Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-09 / 186. szám

A könyvtár: társadalmi alapintézmény Lenin a kulturális színvona­lat a könyvtárak fejlettségé­vel mérte. Tette ezt azért, mert mint tudós és forradal­már világosan látta, hogy a könyvtár társadalmi alapin­tézmény, amely az iskola mellett a modern társadalom­ban minden egyén, de min­den kulturális intézmény szá­mára is egyaránt biztosítja a művelődéshez, a tanuláshoz szükséges irodalmat, könnyen hozzáférhető formában. A gazdaságirányítás új rendszerének megjelenése előtt a kulturális irányításban is többnyire központi utasítá­sok döntötték el, hogy hol, milyen és mekkora fejlesztés- beruházás indokolt. A megyék, a városok és a falvak műve­lődésügyének irányítói a ma­gasabb döntés végrehajtói voltak. Ma azonban az övék a döntés és a felelősség is, hogy a kultúrára szánt anya­gi eszközöket, a művelődést szélesen alapozó intézmények­re, iskolákra, könyvtárakra fordítják-e elsősorban, vagy látványos népszórakoztató vál­lalkozásokra költik. A könyvtárhasználatnak ná­lunk több. mint kétmilliós tö­megbázisa van. Tavaly a 9190 tanácsi és szakszervezeti könyvtárból (állományuk 23 574 940 kötet) több mint 50 millió könyvet kölcsönöztek ki. A Szovjetuniót, Angliát, Dániát és talán Svédországot kivéve egyetlen európai or­szágban setri ülyán magas a könyvtárból kivitt, egy lakos­ra jutó könyvek száma, mint hazánkban. Mégis. számos igazgatási, művelődéspolitikai vezető szemében a könyvtár csak sokadrangú intézmény. Közfelfogásunk a könyvtárat valamiféle szépirodalmi köl- csönzőheűynelk tartja, amely jó ha van. de nem nagy baj, ha nincs. Nem látja benne —■ távlatában sem — azt az in­formációs központot, amely minden ember számára bizto­sítja a szükséges irodalmat az egyéni érdeklődéshez, a to- továbbképzéshez, a művelő­déshez és a szórakozáshoz. Ilyen könyvtárakhoz — tör­ténelmi okok folytán — nem szokott hozzá a nép, de a pedagógus és termelési-mű­szaki szakember sem. Fejlő­désünk meggyorsítását főként a műszakiak állandó tovább­képzésének a megalapozását, a tájékozódást és visszakere­sést lehetővé tevő korszerű könyvtárak nélkül nem érhet­jük el. Elsősorban a vidéki váro­sokban kell kifejleszteni a nagy. információs értékű köz­pontok könyvtárát. Vidéki vá­rosaink 90 százalékában nincs modem értelemben vett könyvtár. Egy tanulmányi versenyre jelentkező gimná­ziumi tanuló a 40—50 000 la­kosú városból gyakran pesti könyvtárban kénytelen meg­keresni a szükséges kiadvá­nyokat. Van jó néhány korsze­rű. gazdagon ellátott könyv­tárunk — például Kaposvá­rott. Tatabányán, Veszprém­ben, Kiskunhalason, — ame­lyekre méltán büszke a megye a város lakossága, sőt az or­szág is. De megjelentek már kisebb városokban, sőt közsé­gekben is az igazi könyvtá­rak: Pakson, Szigetváron, Marcaliban, Pilisvöiösváron, Mélykúton, Kislkunmiajsán; Szombathelyen. ■ Miskolcon, Nyíregyházán és Barcson pe­dig a közeljövőben nyűik majd mag európai színvonalé könyvtár. Ahol létrejöttek, igénybevé­telük is igen nagy fokú. Ez nemcsak az olvasótábor szám­szerű növekedésében jelent­kezik. hanem abban is, (külö­nösen a veszprémi és a ka­posvári példa mutatja), hogy a város értelmisége, a közélet vezetői nélkülözhetetlennek tartják a könyvtárt minden­napi munkájuk ellátásában. Éppen a legjobban ellátott he­lyéken szorgalmazzák és támo­gatják a városok párt- és ta­nácsi vezetői a könyvtár to­vábbi bővítését, mert kitelje­sedett működése rádöbbentet­te őket az intézmény jelentő­ségére. arra, hogy a könyvtár valóban, a lenini értelemben „kulturális alapintézmény”. így jutottunk el a kérdés lényegéhez: ahoi ez a felis­merés még hiányzik, felülről kiszabott kényszerítő normák pedig nem lesznek rá. ott az egyes vezetők politikai érett­ségétől, „olvasottságától” függ, fejlődik-e a könyvtárügy, vagy háttérbe szorul, mint például Győrött, ahol a ven­déglátóiparnak adták a könyv­tár régi helyét, szinte falusi színvonalra szorítva vissza az egyik legnagyobb városunk könyvtárát. Gazdasági erőforrásaink nem teszik lehetővé, hogy most egyszerre, pénzt nem kí­mélve, az ország minden vá­rosában új könyvtárat épít­hessünk. De vajon felmérték-e mindenütt a vezetők, hogy nem köttenék-e milliókat olyan intézményekre, amelyek csak akkor jogosultak, ha az iskola és a könyvtár már meg­van, nem költi kr«. láíyájayps. fesztiválokra, gyakran üres parádékra a rendelkezésükre álló pénzt, amelyből pedig év­tizedeikre szóló, a jövőt szol­gáló, korszerű könyvtárat le­hetne létrehozni? A nemrégen lezajlott orszá­gos népművelési konferenciá­nak talán a legfontosabb ta­nulsága, hogy meg kell vizs­gálni a konkrét tennivalókat az egyes intézményék fejlesz­tésével kapcsolatban. A könyvtárak vonatkozásában a legfontosabb feladat megvizs­gálni: hogyan áramlik polca­ikra a könyv. Ismeretes, hogy a tanácsi könyvtárakban a beszerzésre fordított hitelek az 1964-es 29 millióról 1968-ig 18 millióra, vagyis évi tízmillió­val csökkentek. Súlyosbítja a gondot, hogy ez a csökkenés elsősorban a falusi könyvtárak ezreit sújtotta: a 10 millióból 7 millió esik falura! Könyv­kiadásunk növekvő ütemét a csökkent .könyvbeszerzési ke­retek egyre kevésbe elégítik ki. s. nagy g veszélye annak, hogy * könyvhiány nyomán az olvasólétszám stagnálása, majd fogyása szükségszerűen bekövetkezik. Változott-e azóta a helyzet? 1969-ben 2 millióval javult a mérleg. Reméljük, hogv a kö­vetkező években tovább ja­vul. Elgondolkoztató azonban ezeknek az összegeknek az esetlegessége. Ennél is na­gyobb gond az, hogy az egyes működési feltételek tekinteté­ben a szocialista országokhoz viszonyítva igen ed vagyunk maradva. Például a könyvtá­rosokkal való ellátottság te­kintetében. A Szovjetunióban 14Ö0—1500, Romániában és Bulgáriában 3000 falusi la­kosra esik egy-egy főfoglal­kozású könyvtáros, nálunk pedig a nagyobb település­helyű megyéinkben 10—15 000, aprófalvas megyéinkben pe­dig 40—50 000 lakosra. Könyvtáraink külső megje­lenését — az említett eredmé­nyek ellenére is — a követ­kező tények jellemzik: könyvtári fiókokon (számuk: 2600) általában szekrények ér­tendők, a 2800 községi könyv­tár közül legalább 1600, a 101 járási közűi legalább 50, a 32 városi közül 25 nem felel meg még a minimális köve­telményeknek sem. Különösen a művelődési otthonokban el­helyezett könyvtárak szűkö­sek. A kis községekben lét­rehozott klubkönyvtárak sem váltották be a hozzájuk fű­zött reményeket, a könyvtár a régi állapotában maradt, sőt, nem ritkán a korábbinál rosz- szabb helyzetbe került. Megoldatlan ma még né­hány városunkban a könyv­tár elhelyezése. Kecskemét nagy múltú, 100 000 kötetes, nagyságára az országban a ha­todik, s egyik legjobb gyűj- taményű vidéki közművelő­dési könyvtára 553 négyzet- méteren szorong. 6000 felnőtt olvasójával! Hasonló a hely­zet Baján és Sopronban; az utóbbi helyen a könyvtárat régi helyéről alagsorba, a ré­ginél rosszabb körülmények közé helyezték. Cegléd könyv­tára a 10 000 lakosú Pilisvö- rösvár könyvtáránál i* lénye­gesen kisebb... A soflc kis könyvtár létreho­zása hasznos volt a társadal­mi fejlődés kezdeti szakaszá­ban, de ma már arra van szükség, hogy elsősorban a nagy központi városi könyvtá­rakat fejlesszük (ezek termé­szetesen lehetnek megyei, vagy járási tanácsok által fenntartott könyvtárak),, ame­lyeknek korszerű ismeretet nyújtó anyaga intézményná- lózati csatornákon a legkisebb faluba, is eljutjiassom. Közéleti tényezőink egyre világosabban látják g könyv­tári helyzet megjavításának szükségességét, a könyv és a könyvtárak művelődésügyi je­lentőségét. Ezt fejezi ki az írószövetség „Olvasó népért” mozgalma. <j a sajtó is egyre többet foglalkozik a témával. Sok jel biztat a reményre: a könw és a könyvtár nem lesz sokáig periférikusán kezelt te­rülete a közművelődésnek. SALLAI ISTVÁN (Érdy Judit rajza). CALAMBOSI LÁSZLÓ: FIAMNAK Vasbocskorú szélnek leszel tüzes társa, csengős aranyfészek ringat, csikó háta. Repülsz, a Napasszony sátrában elaltat, hol a lángforrások pirosán fakadnak ráhajolsz az égre, szárnyaid ragyognak. sisakod világít sólymoknak, sasoknak. Dérsubád ráncosán omlik havas földre, cimbalmodat méhek lakják.. Füstölögve kiáltja nevedet holdraforgó meggyfa, aranycsapéi villám lökte a magasba. Anyád gyönge vérét csikócldal itatja, vadrózsa-csontjai habosra harapva. Becéző kezeden csillagkesztyű fénylik. Meddig kísérhetlek? Kőbuzogány rémít. szikrázik a dárda, fekete hattyú ül fehér koronámra. Bűnltőclés ügy kezdődött, hogy erős kezek nagyot lódítottak raj­tam, s én hemperegve kötöt­tem ki a sarokban. Szemem lassan megszokta a szürke fél­homályt, s az irdatlan, hatal­mas helyiségben emberi ala­kok imbolyogtak előttem. Ijesztő lánccsörgés zaja keve­redett a lebbencsleves illa­tával. Közvetlenül a fejem fö­lött egy kis ablakot pillan­tottam meg, ízléses rácsozat­tal. A rémület sietős léptek­kel haladt fel a hátamon. Re­kedten fordultam a szomszé­domhoz, aki modern, kereszt­csíkos ruhát viselt. Látható­an az egyik előkelő belvárosi üzletben vette a darócot. — Bocsánat a zavarásért. Hol vagyok? — Szeretettel üdvözlöm kö­rünkben. Sztonyek börtönbi­zalmi vagyok — nyújtotta a kezét. — ön az Adósok Bör­tönébe került. — örvendek. De nincs va­lami tévedés a dologban? Hisz nem egy Dickens-regényben vagyunk a múlt Angliájában, hanem 1970-ben, Budapesten. Hogy kerül ide az Adások Börtöne? — ön talán senkinek se adósa? — kérdezte válasz helyett. — Dehogynem. Gondáéknak, a szomszédoméktól kértem köl­csön nyolcszáz forintot. A menyasszonyomnak vettem be­lőle egy püspöklila olaszkát. — Azzal, hogy a legköze­lebbi fizetésnapon a pénzt becsszóra visszaadja, ugyebár? Mióta tartozik a nyolcszázzal? — Pünkösdkor lesz három éve — húztam ki magam büszkén.-— No látja! Kölcsönt kérni bizsergető, kellemes, cirógató érzés. A kölcsönt visszaadni égető, tüzes, kínos kellemet­lenség, amelyet szívesen ha­lasztunk minél későbbre. A notórius tartozók, a kölcsönt vissza nem fizetők ellen ra­dikális intézkedésre volt szük­ség. E célból épült közadako­zásból az Adósok Börtöne. Remélem, majd jól érzi ma­gát — mondta barátságosan. — És hogy lehet innen ki­szabadulni? — érdeklődtem kétségbeesetten. — Angol minta szerint. Ha megfizeti az adósságot, vagy valaki kiváltja. — Elvesztem — villant át rajtam a szörnyű gondolat. — A vállalatnál, ahol dolgozom, senki sem fog fizetni értem, hiszen tartozom Fűnek is, Fának is. — Most megmutatom ma­gának a társait, akik az el­következendő időkben a kör­nyezetéhez fognak tartozni — mondta szimpatikus kísérőm. Elindultunk az óriási terem­ben. A falak mentén nagyobb csoportok ácsorogtak. — Ezek itt Győr-Sooron megye notórius adósai. Azok ott a Zala megyeiek. Itt a budapestiek beszélnek — mu­tatott egv hatalmas csopor­tosulásra, majd így folytatta: — Lassan kevés lesz a férő­helyünk.- A zsúfoltságon eme­letráépítéssel próbálunk javíta­ni. Érezze magát otthon ná­lunk — szólf, és magamrg hagyott. Sápadtan rogvtam le a dön­gölt földre. Az adósok egyesí­tett vegyeskara szomorú dalt énekelt, melynek ez volt a visszatérő refrénje; Az élet jól pofonvágott, Mért csináltam adósságot... Keserű gondolatok sűrűsöd­tek bennem. Miért is nem ad­tam meg Gondáéknak azt a vacak nyolcszáz1 forintot? Hi­szen már rég kifizethettem volna. Különben is az ember addig takarózzék, amíg a ta­karója ér. Felugrottam, és dühösen rázni kezdtem a rácsot. Nem engedett. Elfúló lélegzettel fu­tottam a terem kijárata felé. Hatalmas vasajtóba ütköztem. Már teljesen hatalmába ke­rített a kétségbeesés, mikor agyamba villant a menekülés egyetlen útja: felébredtem. Leszálltam az ágyról, és amúgy pizsamában' betámo- iyogtam a szomszédba, Gon- dáékhoz: — Kedves szomszéd, én há­rom évvel ezelőtt nyolcszáz forintot kértem maguktól köl­csön lihegtem — kínzó ön­váddal. ■ Igen — nézett rám re- ménykedve Gonda. Elszorult a torkom, úgy bu­kott ki belőlem a szó: — Adjon még kétszázat, el­sején kap kereken ezret.. Galambos Szilveszter

Next

/
Thumbnails
Contents