Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
« « f « i a i « ♦ ♦ ♦ ♦ Z 1 : í Szabó László—Sólyom József: fl kikötő elpusztul: 7.55-kor ' ' .1 í .j: 3. Együtt ebédeltek, de a beszélgetés nem volt érdekes. Igaz, végigcsinálta az itt szokásos szertartást, s ez önmagában is igen kellemes volt. Kono javaslatára először a fürdőhelyiségbe mentek, ahol két japán hölgy vette kezelésbe őket. A ruháitól megfosztott Blake úgy érezte, mintha újjászületett volna a kis japán nő ujjai alatt. A lábujjától a fejebúbjáig, végigmasszírozták, aztán forró fürdőben lemosták. Igazi felfrissülés volt ez, s az ebéd különösen jólesett. De a beszélgetés semmit sem hozott. A japán mintha megfeledkezett volna arról, milyen melegen érdeklődött még egy órája is az amerikai flotta iránt... Ugye, ugye, mondta önmagának Blake, hátha csak a régi emlékek vonzzák hozzá a japánt? Megállapodtak, hogy két nap múlva ismét találkoznak, ugyanitt, a japán étteremben. — Valóban kitűnő a konyha — állapította meg Blake. És a harmadik napon ismét ott voltak... Végigcsinálták a fürdő és az étkezés egész szertartását, közben beszélgettek. Kono most már nyíltan beszélt arról, hogy őt elsősorban az érdekli, mikor akar Blake a flottához visszamenni? Ki a barátja a Pennsyl- vánián? Az „izomember” némi színlelt habozás után így felelt: — Jimmie Campbell. . Blake ebben a pillanatban találta ki a nevet, hiszen soha életében nem volt Campbell nevű ismerőse. — Régóta ismeri Jimmie-t? — ösztökélte most már egyre határozottabban Kono. — Igen. .. Együtt szolgáltunk... ö már felvitte a kapitányi rangig... — Kapitány? Ejha! Ez szép! És ön mi volt a flottánál ? — őrmester... — Ez is szép... Sokszor találkozik Jimmie- vel? Azért kérdezem, mert mindig csodáltam az ilyen tengeri medvéket, akik az életüket egy rozzant bárkának szentelik... — hazudta kissé sután Kono. — Tudja, mi tengerre termett ország vagyunk, szigetország, nekünk életünk a hajó... Hajó nélkül meg sem tudnánk lenni... Japán szerepe a világban attól függ, milyen erős a tengeren... Ha ön figyeli az újságokat, akkor olvashatja, hány ezer és ezer japán halászhajó fut szerte az óceánokon... Jimmie olyan idős, mint ön? — Igen... — Együtt kezdték a szolgálatot? — Igen, együtt... — És ő azóta is a flottánál szolgál? Ilyen régen? — adta tovább a csodálkozót Kono. — Nagyon ügyes fiú... Imádja a tengert. — Tényleg jó barátok? — Nagyon. Szolgálatkész, nagyon rendes fickó. Bár egy kicsit ravasz... De csak olyanokkal, akiket kevésbé ismer... — Hogyhogy ravasz? — Hát amikor kártyázunk. II — Igen? Kono megkönnyebbült. Már valami másra gondolt. De a kártyabeli ravaszkodás, az semmi. .. Az sokszor még segíthet is... Mert akit ő kiszemelt magának, annak ravasznak kellett lennie... Tervei így kívánták... Igen, ravaszul kell kijátszania a tiszttársak éberségét, óvatosan kell megrendezni a találkozókat, ravaszul kell megszereznie az adatokat, méghozzá a legfontosabbakat, a leglényegesebbeket.. De Kono erről — érthetően —, nem beszélt Blake-nek. Ellenben újra és újra, csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy neki egy nagyon jól működő vállalkozása van, s a vállalkozásból természetesen sok pénze. Ebből sok mindent tudna finanszírozni... Például Blake-nek is tudna teremteni egy olyan vállalkozást, amely élete végéig nyugodt öregkort biztosítana... Blake úgy tett, mintha hajlandó lenne a dolgon gondolkodni. Elbúcsúztak és elváltak. Alig ment Blake néhány lépést, amikor Kono utánaszólt. — Elfelejtettem elkérni a telefonszámát... Ahol elérhetném. Az amerikai megadta. És a japán még aznap este felhívta Blake- et, s megkérte, hogy találkozzék vele egy bútorkereskedésben, másnap este. Fontos ügyben. Blake adta a csodálkozót: miért kell nekik ismét találkozniuk, amikor nem régen váltak el, s miért éppen egy bútorkereskedésben? De aztán beleegyezett Kono csak annyit mondott, hogy délelőtt tízkor Blake legyen a lakásához eső legközelebbi sarkon, ott fogja várni egy gépkocsi, japán sofőrrel, az majd elviszi a megjelölt helyre. — Egy nagyon fontos személy akar beszélni önnel... Blake maga sem tudta, miért is csinálja végig ezt az egyre inkább konspirativ és veszélyes találkozósorozatot. Mindenesetre másnap délelőtt tíz órakor kinn volt a sarkon. Egy nagy fekete Ford suhant a járda mellé, majd kiugrott belőle egy alacsony termetű japán. Felrántotta a hátsó ajtót, s anélkül, hogy szólt volna Blake-hez, betuszkolta. Vajon honnan ismerte ez a szótlan japán az „izomembert”? A legkevésbé Blake tudott volna erre felelni... A gépkocsi szinte teljesen céltalanul száguldott a városban: egyik utcából ki, a másikba be, aztán ki a város szélére, majd visz- sza. (Folytatjuk.) ♦ t ♦ Ausztria, NSZK, Hollandia Csodálatos művészeti emlékek Augsburg, előtérben a városháza. V. Németország története sajátosan alakult. A feudális ura- ságok valósággal kis államoes- kákra darabolták ezt az országot, így az egészen a múlt századig nem képezhetett szerves egységet. A maga portáján minden úr igyekezett minél fényesebb udvartartást bevezetni, mert hiszen ez mutatta a rangot, nagyságot, erőt, s minden úr szeretett volna a másik fölé kerülni. Ez viszont azzal járt, hogy mindenfelé szebbnél szebb paloták, templomok, vendégfogadók, stb. épültek. Nem egy-két centrális helyre összpontosultak a napjaink embere számára is csodálatos alkotások, mint sok más o-szágban hanem minden úr oda építtetett, ahol éppen birtoka volt. Hasonlatként érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon sokkal centrikusabb volt az állami élet, éppen ezért a németországihoz képest a művészeti emlékek is centrikusabban helyezkednek el. Viszont amíg nálunk a török sok mindent elpusztított, németföldön épen maradtak a korábbi századok alkotásai is. így aztán nem csoda, hogy lépten-nyomon hallatlanul sok a régmúlt idők építészeti, művészeti emléke. Augsburgba csak egy kis pihenőre tértünk be, de aztán alig tudtunk szabadulni a várostól. Kora reggel lévén, s itt rokonunk, ismerősünk nincs, hát a pályaudvari rendőrhöz fordultunk információért. _ A rendőr udvarias volt és főleg fogékony az idegenforgalom iránt, így aztán pillanatok alatt előteremtett számunkra egy prospektust, aminek alapján elindulhattunk városnézőbe. E város egyébként nemzeti történelmünk szempontjából is nagyon jelentős. A Bulcsú és Lehel vezetésével kalandozó magyarok 955-ben itt szenvedték el azt a nagy vereséget a nemet császár seregeitől, amely végül is a kalandozó, nom .l életmód megszüntetésére, a ír*. -*3 lc'.e.cpr- désre, majd az miu . 3,.muí állami élet fokozatos megteremtésére kényszerítette őseinket. E nyüzsgő nagyváros püspöki templomának alapjait még a magyarok 955-ös veresége előtt rakták le, mai formáját pedig a későbbi évszázadokban alakították ki. A jelek szerint sokkal nagyobb iránta az idegenforgalmi, mint a vallási érdeklődés. Odébb, a Maximilian utca csodás panorámája tárul elénk. Az egész utcakép a régi idők hangulatát sugallja. Majd minden épületnek megvan a maga említésre méltó története. Nem véletlen, hogy százával tolonganak itt a turisták. Betérünk az egyik sörözőbe, persze, az is művészeti emlék. A berendezés megpillantása után még csak sejtjük, de a fizetésnél végképp megbizonyosodunk róla. .. Éppen indulni készülünk kifelé, amikor a pincér- nő minden asztalra újságokat tesz. — Magammal vihetek-e egyet? — kérdeztem. — Természetesen — felelte a pincérnő, s mosolyából arra következtettem, hogy mellékesen minden bizonnyal valamelyik politikai irányzat propagandistája, s örül, hogy a külföldi ilyen érdeklődést tanúsít a propagandaanyaguk iránt. Csak később vettem észre, hogy egy nagyon is sajátos sajtótermékre bukkantam: étlapújság- ,ra. Az újság minden oldalán található egy étlap-, vagy itallaprészlet, a többi helyet pedig a különböző helyi hírek — társasági események — töltik ki, de természetesen reklám is akad bőven. Nemcsak mexikói módra készült bárányhúst kínál, adagonként 75 forintnak megfelelő márkáért, hanem biztosítást is, fagylaltkrémet is, meg ugye a városba érkezett diákzenekarnak sem árt egy kis hírverés. Pár méterrel odébb emeletes autóparkírozó, utána a zöldségpiac következik, majd a XVII. század elején épült városháza különleges külseje ragadja meg a figyelmei. Ulmban már nemcsak prospektus volt a kezünkben, hanem idegenvezetőnk is akadt, Hans Rembold személyében. Hans Rembold e város szülötte és nagyon büszke a családi hagyományaira. Úgy vettem észre, hogy rendkívül erős lokálpatriotizmus él legtöbb német emberben, s voltaképpen teljesen mindegy, hogy mi nevezetes esemény kapcsolódik valaki családja történetéhez, arra mindenképpen büszke. Hans Rembold elvezetett bennünket -a dómba, amely legfőbb nevezetessége, hogy Európa legmagasabb tomyú temploma. Pillanatok alatt belemélyedtünk e csodálatos szépségű alkotásba, szinte megmerevedett a lábunk, amint megálltunk a főhajó közepén. Hans barátunk azonban noszogatott bennünket, hogy nem ártana, ha mennénk, mert más érdekesség is akad Ulmban. A kijáratnál képeket vásároltunk és mentünk Hans után. Egy picinyke kis épülethez vezetett bennünket, külsejéről semmiképpen sem sejthettük, hogy az mi. E kis épület és a dóm közt alig néhány méter a távolság. — Nézd meg jól — figyelmeztetett Hans —, és döntsd el, hogy melyik szebb: ez, vagy a dóm. Gyanúsan kuncogott. — Tudd meg, ez a Rembold- templom. Az öregapám építtette. Nézd, ott a nevünk is. Az öregapámnak sok nőügye volt, meg hát az üzlet sem Népújság 4 1970. augusztus 16. ment mindig simán és mint vallásos ember, végül úgy látta, hogy gyónással nem tud mindent elintézni, valami rendkívüli jó cselekedet szükséges, hogy megszabaduljon a bűneitől. Végül is elhatározta, hogy templomot építtet. Az építkezés el is kezdődött, de ahogyan fizetni kellett, mind jobban megingott fogadalmában, mert az öregem egyébként sem volt valami bőkezű. Végül is beszüntette az építkezés finanszírozását és ezért maradt ilyen kicsiben ez a templomépület, ezért nincs rendes tornya sem. Most múzeumnak használja az egyház. Ulm Duna menti város. Lelátogattunk a Duna-partra is. Kikötve ringatózott a vízen a Wien nevű hajó, amelyről a laikus szem is könnyen megállapíthatja, hogy inkább Noé bárkájához hasonlít, mint a modern hajókhoz. Mosták, súrolták, szépítették. Kísérőnktől megtudtuk, ez a rozoga hajó valóságos ereklye. Motorral ugyan ellátták, de egyébként semmit sem korszerűsítettek rajta, — hagyomány- tiszteletből. Minden évben egyszer hosszú útra indítják a Dunán, lefelé. De csak a város szülöttei utazhatnak rajta. Ennek a hajónak ez a specialitása. Útközben minden érdekesebb helyen kikötnek, így az utazás több hetet vesz igénybe. Amikor ott jártunk, éppen készítették elő a Wien-t a nagy útra. Még az újságok is beszámoltak róla, mint nevezetes eseményről. Hans Remboldra jövőre kerül sor, azaz ő jövőre turnézik e hajóval. Neki is helye van e hajó utasai közt, elvégre még templomépítő is akadt ulmi ősei közt... (Következik: „Ne feledd, hogy itt nyugszik...” BODA FERENC
