Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-25 / 173. szám
A megszámlált ember I. Tízmillió a hárommilliárdból Megjelent az 1970. évi nép- számlálás adatait nyilvánosságra hozó könyvsorozat első kötete. A rendkívül sok érdekes tényt, adatot magába foglaló könyv jó alkalmat, nyújt arra, hogy megismerjük múlt és jelen azon jellemzőit, amelyek elődeink és magunk „megszám* láltatásának” eredményei. Erre vállalkozik ma megkezdett három részből álló cikksorozatunk. Az első, hivatalos, minden tekintetben megbízható nép- számlálás, — 1869 december Sírén — adatai szerint 5 011310 íő élt' hazánkban, s mivel 1970 január elsején 10 315 597 főt számláltak ösz- sze, elmondhatjuk: kivándorlások, háborús vérveszteségek ellenére egy évszázad alatt megkétszereződött Magyar- ország lakossága. Az ország népességének növekedését gyorsította a halandóság, s különösen a csecsemőhalandóság nagymérvű csökkenése, illetve a két világháborút követő áttelepülés. Lassította a népesség növekedését a születésszám fokozatos mérséklődése, a kivándorlás, a nagy járványok, különösen az 1873. évi kolera- járvány, s a két világháború. A népesség növekedésének legfőbb tényezője n természetes szaporodás azaz a halálozások és a születések pozitív vagy negatív mérlege. A tényleges szaporodás mértéke számszerűen a legnagyobb évi átlagot az 1900-as évek első évtizedében érte el, 76 ezret tett ki. A legalacsonyabb volt az 1870—80 közötti évtizedben, évente 29 ezer, illetve az 1960—70 közötti években 35 ezer. A cikksorozat következő részében részletesen foglalkozunk majd ezzel, most csupán mint legfőbb forrásra utaltunk a továbbiak megértéséhez. Egy ország népessége ugyanis döntő mértékben — ritka kivételektől eltekintve — csakis a természetes szaporodás pozitív egyenlegével emelkedhet. A főváros után a legtöbben Miskolcon élnek — a főváros: 1 940 212 fő, Miskolc 172 952 — majd Debrecen, Pécs és Szeged a sorrend. A járási jogú városok közül Győr a legnépesebb — 87 105 lakos, —, majd Kecskemét következik, 77 484 lélekkel. A legkisebb Leninváros (a volt Tiszasze- derkény) 9834 lakossal. (Azt, hogy az élet milyen gyorsan szüli a változásokat, igazolja: a népszámlálás óta született fiatal város is, Százhalombatta, 5974 fővel.) Leninyárost Kőszeg — 10 164 — és Kapuvár — 10 500 fő — követi. A megyék közül Pest a listavezető : 869 864 embert számláltak meg területén. Borsod- Abauj-Zemplén a következő, 608 368 fővel. A legkisebb lélekszámú megye Nógrád — 241 122 — majd őt követően Tolna. S hogy játsszunk is a számokkal: egy-egy fővárosi kerület lakosságából bőven futná nyolc-tíz kisvárosra, hiszen 1.51 20.5 ember lakja a XI.. s 146 942 a XIII. kerületet. Azt írtuk föntebb: hol és hogyan helyezkedik el hazánk népessége. A hogyan-ra jó mércéje van a nemzetközi statisztikának: a népsűrűség. A népsűrűség az adott területre — általában egy négyzetkilométerre — jutó népesség. Persze, itt is vannak megszorítások. Mert jó néhány ország területe nem azonos az emberi lete'epedésre alkalmas földdel. (Hollandia összterülete 40 893 négyzetkilométer, ebből azonban csak 32 4.50 nésvzetkilométer a szárazföld!) A nagy vizek, a kétezer méteren felüli magasságok nem alkalmasak az ember tartós letelepedésére, s ezért a nemzetközi szakirodalom un. nyers népsűrűségi mutatóként fogja fel az említett mércét. Ilyen értelemben a Föld népsűrűsége 1980- ban 20 fő volt négyzetkilométerenként. Ez az átlag azonban rendkívüli szélsőségeket takar. Mert pl. Óceániában 1.8, míg Európában 53,6 volt az egy négyzetkilométerre jutó népesség. Akárcsak hazánkban is — részletesen szólunk; majd róla — ahol Budapest * és Kecskemét. -1- ilyen értelemben — csillagászati távolságra esik egymástól. Csak a számunkra szőkébb világot, Európát tekintve is meghökkentő szélsőségeket találunk. A legmagasabb volt a népsűrűség — 1960. évi adatok alapján — Hollandiában, 350 ember élt átlagosan egy négyzetkilométeren. A tulipánok országát Belgium követi (298), majd a Német Demokratikus Köztársaság (221). A legalacsonyabb népsűrűséget a Szovjetunióban (9), Norvégiában (11) és Finnországban (13) találjuk. Hazánk ilyen értelemben — 1960-ban 107, 1970-ben 111 fő jutott átlagosan egy négyzetkilométerre — a középmezőny élén áll. Sűrűbben lakott — a már említetteken túl — mint például Ausztria. Csehszlovákia, Lengyelország, Portugália, Románia, s kevésbé, mint Anglia, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Svájc. Az 1840-es években hazánk mai területének népsűrűsége 43 fő volt. Az első népszámláláskor is, — 1869-ben — csupán 54. Száz fölé 1941-ben emelkedett, de tájanként már akkor is nagy eltéréseket mutatott, s e különbségek azóta még szembetűnőbbé lettek, földrajzi, gazdasági és társadalmi hatásokat tükrözve. A népsűrűség legnagyobb — érthetően — a városokban. Budapesten 3694,6, a megyei jogú városokban 638,1, a járási jogú városokban 227,7 ember él átlagosan egy négyzetkilométeren, míg a községekben ez a szám 69,3. A főváros után Szegeden a legnagyobb a népsűrűség: 1052,1 lélek él egy négyzet- kilométeren. A nagyvárosok további sorrendje: Pécs, Miskolc, Debrecen. A kisebb váró, sok közül Kaposvár még Szegedet is megelőzi, az egy négyzetkilométerre jutó 1212,2 fő, a három és félszerese a debreceninek. .. A főváros után tehát Kaposvár a legsűrűbben lakott hely. A legritkábban lakott pedig Karcag: 63,6 ember él egy négyzetKilomeie- ren.. . A megyék közül Pest a listavezető: 136,1 fő jut egy négyzetkilométerre, Komárom megyében nem sokkal kevesebb, 134,2. Száz fölött van a népsűrűség még Győr-Sopron megyében, míg a legkisebb Somogybán (59,8), majd Baranyában (63,7). Általános és szembetűnő vonás, hogy az ipari, s újonnan keletkezett városok népsűrűsége jóval fölötte, áll a mezővárosokénak, s jó néhány történelmi patinájú településének, így például Győrben 938,4, Dunaújvárosban 840,8, Tatabányán 711,9 a népsűrűség mutatója, míg Cegléden 155,4, Gyulán 146,7, Hódmezővásárhelyen 111,6, Hajdúnánáson 68,6, s Kisújszálláson 65,3..,. MÉSZÁROS OTTÓ (Következik: Nemek, vándorok, városok) Kitüntetés negyven év szolgálatért Az 1930-ban szerzett diploma betűi fakó- ak, tulajdonosuk dr. Hegedűs Ádám, a bonyhádi járási tüdőbeteg-gondozó főorvosa is jogot szerzett negyvenéves gyógyító munkájává^ a pihenésre,. Ű azonban aligha pihenne még, ha ami ellen élethosszat küzdött, a betegség nem kötné ágyhoz. Friss, eleven a szellem, ám fáradt a motor, a szív, amit nemcsak a hivatás próbált egy emberöltőn át. Az idős orvos bőségesen vállalt részt egyéb munkákból is. hiszen Ángyán professzor tanítványaként volt klinikai tanársegéd, kórházi főorvos, körzeti orvos, községi tanácstag, a községi vízműtársulás elnöke, ég mint ilyen, kaptá meg tíz évvé] ezelőtt, 1930-ban a „Vízgazdálkodás kiváló dolgozója” kitüntetést más rangos szakmai kitüntetések mellett. Bonyhádon tisztelet és megbecsülés övezi, s mióta betegsége sök pihenést kényszerít rá, azóta aggódó szeretettel figyelnek az emberek. Ez a tisztelet és szeretet a magyarázata annak. hogy tegnap délelőtt néhány órára valódi ünnepnappá. varázsolták a hétköznapot az ünneplők. A járási tanácson megtartott ünnepség során dr. Keresztes László, az Egészségügyi’• Minisztérium osztályvezetője nyújtotta át a . Magyar, . Népr. köztársaság Elnöki Tanácsának kitüntetését, a Munka Érdemrend bronz fokozatát dr. Hegedűs Ádámnak. Részt vett az ünnepségen a. járás párt-- és állami életének számos vezetője. A meghitt hangú köszöntők közül egyet idézünk. Mint ezt dr. Vácz.v József, a szakszervezet járási elnöke mondotta: — Nem. búcsúzni jöttünk, hanem, ünnepelni, hb szén az orvcg nem öregedhet meg A hideg ész, a meleg, együttérző szív esküjétől a sírig kötelezi az emberek szol-< gálatára, arra- hogy életének példájává] tanítson.- Segítse a nyomába lépőket... A kitüntetéshez mj is gratu-. lálunk. SZABAD SZOMBAT rri // // | / 1 unoaes erről, arról Sétára indulok, gondolkodó sétára. Megszokott járataimon végeredményben ilyenkor azokat a napokat járom körbe, amelyeket hétfőtől magam mögött hagytam. A múlt hét itt a gesztenyefák alatt már túlsó part. <j vasárnap piros sorompó, s a mögötte hagyott események eltávolodnak, hogy végül holnap, holnapután teljesen eltűnjenek, mint a vizen úszó hajó. Minthogy tennem tűnnek ej. bennem is maradnak, tudatom dombjai és hegyei mögül akkor parancsolom őket elő, amikor akarom. De nem akarom. Érjenek, szelídüljenek, nemesedjenek, csendesedjenek. Az események „végterméke” — bennem is, mint minden emberben — harag, öröm, szánalom, megbocsátás, megrendülés, fogadkozás, új harag, új megbocsátás, iszonyat, düh, gyűlölet. Némelyik „harag”, lám-lám egy hét alatt köddé válik, pedig azt hittem, örökké tart. Amelyikről meg úgy gondoltam, nyomban elmúlik, az meg lám-lám megduplázódott bennem. Némelyik „öröm” becsapott. Némelyik félrevezetett. Némelyik csalóka volt. Mindegy: érjenek, szelídüljenek, nemesedjenek. Volt részem szorongásban, lelkiismeret- furdolásbcn is. Örülök, hogy a piros sorompó mögé kerültek, s rájuk gondolva megkönnyebbülést érzek: menjetek csak, ússzatok el tőlem örökre. Most ezt a hetemet járom körbe, s csodálkozva., erőlködve próbálom, megfejteni a bennem maradt hangok, jelek, mozdulatok értelmét, titkát. Mindegyik emberben van egy szűrőberendezés, s gondolom, ezen folyik át az, amit úgy nevezünk: életem, életünk. Az órák, a napok, a hetek eseményeiből ez a szűrőberendezés valamit, valami keveset néhány napra visszatart. S amit visszatart, arra emlékezem. A többi kihullik belőlem, elfelejtem, hogy egyszer váratlanul éppen azt találjam meg. amit rég elfelejtettem. Ez a csoda. Itt kezdődik a csoda. Vajon mi szabályozza ezt a szűrőberendezést? Hogyan van az, hogy minden emberben másként működik? Mi által, ki által? A pszichológusok biztosan tudják, mi egyszerű földi halandók legfeljebb sejtjük, ha sejtjük. Örákban mérjem az időt? Visszafelé nem megy. Csak a pillanatok, a hangok jutnak el hozzám időtlenül, testetlenül. Mi minden■ történt, s az egészből mégis annyi maradt meg bennem a keddi napból, hogy az utcán egy nő valakire azt mondta: „ez az ember nekem még soha nem köszönt”. Szerdán a Váci utca forgatagában egy kisfiú angolul könyörgött, s egy idős asszony lehajolva hozzá, magyarul magyarázta: „Megvesszük, kisfiam, mindent megveszünk, az egész kirakatot”. S ez a néhány másodpercig tartó utcai jelenet még mindig fogva tart. Csak tudnám, miért? S ez az idegen trapéznadrág Ott ez angolul beszélő kisfiú mellett, meg a nő abban az idegen trapéznadrágban. A távolba szakadt hazánklánya. Valamelyik este g rádióban néhány ember külföldi útjáról. külhoni élményéről beszélt. Az egészből nem, maradt meg bennem más csak egy pökhendi, fontoskodó orgánum, Tudatonf bosszúságzónáiból még mindig visszahallom. De miért éppen őt, s miért gondolom e hang tulajdonosáról, hogy az a mindenkin keresztülgázoló, törtető fajta? Talán a régi, az elfelejtett, de mégis csr‘k bennem levő élmények és emlékek késztetnek erre? Vagy talán egy homályos és megsejtésszerű félelem at1 hogy n_ „toposoknak"’, az ,,agresszív '' tetőknek” ma cn, holnap te holnapután ő, de végső soron mindannyian áldozatai lehetünk? Vagy Vietnám re- zonál bennem ilyenkor? A kicsi féltések tengere? A kicsi szorongások közönye? Parány az ember, és mégis egész világ, egy teljes világ, annak minden szorongásával, szomorúságával, gyötrődésével, ujjongó örömével? Találkoztam egy zokogó asszonnyal. Mi történhetett vele? Mi történhet egy/ emberrel ahhoz, hogy átkozódva, zokogva, vagy nótázva menjen végig az utcán? Látunk, hallunk, mozgunk, időben és térben, egymásról mégis oly keveset tudunk az utcán, a vonaton, a tarlón, a váróteremben, a presszóban, a tanácskozásokon. Titok marad örökké, hogy ezen a hetemen hová vitte a zokogását a kisváros fái alatt az a jólöltözött asszony, hogy miért mosolygott maga elé a pádon egyedül ülő kalauz, hogy miként került Szekszárdra a. büfé elé egy metró-egyenruhás lány, hogy a templomajtóból miért fordult vissza, egy vénasszony, hogy miért nincs zöld, gondozott gyepszőnyeg a strandon, hogy kit figyelt egy nő a régi megyeháza elhanyagolt parkjának bokraiból, s . hogy miért árulnak ismét vatta,cukrot, vágy ha most újból árulják, miért nem árulták harminc évig? Örömeimet tartósnak hiszem, most azok hátán vidáman folytatom gondolkodó sétámat. Adtam is, kaptam is. Melyik a jobb? Gondolom adni, de kapni se rossz. Leülök egy padra. hogy teljesen átadjam magam örömeim, számbavételének. Távolabb, a másik pádon egy fekete hajú lányt katona ölelget. Szépek vagytok, mondom ellágyulva, a sötétségbe hajló estének, meg a toronyórának, amelyik mindjárt nyolcat üt. Azután egy szikár asszony megii át a parkon, és az ölellcezőkre ripekodik: Nem szégyellik magukat, szólok a rendőrnek? Hová tegyelek, vénség mit kezdjek veled? Ma nem érdekelsz, majd talán- holnap. Ne rontsd az örömeimet. SSZEKULITY PÉTER
