Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-29 / 202. szám
wfjrriw','mwm'frv**'r'mrvvrjirv'mvTrYV'r'frjyvyjiT'm rvvTVVTVvvTrrvTfvvvTV’M'VTTVTTVTVTy-TyTYTyTTTyTyvTTTVTyTTTTvr» Szabó László—Sólyom József: B kikötő elpusztul: 7.55-knr 13. Az 0NI-tiszteknek fogalmuk sem volt róla, kiknek a kezébe kerültek. Robogott velük a kocsi, végig a városon. Stanley arra gondolt, hogy talán a japánokkal együttműködő németek biztosították a konz ulátust, felfedezték a titkos jövevényeket, s most olyan helyre viszik őkét, ahol E megpróbálják szóra bírni... Le kellene őket tartóztatni — gondolta a had- £ nagy... De aztán elhessegette a badar gondo► latot, hiszen még arra sincs módja, hogy kive£ gye a zsebében lapuló igazolványát. A kis fény- ► képezőgép egyelőre ott lapult a zsebében, s bár £ nem tudta, mit tartalmaznak a filmkockák, de £ ösztöne megsúgta, hogy nagyon nagy fogást csi- nált.... A négy támadó szótlanul ült a kocsiban, ► s szótlanok voltak az amerikai tengerészet el- £ hárító tisztjei is, utóbbiak szótlanságát sok min- ► den egyéb mellett' azzal is lehetett magyarázni, £ hogy attól tartottak; nagy botrányba keverik ► a haditengerészetet, ha kiderül, amit csináltak. £ Az alig egy évvel előbb született védelmi tör- ► vény ugyanis megerősítette azokat a korábbi ren- £ delkezéseket, miszerint a különböző fegyvernemek — így a haditengerészet is — hírszerző és elhárító szerveinek szigorúan tilos amerikai föl- £ dön „tevékenykedniük” ... Csak kivételes esetAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA l ben tehették ezt meg, akkor is az FBI-tól kellett engedélyt kérniük minden egyes akcióhoz. Viszont az ONI — de éppígy a légierők, vagy a szárazföldi haderők hírszerzése és elhárítása is — jobban szeretett a saját szakállára dolgozni, hiszen lehetetlen kívánságnak tűnt minden lépésükről számot adni az FBI-nak. A rivalizálás már egy évtizede tartott, s nem hagyott alább a második világháború kitörésekor sem ... (Sőt, még akkor sem, amikor már az Egyesült Államok is belépett a háborúba). Egy nagy, háromemeletes, szürke épülettömb előtt állt meg a fekete Chevrolet. Stanley megrökönyödve látta, hogy az FBI Los Angeles-i kirendeltségére hozták őket... — Hát az FBI köpött a levesbe? — mondta most már hangosan. De még mindig nem árulta el, hogy tulajdonképpen ki ő, bár most már sejtette, hogy az FBI emberei nagyon is pontosan tudják, kiket „csomagoltak be” a japán konzulátus előtt. Odabent gyorsan túlestek a formaságokon, s az FBI emberei nem is titkolták örömüket a jó kis fricska miatt, amit ezúttal az ONI kapott. Mert miközben átkutatták Stanley zsebeit, — elkobozták tőlük a kis fényképezőgépet, a sifre- gép jelszámrendszeréről szóló feljegyzéseket, sőt még igazolványaikat is —, már javában folyt a telefonbeszélgetés a Los Angeles-i kirendeltség vezetője és Edgar Hoower, az FBI nagyhatalmú szövetségi főnöke között. A jelentés lényege ez volt: az ONI, amerikai érdekeket veszélyeztetve, magánakciót kezdeményezett, s nemcsak a diplomáciai státust sértette meg, hanem keresztezte az FBI terveit is. Hogy mik voltak ezek a tervek, Stanleyék persze nem tudhatták, legalábbis akkor nem, csak 1945 után ... (Semmiképpen sem megsérteni Japánt, sürögjenek-forogjanak az USA-ban, ahogy tudnak, nem az a fontos, hogy mit tudnak meg az amerikai flottáról, vagy a katonai erőkről, hanem az, hogy Cordell Hull, akkori külügyminiszter rábírja a tokiói kormányt: nekik a Szovjetuniót kell megtámadniuk Távol-Keleten, az USA és Japán semmiképpen sem háborúskodhat egymással, mert ez fontos érdekeiket sértené.) Nos, miközben Washington és Los Angeles között jó fél órán át folyt a telefonbeszélgetés a különleges vonalon, Stanley hadnagy és két társa tapasztalhatta, hogyan alázza meg őket az FBI, nemcsak mint amerikai tiszteket, hanem mint embereket is. Mindhármukat anyaszült meztelenre vetkőztették, s valamennyi testrészüket áttapogatták, átkutatták, „nem rejtettek-e el valami olyasmit, amit az FBI elől el akarnak titkolni”. Hiába tiltakozott Stanley, hiába követelte, hogy hívják fel az ONI parancsnokságát, a szövetségi nyomozóiroda ügynökei csak nevettek rajtuk. Pedig, ha.ludták volna, hogy mi rejtőzik a fimre vett japán szövegben — talán egyikük sem lett volna ilyen vidám. Mert bizonyos, hogy ennek ismeretében az FBI emberei kissé megmeghökkentek volna: hát már ennyire beépültek a japánok? Stanleyék viszont örülhettek volna, hogy időben megtudják azt, ami hétpecsétes titok volt közöttük, s amiről a japánok mégis tudomást szereztek. Mert ez esetben lett volna még idő bizonyos átcsoportosításokra, hadászati felvonulási tervek megváltoztatására . .. 1941 novemberét írták ugyanis.. . Ám a filmtekercsekre vett szöveg egyik pillanatról a másikra megsemmisült — nem csupán a rivalizálás miatt, hanem egyszerűen emberi butaságból. Mert annyira azért kíváncsiak lehettek volna az FBI ügynökei, hogy legalább saját maguk számára hasznosítsák, amit Stanleyék megszereztek a japán konzulátuson. De Edgar Hoower szigorú utasítást adott, hogy a filmre vett anyagot meg kell semmisíteni, mégpedig úgy, hogy a telefonbeszélgetés után nyomban ki kell venni a filmet a gépből egy világos szobában..; (Folytatjuk) Ausztria, NSZK, Hollandia 'i » '• Keresztül az Alpokon Az Arlberg-hágó vidéke. XV. ügy döntöttünk, hogy visz- szafelé másik úton jövünk, tehát nem Salzburg— Bécsen keresztül, hanem nekivágunk az osztrák Alpoknak, végigjárjuk Tirolt. Csábított a csodás táj, amelyről minden útleírás felsőfokon beszél. Most utólag viszont kénytelen va- 'gyok bevallani, hogy az úti nehézségekkel nem számoltam eléggé, mert azokat előre nem láthattam, különben kétszer is meggondolom, hogy nekivágjak-e ennek az útnak A kilátásban lévő és feledhetetlen turisztikai élmények ellenére is. Elöljáróban csak annyit, hogy nálunk egyszerűen nincs terep ahhoz, ahol bárki is felkészülhetne — tréningezhetne — az alpoki gépkocsivezetésre. A Bodeni-tó mellett haladva értünk az NSZK-ból az ausztriai Vorarlberg tartományba. Éppen besötétedett, amikor magunk mögött hagytuk a határállomást, majd sokáig kanyarogtunk üdülő- jellegű telepeken, végül elmaradtak a lakott hel> ségek. A reflektor fényénél sziklás fenyvest pillantottunk meg, s ezt véltük legalkalmasabbnak éjszakai letelepedésre. Egyáltalában nem nyugtalanított bennünket a hőség, inkább a takarót kívántuk, s hajnali szürkületkor vettük észre, hogy fejünk fölött a hegycsúcsokat összefüggő fehér hótakaró borítja. Június végén. Észrevétlenül bejutottunk a vorarlbergi hegyek közé, ahol már a 2—3000 méter magas hegycsúcsok váltogatják egymást. A legtöbb hegycsúcson nemcsak júniusban található hó, hanem egész éven át. Ahogy továbbindultunk Innsbruck felé, mind nehezebbé vált a terep: kanyarok, meredek emelkedők, hirtelen völgyek. A gépkocsiforgalom feltűnően gyér volt. Az úttesten gyakran a magasból odagurult sziklatömbök hevertek, s egymást követték a kőomlásvesz.éiyre figyelmeztető táblák. Mind közelebb került hozzánk a hegycsúcsokat fedő fehér lepedő, s egyszer csak azt vettük észre, hogy legalább két méter magas hófal mellett haladunk. Megálltunk. Akkor láttuk, hogy a hófal lavina maradványa. A magasból alázúduló hótömeg több száz méter szélességben teljesen lekaszálta a derékvastagságú törzsekből álló fenyveserdőt, az útmenti vaskorlátot is vagy 100 méter hosszan, s úgy összegcngyöl- gette, mintha cérna lett volna. Fél óra múlva az út any- rtyira bekúszott a meredek sziklahegyek közé, hogy úgy tűnt, mintha zsákutcába jutottunk volna. Előttünk is, mögöttünk is, mellettünk is, hóval borított sziklafal. Nem ért véget az út, hanem a lélekvesztő szirteken tovább kapaszkodott a magasba. Elértük az Arlberg-hágót. Amikor feltekintettem az előttünk lévő útra, először gondoltani arra, hogy talán mégis jobb lett volna a sztrádán menni Bécs felé... Pedig gyönyörű volt a táj... A motor mind nehezebben húz. Visszakapcsolok egyesbe, de úgy tűnik, mintha az is kevés lenne. Minden kerékvető kőnél azt hittem, hogy lefullad a motor. És mi. lesz velünk itt az istenhátamögöt- ti sziklák közt? Talán valami üzemzavar van, azért húz ilyen nehezen... Félreállok, körülnézem a motort, de rendellenességnek semmi jele. Próbálkozzunk tovább! A kocsi nyögve megindul. Legszívesebben kiszálltam volna tolni... Még az előbbinél is bizonytalanabb a hangja, s teljes gázzal éppen csak cammog. Mégis valami bajnak kell lenni. Ismét megállók. Már-már ott tartottam, hogy szétszedem a karburátort, mert nyilván ott nem stimmel valami. Szerencsére motorismeretem nagyon hiányos, s végül beláttam, hogy a motor csak rosszabb lehet, ha én javítom. Menjünk tovább! De a motor alig akar indulni, már vagy ötödször indítózom. A meredek út átváltott egyenesbe, majd enyhén iejteni kezdett lefelé. A motor lejtőnek lefelé is nehezen bírta, jellemző, hogy nem tudtam direktbe kapcsolni. Kivert a verejték... És még mindig nem voltunk a hágó legmagasabb pontján, az út ismét felfelé fordult. Valóságos sziklakővel köny- nyebbültem meg, amikor végre felértünk a hágó tetejére Lefelé majdcsak eldöcögünk valahogyan, gondoltam, aztán meglátjuk a többit... Kiszálltunk körülnézni. Természetesen kardigánt kellett felvenni, mert bizony foga volt a napnak. Itt már nincsenek fák, csak igénytelen havasi cserjék, azok is ritkán. Hógolyóztunk egyet. Talán egy órába is bele tellett, mire leértünk a hágóról, s amint ismét nyomni kellett a gázpedált, azt vettem észre, hogy már semmi baj nincs a Moszkviccsal, Az Arlberg-hágón rendkívül oxigénszegény a levegő, es azért nem akart húzni a motor. Mindenesetre ekkor már azt is tudtam, hogy errefelé miért szerényebb a forgalom, mint másutt. Egyébként nagyon sokan inkább százkilométereket kerülnek, minthogy erre jöjjenek, vagy éppen vonatra rakják az autójukat. Az Inn völgyébe jutottunk, és közeledtünk Innsbruck felé. A motor jól húzott, de a terep ott sem volt valami könnyű, ahol az út a folyómenti síkságon vezetett, mert egymást érték az éles sziklakkal határolt hajtűkanyarok, ráadásul errefelé megnőtt a forgalom is. Nagyon sok helyen csak az ökrös fogat gyorsaságával haladhattunk. Éppen ideje volt, hogy Innsbruckban kiadós pihenőt tartsunk. A téli sportok festői fővárosa egy kissé feledtette az előző órák fáradalmait, de aztán nekivágtunk az útnak Pár napot szívesen töltöttünk volna e vidéken, de csodás táj ide, vonzó város oda, nem volt maradásunk: szinte repülni szerettünk voína a hegycsúcsokon keresztül, nem pedig bandukolni a végnélküli szerpentineken. Jó megismerkedni más tájakkal, emberekkel, de legjobb hazafelé sietni-. ,Még Kufsteinre áldoztunk egy kis kitérőt és néhány órát, mivel ennek sok a magyar — sajnos, szomorú — vonatkozása, aztán végkimerülésig tekergettem a kormányt, hogy még az éj leszállta előtt közelebb kerüljünk a magyar határhoz. Napnyugtakor búcsúztunk az utolsó hófödte csúcsoktól, szelídülni kezdtek a hegyek, és — Graz előtt — valahol a Mura völgyében próbáltuk kialudni az alpoki utazás fáradalmait. Csakhogy a közeli hazaérkezés izgalmai itt már nem hagytak aludni bennünket. BODA FERENC
