionalistákét és minden igaz hazafiét, aki fegyverrel a kézben küzdött a szabad Magyar- országért, szocialista társadalmi rendünkért. S a jelen? Ennek mérlege egyértelműleg kedvező és bíztató. Különösen az utóbbi néhány év alatt minőségileg is változtak fegyveres erőink. Ennek során kialakult a néphadsereg új szervezete, lezajlott a csapatok átfegyverzése modern technikára, harceszközökre, kiváltképp ami a honi légvédelmet, a légierőt és a rakétacsapatokat illeti. Határaink őrzésében is érvényesül a kornak megfelelő, modern technika, magasabb színvonalon végzik munkájukat belügyi szerveink, a közbiztonság érdekében javultak a bűnüldö. ző munka korszerű feltételei, a munkásőröknél pedig folyamatosan megtörtént a nemzedék- váltás, újabb fiatalok kezébe kerültek a fegyverek. 'Mindennek eredményeként hazánk, a Magyar Népköztársaság védelme a külső és belső ellenség ellen biztosítottnak mondható, lakosságunk békében és biztonságban él és dolgozik. Fegyveres erőink és testületeink erősek, ütőképesek, további fejlesztésükre tett - erőfeszítéseink pedig összhangban vannak népünk érdekeivel, az ország teherbíró képességével és megfelelnek a nemzetközi helyzet alakulásából eredő követelményeknek. Sokszor hallani, hogy egy ilyen kis országnak, mint Magyarország, nincs nagy jelentősége katonai szempontból, felesleges tehát nagyobb erőfeszítéseket tennünk honvédéi, műnk fejlesztéséért. Ez mindenképpen tarthatatlan, mond. hatnánk kapituláns nézet, amely semmibe veszi népünk és hazánk érdekeit és a terheket szövetségeseink vállára hárítaná át, „mellesleg” a legkevésbé sem volna igazságos, becsületes. A két szemben álló világrendszer feltételei között egyedül csakugyan nem tudnánk megőrizni' nemzeti függetlenségünket, megvédeni határainkat, szocialista rendünket. Erőnket és honvédelmi képességünket azonban megsokszorozza az a tény, hogy hazánk tagja a szocialista országok Varsói Szerződésének. Mégpedig teljes jogú tagja és ehez mérten ki is veszi részét a közös feladatokból. Meggyőződésünk, hogy a Varsói Szerződéshez való tartozásunkkal, a szovjet hadsereggel és a testvéri szocialista fegyveres erőkkel szilárd fegyverbarátságban szolgálhatjuk csak népünk biztonságát, békés alkotómunkáját, szocialista jövő. jét. Éppen ezért, amíg a NATO létezik, továbbra is mindent el fogunk követni, hogy az együttes és külön bizottságunkat egyaránt garantáló Varsói Szerződést, a magunk részéről minden lehető eszközzel tovább erősítsük. S ezért is értesülhettünk elégedetten a parlament honvédelmi bizottságának legutóbbi ülésén elhangzott bejelentésből, hogy néphadseregünk korszerű szer. vezeti és technikai nívóra emelkedett, felzárkózott a test. véri szövetséges hadseregek színvonalára és képessé Vált a rá háruló feladatok végrehajtására. Ezt igazolhatjuk is a közeljövőben, amikor a Varsói Szerződés fennállásának tizenötödik évében az NDK területén sor kerül az eddigi legnagyobb méretű hadgyakorlatra. A Fegyverbarátság elnevezésű hadgyakorlaton a magyar néphadsereg kijelölt csapatai is részt vesznek. Nagy erőpróba lesz ez a hadászati együttműködés, amelyen az összes fegyvernem bevetésével első ízben vizsgáznak az egyes országok csapatai az integrált törzsveze- tás és harctevékenység bonyolult feladataiból. Őszintén kívánjuk, hogy katonafiaink méltóképpen helytálljanak az egyesített erőinket demonstráló Fegyverbarátság hadgyakorlaton. Mint ahogyan becsülettel helytálltak az itthoni, nehéz hetekben, az árvíz elleni küzdelemben is. Ez megint olyan, próbatétel volt, amely fényesen bebizonyította, hogy fegyveres erőink szervezettségére, magas technikai színvonalára és nem utolsó sorban tagjainak személyes bátorságára, áldozatkészségére minden helyzetben bizton számíthatunk, akkor is, ha természeti katasztrófa fenyeget, ha a pusztító víz ellen kell harcolni. A mai ünnepnapon meleg szeretettel köszöntjük fegyveres erőink minden tagját, kívánunk újabb sikereket áldozatos hivatásuk teljesítéséhez, hazánk és népünk, mindany- nyiunk békéje és biztonsága javára. ___________Arkus József K atona. Kiss Attila rajza. CKSOVAI EMIL: Sárospatak Sub rosa? Kié volt az a harc? E lőrések nem a múltat őrzik: a jövő volt a fontos, nem a sarc. ízt kell védeni utolsó emberig. A lovagtermet, hol most zöld bársony csend honol, s mi nem is több tán, mint egy nagy szoba, kitágították kis nép nagyjai, — Rákóczi kor! — egy labancverő szabadságharcnyira. A négy vigyázó-házból bárom ép, és tíz kőgolyóbist rejt a Vörös-torony. üzemembe nézz: te vágy a nép és én vagyok a nép. Kis csónak siklik át a Bodrogon. tlajnali egy órakor a fény kettészelte az éj- ■*-*- szakái. A hálóteremből a csend, elmenekült a sötétséggel. — Ébresztő föl’ A hadnagy hangjára megelevenedtek az ágyak. — Felszerelés: csizma, zsávolyruha, derékszíj. Tíz perc múlva sorakozó az udvaron. Kapkodva öltöztünk és vetettük be az ágyat. Futólépésben mentünk az udvarra. Villámgyors számolás, jelentés. A hadnagy a lépcsőn állt. — Katonák! Most kaptuk a jelentést. A víz átszakította a gátit, álmában lepte meg az emberekét. Sok falut méter magasan árasztott el a víz. Menteni megyünk. Legelőször is a lakosságot, aztán az élő állatot és az értékeket kell biztonságos helyre szállítani. Utasítás a rajparancsnokoknál. Indulás! A kocsik egymás után dübörögtek ki a laktanyaudvarról. Kellemes, hűvös nyári éjszaka volt. A rajparancsnokok a zseblámpa fényénél olvasták a sebtiben írt parancsokat. A rossz utakon is a legnagyobb sebességgel mentünk, Csendben, szótlanul ültünk, cigarettáztunk. Az út szalagja derengett a sötétben Egy pillanatra lehunytam a szememet. Megpróbáltam elképzelni a gátak mögül kilépő víztengert, amely álmában lepte meg a falut, bezúzta a kerítéseket, nekirontott az ajtónak, aztán az ablakoknak, rombolt, sodort mindent, ami útjába akadt. Csak akkor döbbentem meg a valóságtól, amikor szendergésemből felriadva megpillantottam az első házat. A szennyes ár az ablakot is elnyelte. A ház végénél egy derékig vízben gázoló ember próbált eljutni a létráig. Feje tetején batyut cipelt. — Átkutatni a házakat, a padlást. A lehető legkevesebb csomagot hozzák az emberek — kiáltotta a tizedes. Hárman ugrottunk a vízbe. A létrához igyekvő férfihez gázoltam, — Adja a cuccot, jöjjön a kétéltühöz. — Az asszony, meg a gyerekek. .. — mutatott a padlásra. A padlásajtóban egy asszony kucorgóit két nagyocska gyermekkel. Belekapaszkodtam a létrába, hogy nem csúszik-e el, aztán intettem, hogy jöjjenek lefelé. Nem mozdultak. Fekete Jani, a katonacimborám gázolt mellém. — Bent egy lélek sincs. Hányán vannak? — Nem tudom. Fogd a létrát, felmegyek. — Kötésig ért a víz. Ólomnehéz lett a lábam, amikor a létrán lépkedtem jeljele. Az asszony jajiieszékelt, a nyolc-tíz éves forma gyerekek riadtan néztek rám. — Ülj a nyakamba — mondtam a naqvob- biknak. Szó nélkül engedelmeskedett. Bába Mihály: A kétéltűek közlegényei A kétéltű a létráig tarolt. A nyakamba ültetve vittem a gyere ke két a kocsihoz. Az asszony leereszkedett a létrán a víz széléig. Janival ösz- szefontuk a karunkat. — Üljön rá és kapaszkodjon a vállúnkba. — Maradt még fent valaki? — Nenj, — A szomszédban hányán vannak? — Csak két öreg. Kétéltűnk a kidult kerítésen ment át. A kertben egy kutya úszott a szalmakazal felé. amelynek tetején ázott tollú, tyúkok púi- osztottak. A szomszéd házból jajveszékelés hallatszott. A kétéltű a tornác mellé sodródott. Az ajtót nem bírtuk kinyitni. Feszítővassal dobtuk le a sarkáról. Egy öregasszony guggolt a sutban. Jani átnya- Ipbolta és vitte ki c kocsiba. Az én emberem az ablak párkányán ült. Arca borostás, ráncos és komor volt. — Trézsi, ne menj, az istenedet. Ha a ház összedűl, dűljön ránk. Mert anélkül, ... — Jöjjön bácsikám, itt nem lehet maradni — Menjen innen... A tizedes bekiabált: y— Gyorsabban, gyerünk már! Hiába. Az öreg nem jött le az ablakpárkányról. A. szomszéd begázolt a szobába, kérlelte, hogy mozduljon, mert a vályogjai hamar elűzik. megcsúszik és leszakad a tető. A tizedes sápadtan állt az ajtóban. — Lefogni és gyerünk. Mit tehettünk, Janival két oldalról közelítettük meg az öreget, a tizedes meg a lábát próbálta elkapni. ' a — Bátyám, az életéről van szó — magyarázta a tizedes már a kétéltüben. — Ház nélkül mit ér az? — Fekete honvéd, harmadmagávad itt marad. Az istállókban kössék el a jószágot, vezessék dombos helyre, amíg vissza nem fordulunk. Indulás! Derékig vizes voltam. Prüsszögtem. Amikor a vizbefult malacokat, tyúkokat láttam sodródni az árral úgy éreztem, a gyomrom a torkomba szökik. Nem tudom, hányszor fordult a kétéltű emberekkel, holmikkal, jószágokkal megrakva, amikor a tizedes hátraküldött bennünket. — Ott majd* kaptok ebédet is — mondta. Ebédet? Ilyen korán? Csak akkor vettem észre, hogy a nap már ereszkedett lefelé a nyugati látóhatár szélén. Zsibbadt lábamat kinyújtottam a pokrócon. Az erőltetett menetgyakorlat után sem éreztem ilyen fáradtságot. A cigaretta elaludt a számban. Arra ébredtem, hogy Jani rázza a vállalhat. — Gyere komám, indulás. Egész ci'.e, éjszaka, sőt még másnap délelőtt is járiuk az utcákat. Emberek és élő állatok után kutattunk. Az álom súlyos köde rámnehezedett. Talán csak akkor rebbent nevetés a számról, amikor egy süldőt pillantottam meg az egyik ól padlásán a vészjóslón káricsáló tyúkok között. A szerencsétlen állatot a kétségbeesés kergette fel a tyúkok létiáján a padlásra. Odaintettem a fiúikat. A kétéltű óvatosan megállt a. padlásajtó alatt. A süldő kezes bárányként tűrte, hogy megfogom és leeresztem a kocsiba. Ott nyomban lelapult, meg se mozdult, amíg a szárazföldre lej nem tettük. — 'Még egyszer végigmegyünk az utcákon, aztán ebéd és reggelig pihenő — mondta a tizedes. Államat dörzsölgettem. Kétnapos szakállam viszketett. Az ebédet alig tudtam megenni, Az iskola egyik osztályában, ahova elszállásoltak bennünket pihenőre, lehuppantam a vastagon szétterített szalmára és szinte ugyanabban a pillanatban el is aludtam. Másnap, hat órakor a hadnagy kiáltására ébredtünk. / Sorakozó után, a rövid eligazítás előtt azt mondta: — Elvtársak, katonák, az első csatát megnyerték, de a nagy ütközet még most kezdődik...' Egy óra múlva már kint voltunk a vízzel árasztott faluban, aztán a gátakon. Harmincnégy napig mindennap. Aztán visszamentünk a kaszárnyába. Mintha egy csendes, békés szigetre érkeztünk volna. \