Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
Konsztantyin Pansztovszkij: Forqácsvirágok — Beethoven-hangverseny Martonvásáron, a Brimswick- kastély parkjában. , r~ Hegei emlékére Két évszózadddal ezelőtt született a nagy német filozófus, Georg Wilhelm Hegel. A dialektika modern kidolgozójaként tiszteljük. Miben áll ez a modernség? Abban, hogy Hegel a dialektika, a fejlődés, az ellentmondásos mozgás gondolata segítségével át tudta tekinteni egyrészt az emberi gondolkodás történetét, az emberi értelem fogalmi rendszerének kialakulását, másrészt azt a szellemi fejlődést, melyet az emberiség megtett az ő koráig, beleértve a technikát, a művészetet, a jog fejlődését, a különböző filozófiai iskolák és vallási tanítások történetét is. Mindez önmagában is imponáló, főként, ha számításba vesz- szük, hogy jórészt az ő művén alapszik a legújabbkori jog- és vallásfilozófia, a logika, a filozófiatörténet, s a modern történelemtudomány is igen sokat hasznosított az ő eszméiből. Mindezek mellett azonban van Hegelnek egy olyan filozófiai felfedezése is, amellyel új útra terelte a tudományt. Az emberi gondolkodás történetében ő fogalmazta meg először, hogy az emberiség törtéiie'nne egyetlen, egységes folyamat. Azt, amit Goethe világtörténelemnek nevezett, ő fejtette ki a legszemléletesebben. A hatalmas enciklopédikus tudás, amely Hegelt jellemezte, megteremtette a feltételét az ilyen világtörténeti áttekintésnek, és elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy csupán a dialektika alapján lehet megérteni : mennyire történeti lény az ember. Az életművét átható történetiség jellemzi Hegel emberfelfogását is. A logika szerinte nem tanít meg gondolkodni, éppen úgy, mint a gyomorról szóló tudomány sem tanít meg emészteni. De mind a kettőre szükség van ahhoz, hogy megértsük, és megismerjük önmagunkat. Ebben az értelemben Hegel idealista filozófiai rendszere, amely végigtekint az emberi fejlődés történetén, valóra váltása akar lenni a régi görög programnak: „ismerd meg önmagád". Ezek után érthető, hogy miért volt és van olyan nagy hatása Hegelnek. Hogy miért kerül alap- gondolatának, a szellem folytonos fölfelé fejlődésének bűvkörébe az 1848-as magyar márciusi fiatalság, köztük Petőfi és Vasvári. Ugyanígy befolyásolta Hegel Börne és Heine körét Németországban, Prudhont Francia- országban, és mint közismert, döntő és elhatározó befolyást gyakorolt a marxizmus kialakulására is. De a múlt idő itt helytelen. A marxizmus, ha nem is formájában, de tartalmában mindig meríteni fog a nagy német filozófus életművéből, aki a modern tudományos gondolkodás egyik megalapozója volt. Ha irodalmi foglalatosságaimra gondolok: gyakran vetődik fel bennem a kérdés: mikor kezdődött? És hogyan kezdődik az efféle általában? Mi kényszerít ró első ízben, hogy tollat ragadjunk, és életünk végéig ei se eresszük? Nehéz visszaemlékezni, hogy mikor is kezdődött. Az íróság, mint lelkiállapot, nyilvánvalóan gokkal hamarabb alakul ki az emberben mintsem valóban elkezdi a papirost piszkí- tamii. Nagyon fiatalon, talán még a gyermekkorban alakul ki. Gyermekkorunkban, ifjúságunkban másnak látjuk a világot, mint érett szemmel. Gyermekkorunkban perzsel óbb a nap. sűrűbb a fű, bőségesebb a zápor, kékebb az ég, izgalmasan érdekes mindem ember, akivel találkozunk. A gyermek bizonyos mértékig titokzatos lényt lát minden felnőttben, legyen az gya- luforgársilLatú szerszámokkal fölfegyverzett ács, vagy botanikus aki tudja, miért zöld a fű. Az életnek a környező világnak ez a poétikus érzékelése a legnagyobb adomány, amely gyermekkorunkból megmaradhat. Ha valaki hosszú józan esztendők során nem veszíti el ezt az adományt, akkor költő, vagy fró lesz belőle. A kettő között végeredményben kevés a különbség. Az életet mindig újnak látni: ez az a termékeny talaj, amelyből a művészet sarjad. Gimnazista koromban természetesen én is verset irtana, olyan tömegével hogy egy hónap alatt tele lett velük egy vastag iskolai jegyzetfüzet. A versek rosszak voltak, da- gályosak, eikomyásak, de nekem akkoriban meglehetősen tetszetitek. Rég elfelejtettem őket, már csak egye«; versszakokra emlékszem belőlük. Ilyesfélékre: Szedjünk virágot lóm. hervadton lekonyul Halk eső permetez a földre S amott, hol füstös-bíborosán alkonyul, Sárguló lombnak hull özövje. De ez még semmi. Minél többet írtam, annál jobbam telezsúfoltam verseimet többékevésbé értelmetlen „szépségekkel”: Szádimért epedek. és opálként csillog a bánat Lassan elém terülő, hosszú napok lapjain ... Hogy miért csillog a bánat opálként, ezt sem akkor, sem most nem tudtam volna megmagyarázni. Elragadott a szavak csengése., Az érzelemmel nem is törődtem. A legtöbb verset a tengerről írtam. Pedig akkor még jóformán nem is ismertem. Nem volt. ez meghatározott tenger — sem a Fekete, sem a Balti, sem a Földközi —. hanem amolyan ünnepi „általános” tenger. Egyesített magában minden színt, minden túlzást minden féktelen romantikát — de hiányoztak tájáról az élő emberek kívül yolt az időn és a valódi földrajzi téren. Akkoriban ez a túlzott regényessé? övezte szemeimben az egész föl rigó! vöt. akárcsak valami sűrű légkör. Tajtékos, vidám tenger volt, szárnyas gályák, vakmerő tengerészeik szülőhazája. Partján smaragdként égtek a világító- tornyok. A kikötőkben forráshoz hasonlatosan pezsgett a gondtalan élet. Soha rém látott szépségű barna bőrű nők égtek, szerzői akaratomnál fogva kegyetlen szenvedélyek katlanában . .. Az esztendők múlásával verseim valamit vesztettek dagá- lyosságukból. Lassan kíszellő- ződött belőlük az egzotikum. De valljuk meg: a gyermekkor és az ifjúság nem lehet meg egzotikum nélkül, akár a trópusok, akár a polgárháború legyen is az egzotikum forrása Az egzotikum adja meg az életnek azt a rendkívüli színezetet, amelyre a fiatal és érzékeny léleknek oly nagy szüksége van. Diderot-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a művészet feladata: megtalálni a rendkívülit a mindennapiban, és a mindennapit a rendkívüliben. Ma sem bánom, hogy gyermekkoromban annyira hatalmába kerített az egzotikum varázsa. Ki az, aki gyermekkorában nem ostromolt ódon várakat, nem szenvedett hajótörést foszlánnyá szakadt vitorlákkal a Magéi ián-szoros partjainál, vagy Novaja-Zemljá- nál, nem robogott az Uralon- túli sztyeppén Cisapájewel, nem kereste a kincset melyet Stevenson olyan ügyesen rejtett el a titkos szigeten, nem hallotta a zászlók suhogását a borodinói csatában, és nem kalandozott Mauglival Hindosztán dzsungeléiban? Sok időt töltök falun, olyankor figyelem a ko’hozbeli gyermekek játékait. Mindig van bennük egzotikum: hol tutajon kalandozzák be az óceánt (a kevésbé hangzatos „Borjas” névre hallgató Ids tavat), hol a világűrbe repülnek, hol rejtélyes világrészekbe tesznek felfedező utat. A szomszéd gyerekek, például, ismeretlen országot fedeZiek lel. Elnevezték „Öperenciá”-nak. Csupa- öböi tavacska volt ez, amelyet annyira benőtt a sás. hogy csak a kellős közepén csillogott egy tükördarabka víz. Az egzotikum, persze nem egyik napról a másikra illant el tudatomból. Sokáig megmaradt a nyoma, mint ahogy megmarad a kertekben az orgona nehéz illata. Még a jól ismert, sőt megunit Kijevet is átalakította számomra. Napnyugták aranya lángolt kertjeiben. A Dnyeperen túl villámok cikáztak a sötétben. Úgy rémlett, ismeretlen, nyirkos és fenyegető ország terül ott el, futó lombsusogással teli ország. A tavasz pirospéttyes, sárga vadgesztenye-szirmokkal szórta tele a városit. Annyi volt a virágszirom, hogy esőzéskor kicsiny gátak képződtek belőle, melyek megakadályozták az esővíz lefolyását, és némelyik utcát kicsiny tóvá változtatták. Eső után pedig úgy fényi ett az ég Kijev fölött, mint a kris- tálykupola. Váratlan erővel tolultak emlékezetembe a költő szavai: Már a tavasz bűvös hatalma lángol Homlokán a csillagoknak. Milyen jó vagy. E hívságot világon Boldogságomat te hoztad Ehhez a korszakhoz kapcsolódik első szerelmem emléke, az a csodálatos állapot, amikor majdnem minden fiatal lányt szépnek láttam. Utcán, parkban, villamoson elém tűnő minden leányos jelenség — szemérmes, de figyelő pillantás, üde haj illata, fogak villanása félig nyílt ajkak mögüi, karcsú _ térd a széllebbentette szoknyácska alatt, hideg ujjak érintése — mindez azt ígérte hogy előbb, vagy utóbb engem is elér az első szerelem. Erről szentül meg voltam győződve. Hinni akartam, és ezért hittem. Minden ilyen találkozásból érthetetlen mélabú fakadt. így, versfaragásban és megfoghatatlan hullámzó izgalmakban telit el szegényes és voltaképp eléggé keserves ifjúságom. A versírást hamarosan abbahagytam. Beláttam, hogy amit csinálok, hamis —- olyan, mint a _ szépen festett gyaluforgács- ból készült virág, vágj’ mint az aranyfüst Vers helyett aztán megírtam első elbeszélésemet. Fordította: SZÖLLÖSY KLÁRA Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség-jelét látjuk. HERMANN ISTVÁN CSANÁDY JÁNOS: . A QÉNIUSZ Valami csendesen feloldott. Víz-sík, szigetek, karszt: alant. S benned egy súlytalan madár suhan. Hal voltál langyos tengerekben. Szárnyaidat próbára tették a vad szelek. Izeidet: a végtelent fonó spirálisok. És most a földtömeg gömbje fölött ragyog szemed. KÁLDI JÁNOS: JOLI-VERS Egem, utam, téged dalollak, por, hó, lomb, míg szalad itt; te fogod, ha veszem a tollat s vetem a dal szavait; téged dicsér a jó hasonlat, zengsz a rímben parázslón; idézlek és sugárba fonlak, óceánom és zászlóm. Világítasz kéken a szóban, mint nyárban — messze — a hegyek. Joli, ki jó vagy magasndóan. add a jószélnek nevemet! ÉRSEKUJVÁRY LAJOS: EMLÉK Nem is olyan nagyon régen: két csillag sétált az égen, te az egyik, én a másik, egész hajnalhasadásig, kát a karban, önfeledten a Tejúton mentünk ketten, hová nem ér földi lárma, lágyan, mint az eol-hárfa, hogy csillagot se ébresszünk, dúdolgattunk, énekeltünk... Szállt a színes dal szalagja, s belefontam a hajadba.
