Tolna Megyei Népújság, 1970. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

/

W,, - i

Duna-parton

Foto: Komáromi

Csoóri Sándor:

NŐK, FÜZETLAPOK, KERESZTREJTVÉNYEK

Ha cukrászdába, ha kávézóba, vagy ha más nyilvános helyre ülök be dolgozni, mindig akad egy-két magányos nő a vendégek között. Nem olyanodéra gondolok most, akik csak, úgy sebtiben befutnak egy kávéra, szörpre, tortára, fél konyakra, s tíz perc múlva már futnak is tovább. Hanem azokra, akik hosszasan, néha órákig is ott üldögélnek, vagy azért, mert hiába vártak valakire. vagy pedig nem szeretnek egyedül lézengeni a világban, s egy szörp, fél konyak mindig jó ürügy arra, hogy magányukat zajban, cigaretta- füstben és zsongító tercierében feloldják.

Az ilyen nőknek külön természetrajzuk van...

Illetve épp azt kellene kideríteni, csakugyan az van-e? S ha igen, — miért?

Egv férfi, saját tapasztalatomból tudom, látszólag mindenütt otthonosan érezheti magát. Kávéházakban, kocsmákban, futballmeccseken, mozik előcsarnokában, repülőtereken. A világ alkalmazkodik hozzá, kiszolgálja, ha mással nem, azzal, hogy nem csomósodik meg körülötte, s magányát észrevétlenné és természetessé teszi.

Egy nő mentegetőzés nélkül sohasem lehet magányos.

Különösen nyilvános helyeken nem.

Magányossága vagy kihívás, vagy pedig saját vereségének beismerése. Egy nő, ha egyedül van. azonnal homorúvá Válik körülötte a világ, bizonytalanná az egyensúly, ritkábbá, vagy sűrűbbé a levegő.

Ezt nemcsak abból követkéz, tetem,, hogy fölszabadult, értelmes nők se szeretnek egyedül beülni sehova, hanem abból. hogy akik mégis beülnek, mintha otthontalannak éreznék magukat. Feszélyezetteb- bek a kelleténél; jelenlétüknek mindig megpróbálnak valami különös igazolást találni. A legtisztább menlevél még a könyv, az újság, a képeslap, a folyóirat. Ha statisztikát készítenék róluk, ők volnának kisebbségben. A többség kereszt- rejtvényt fejt, agyongyötört naptárban lapozgat, belejegyez ezt-azt, vagy ír. Bármit csináljanak is, elfoglaltságukon látszik az ideiglenesség zavara; az a suta igyekezet, amivel a körülöttük lévő természetellenes csöndet természetessé szeretnék változtatni. /

Hányszor oda akartam volna menni hozzájuk, s megkérdezni, mit lehet öt másodpercnél tovább nézni egy naptárban? A napokat? A heteket? A holdtöltéket? A piros betűs ünnepeket, mint a reményke- " dés föl-föl villahó lámpáit? Mit lehet, amikor a naptár még az emlékezést is elszürkíti, mert hiába jelöl meg valaki x-szel, vagy köröcskékkel szerelmet és találkozásokat idéző napokat, ha ezek már kiüresedett csigahéjak. A közömbös hétfők, keddek, szerdák azt is eltakarják, amit a lustán ide- oda pillantgató szem, a külvilág tárgyai közt botladozva fölidézhetne.

De a naptárak, a keresztrejtvények még hagyján, azok túlságosan is átlátszóak. A mentegetőzés bonyolultabb műfaja az írás. írni valamit — nem levelet, nem cikket, nem naplót, csak úgy valamit.

Kezdetben, mikor még egyedi esetet láttam egy-egy papír fölé hajló nőben, irigykedve nézegettem feléjük. Én órák hosszat ülök a szigorú, s legyőzhetetlen papír előtt és semmi, ők pedig kirakják maguk elé a füzetet, a kockás, vagy sima lapokat, és írnak, írnak, mintha egy képzeletbeli mezőn ámokfutóként szaladgálnának föl-alá.

Ha négy-öt éven át ugyanazokat látom papír fölé hajolni, mi mást gondolhatok, mint hogy nekik az írás a rögeszméjük, hogy azért írnak olyan csodálni való szorgalommal, mert így mindenki láthatja, nem naplopó kis csajok, se szánni való magányosak.

Ha kissé eltúlzom, s fölnagyítom is ezt a tapasztalatomat, — tudatosan teszem. Az igazság lényege néha a túlzásokban fejeződik ki emlékezetesen. Ameddig egy nőnek bárhol és bármilyen módon mentegetőznie kell jelenléte miatt, vagy igazolnia föl- szabaduitságát, addig nem fölszabadult. Az sem szépít a körülményeken, ha a mentegetőzés kényszere nem az , agyból, hanem az ösztönökből csírázik ki. Az állapot annál elszomorítóbb.

Ha nem a nők viselkedéséből indulnék ki, hanem az írás természetéből, akkor is ugyanide jutnék. írni, — csak úgy bele a vakvilágba, anélkül, hogy az életemet tenném föl a mondatokra, pusztán öngyógyításból lehet. Az igazi múzsa ilyenkor a kisebbrendűségi érzés; ama bizonyos állapot, amelyben az embernek

meg kell magyaráznia a bizonyítványát.

A második nem — ahogyan Simone de Beauvoir nevezi a nőket —, még most sem a

másik nemet jelenti, hanem a sorrendiséget.

1

I

I

I

I

I

I

I

I

I

Az író „Faltól falig” c. kötetéből.

Szakonyi Károly

BARI KAROLY

AZT HISZITEK

Azt hiszitek, hogy csak én

ácsorgók fényért és szerétéiért

a város kapuja előtt,

én korbácsolom a ziháló szél

hátát átkaimmal és üvöltöm az égig

kivetettségem siralmait:•'

tizenhat évem nem elég

arra, hogy befogadjatok,

nem elég arra, hogy fejemről letépjétek

a megaláztatás pókhálóit?

Sokan várják a kapukon kívül, hogy bizalmatok rézkrajcárjaival megajándékozzatok!

ÖRÖKKÉ SZERELEMBEN

Vérem riadalmának énekeibe bújtattalak, az irigység halálsápadt-sisakos harcosai elől, akik sötét szemük barlangjaiban őrzik a gyilkos kést,

az öröm virágait leszaggató átkot, amelytől az arcod tájain táncoló piros sugaras boldogság emlékké halványodna, s üldögélnél szomorúan a sírás sikoltozó

falai alatt, nem akarom, hogy tűzben-vonagló éjszakáinkat megkoronázza fekete töviseivel a bánat,

világra szültek bennünket, kötelező élnünk, örökké szerelemben, örök átkok homályától vérem riadalmának énekeibe bújtattalak!

Bari Károly 1952-ben született, jelenleg miskolci középiskolás. „Holtak arca fölé” című első kötete, melyből a fenti két verset vettük, az idén jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, és mint a cigányság első, magas szépirodalmi rangú bemutatkozása, országos feltűnést keltett.

Ezt az órát szerette legjobban, az alkonynak ezt a tompa fényét, amikor a Nap már eltűnt a hegy mögött, de sugarai még megvilágították az égboltot A színek is megváltoztak — a fák lombja,, a ház mészfehérsége, a szerszámok, a föld, a füvek. Minden. Hét óra felé vizet locskolt a ko- vácstűzre, (a bűzös-gőzös füst java felfutott a kéménybe, de jutott belőle a műhelybe is) a fogókat a helyükre akasztotta, s fennhangon mondta: „fejrant”. Csend lett. Csak a kinti hangok támadtak fel hirtelen, egy-egy kiáltás, motorberregés, kertkapuk csapódása. Még nem jött el az éjszaka, de már elmúlt a nappal, magára maradt a Föld. akár csak ő maga: Sámson János, a kovács. Bezárta a műhely ajtaját lakattal, s kicsit álldogált a kékesszürke fényben, kormosán, égett bőrkötényben. Nem szívesen tért be a házba. Nem is ment, csak a konyha ajtajáig. A mosdótál a tornácon hevert, a falnak támasztva, elvitte a kútig, ott mosdott könyékig, állig, s mire a vizet kilottyantotta. Kapor Mári. a felesége már kitette á tornác asztalára Sámson vacsoráját: egy vékonyka szelet szalonnát, jókora karéj kenyérrel. Harminc éven át ez volt a vacsorája, kiállt vele a kapuba, markába fogta a kenyeret. két ujja közé a szalonnát, emebből kevéskét, amabból nagyot nyisszantva késével, falatozott békességben.

Mári odabenn ült a konyhában, tojásrántottát. túrós csuszát, vagy valami más jófélét vacsorázott — magától nem sajnált semmit, de Sámsont csak erre a szalonnázásra szoktatta.

Kapor Mári, ez a kis semmi asszony, évtizedeken át fukarságával, kellemetlen modorával kedvére táncoltatta a férjét. Tudta ezt mindenki a faluban. s noha sokszor emlegették Sámson nyámnyilaságát. mégsem merték a kovács szemébe mondani.

Nemigen barátkoztak Sámsonnal, mert nem kocsmázott velük, nagy üggyel-bajjal lehetett csak rávenni, hogy elfogadjon egy fröccsöt, pedig a kovács igen szerette a bort, de rostellte, hogy nem viszonozhatja a meghívást; soha nem volt nála pénz, keresete az asszony kezébe futott, s onnan is kopott el.

Jó mesterember hírében állott, s ezért kedvelték. Olykor egy-egy munkát ingyen, vagy kevés fizetségért is elvégzett, alighanem a felesége elleni bosszújából, hogy Márinak kevesebb pénze legven. Sámson soha nem mondott semmi rosz- szat az asszonyra, mégis mindenki látta, hogy gyűlöli — gyűlölik egymást. A kocsisok, vagy gépészek lópatkolásra, vagy valamilyen alkatrész javítására várva eldiskurálgatitak a műhelyben, s tettek egy-két szurkáló megjegyzést a kovács feleségére, de Sámson csak hallgatott. vagy legföllebb

annyit mondott: — Elég annak a maga baja!

Mária 'rossznyelvű volt. kia- bálós, veszekedős. Nemcsak az urával, másokkal is. Rokon nem léphetett a házba, elmarta percek alatt, mert mindig attól félt, kifosztani jöttek, kérni, élősködni. Vendéglátás helyett a vendégeskedést kedvelte: bejárta a falvakat, felkutatta a rokonokat, panaszkodott, hogy ég fejük felett a ház; innen egy kiló mákot onnan egy zsák kukoricát kért „újig”. Adtak neki, mert olyan panaszkodási esapot;t. hogy mielőbb szabadulni akartak tőle. Ezekre a her lyekre Sámsont is elküldte, a kapuból utána kiáltott, a falusiak füle hallatára: — Aztán ne légy mafla! — Sámson kínlódott ezeken a körutakon. szégyenkezett. hebe- gett-habogott a rokonság előtt, de Maritól • való félelme mindennél nagyobb volt. Rozsdás ekevasat, félrehajított rossz boronákat kunyerált el, feldobta a saroglyába; vigaszul csak az a néhány pohár / borocska szolgált kínjaira, amivel a sajnálkozó (és sorsát ismerő) unokafivérek, sógorok megkínálták.

Sámson a műhelyben az emberek rosszmájú fecsegését hallgatta — szavukban mindjg volt egy kis bőszítés is — esténként meg Mári pörlekedését. Ezért szerette leginkább ezt az alkonyi órát, a kapu előtti csendes szalonná- zást. Pedig jártuk ban-kel tűkben legénykori cimborái itt is oda-odamondogattak neki: „Aztán a bőrkét is rágd ám meg. Sámson!” Szóra sem méltatta őket. Amikor végzett, bekattintotta bicskáját, kötényét lecsatolta, s lassú, óvatos léptekkel elindult a kertek alatt; ismert egy csendes ösvényt, ahol nem .találkozott senkivel, másfél órát sétált a fűzfák alatt, ha elfáradt, leült egy fűcsomóra. örült, hogy nem háborgatják.