Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-17 / 166. szám
Pillanatok alatt lángtengerré válhat a Paksi Konzervgyár göngyölegtároló telepe, elég egy égve eldobott gyufaszál. A büszke tüzérmomdás: „Ne gyulladj be, komám, piros a paroli”, tán abból az időből származik, amikor a csataikí- gyók, mozsarak, szakállas álgyúik mestereit még pattantyúsnak nevezték. Nemrég a ml tüzéreink parolija is piros volt, napjainkban immár az önkéntes tűzoltóké — közöttük a létesítményi tűzoltóké — ez a szín; az államiaké a füstszürke. Megyénk két létesítményi tűzoltóságánál jártunk, azok házatáján, akik igen nagy értékek fölött őrködnek: a Paksi Konzervgyárban és a Dunaföldvári Kendergyárban. Bizonyos, hogy sem az üveg, sem a bádoglemez, sem a zöldáru, sem a gyümölcs nem tűzveszélyes, — annál inkább az év minden szakában használatos, fából készült göngyöleg, a sok hullámpapír, a téli tárolásinál nélkülözhetetlen szal- ma, és persze a gépek üzemeltetéséhez nélkülözhetetlen benzin, Diesel-olaj, gáz. A kendergyárban pedig minden anyag, amivel dolgoznak, gyúlékony. A biztonság értéke Vajmi nehéz lenne előre felbecsülni, milyen tényleges kárt akozna a konzervgyár valamely pontján kiütő tűz. Arra viszont másodpercek alatt megfelel Kródi József főmérnök, hogy húszperees kiesés a munkából mekkora veszteséget idézne elő: nyári időben ötvenezer forintot. Aligha vitás, hogy a tűzriadó elhangzásakor mindenki abbahagyja a termelést, joggal kíváncsian: mi ég, hol ég. A paksi nagyüzemiben — mondhatjuk így: — nem szokott égni semmi. Nem, mivel igen alapos a megelőző tűzrendészet! munka. A létesítményi tűzoltótestület ötvein tagja mellett negyven pártoló tag is kiveszi belőle részét. Mihályfi Lajos, a létesítményi tűzoltók parancsnoka s Kramarik Lajos tűzrendészeti előadó — korábban a paksi önkéntesek parancsnoka — nem formális, de eleven kapcsolatot ápol a tűzrendészeti bizottsággal, s az önkénteseket barátságával megtisztelő igazgatóval, Örvös Ferenccel. (A direktor az igazgatói alapból a legutóbbi járási verseny után is négyezer forinttal jutalmazta az önkénteseiket.) Az aktív önkéntesek novembertől márciusig minden évben részt vesznek a szakmai-politikai oktatásán- a megjelenés arány® 85—90 százalékos, ami a három műszakban dolgozó üzem adottságait tekintve nem csekélység. Épp így nem kicsiny dolog, hogy az állandó dolgozók több mint fele részesült már tűzoltókiképzésben. Aligha véletlen, hogy a legszorgalmasabb munkások névsorában ugyanazok a nevek tűnnek elénk, mint az önkéntes tűzoltókéban: Horváth Ilona. Frast Márna, Molnár Éva a feldolgozóból, Far- kasdi Sándor a lakatosok közül. Németh Miklós a szeszfőzdéből. A barátságos — és természetesen ragyogóan tiszta — tűzoltó klubszoba két falát borítja a különféle szintű versenyeken nyert oklevelek sokasága. Ezeket meg lehetne számolni, de megolvasható-e az a rengeteg szép emlék, amely balatoni, esztergomi, harkányi kirándulásokhoz, testületi családi vacsorákhoz fűződik? Vagy mérhető-e az a hála, amelyet oly sok paksi és Paks környéki család érez az önkéntesek iránt, akik — noha létesítményiek — a gyáron kívül támadt tűzhöz is számtalanszor kivonultak, s ott eredményesen dolgoztak? Aranycsillagos igazgató Rostkikészítő Vállalat Kender- és Farostlemez U zeme, — ez áll a telefonkönyvben: Dunaföldvári Kendergyár, így ismerik messze földön is az üzemet, amely jó hírét nagyrészt pozdarja-bútorlapjának köszönheti. Helyi kuriózum, hogy Varga János igazgató, a testület elnöke, maga is régi önkéntes: tűzoltó főhadnagy, (Az önkéntesek által elérhető legmagasabb rendfokozat a századosi.) Az önkéntes tűzoltó parancsnok Nagy Ferenc, a tűzrendészeti előadó Bíró Dezső; az utóbbi szakmai tudásának javát még mint állami tűzoltó szerezte. A testületi létszám hatvanhat, a pártoló tagok száma harmincöt- negyvenre tehető. Legtöbbjük régi versenyző, köztük sok olyan, aki már országos versenyen is dicsőséget szerzett a gyárnak. Igen gazdagok a dunaföldvári önkéntesék; szertáruk van a központban, a kis telepen, a barotai kazalozónál. A 87 holdon elterülő üzem tűzbiztonságát kizárólag erre a célra tartott — és jól karbantartott! — Molotov tehergépkocsi, egy 800-as és két 400-as kismotorfecsikendő szolgálja. 1969-ben a felszerelés fejlesztésére 130000 forintot áldozott az üzem. A tűzoltók rendszeres képzésének havi költsége legalább 1500 forint. — Csupa könnyen gyűlő anyaggal dolgozunk, — így Varga János igazgató. — Nem áldozni a létesítményi tűzoltóság fenntartására, fejlesztésére: ez volna a megbocsáthatatlan könnyelműség. Bármily előrelátók vagyunk a tárolásnál, egy tűz másfél—kétmillió forintos kárt okozna, nem is szólva arról, hogy ha export- termékben keletkezne a veszteség. a valóságos kár ennek többszöröse lenne. Dolgozóink személyi biztonsága és a társadalmi tulajdon védelme érdekében önkénteseink népszerűtlen feladatra: bírságolás "kezdeményezésére is vállalkoznak. Állandó gondunk: távol tartani a gyerekeket a kazlaktól, onnan, ahol tavaly télen igen nagy kárt akozó tüzet idézett elő örök ellenségünk: játék a gyufával. Nem véletlen, hogy megyénk létesítményi tűzoltó- testületei közül éppen a Paksi Konzervgyárét és a Dunaföldvári Kendergyárét látogattuk meg. A megyei tűzrendészeti parancsnokság értékelése szerint ők a legjobbak. Lehet, érdemes tanulni tőlük. Szöveg: — b. z. — Foto: KOMAROMI ZOLTÁN Még tréfából sem szabad tűzveszélyes helyen a tűzzel játszani! Nehéz eset Már régen befejeződött Tolna megyében a községek villamosítása. A felszabadulás után e téren, hogy úgy mondjam, mérföldes léptekkel haladtunk előre. Ma már ott tartunk, hogy a háztartásoknak csak egészen kis százalékában nincs hálózati áram. De minden jel arra mutat, hogy ennek a maradék-problémának a megoldása sokkal nehezebb, mint a több tucatnyi község villamosítása volt. Nem is lehet rajta csodálkozni. Ahol jelenleg nincs villany, az többnyire kültelek, vagy faluszéli, elkülönült, kisebb házcsoport. Az egy-egy lakásra eső hálózatfejlesztési költség aránytalanul magas. Gyakran többszöröse annak, mint ami akkor merül fel, ha egy egész községet villamosítanak. A kültelki részek többnyire sorvadásnak indultak, nem kétséges, hogy léte átmeneti jellegű. Párt- és kormánypolitikánkban azonban az is benne foglaltatik, hogy az ilyen félreeső helyen élő lakosság életkörülményeit is kulturáltabbá kell tenni, a lehetőségek szerint. A legfontosabb kétségtelenül a villany. Talán nem is kell részletezni, hogy miért. És napirenden is szerepel e lakosság villannyal való ellátása, csakhogy ez rendkívül lassan halad, éppen a horribilis költségek miatt. Sorra kapnak villanyt a puszták, szőlőhegyi és egyéb szórványtelepülések. Ahol pedig még nincs, ott zörgetnek érte. A minap Bölcskén bukkantam egy ilyen speciális esetre. Süveges József nagy nehezen házat épített. De nem a faluban, hanem a falu szélétől vagy 250—300 méterre lévő földterületén. Falusi viszonylatban nézve modern házat épített, s ezt a tanács — a hatvanas években — engedélyezte is. Az új lakásba természetesen a vezetéket is beszerelték, csak éppen a hálózatra nem tudták rákötni, mert az nincs ezen a részen. Most bővítik, de csak úgy, hogy az utcasor legszélső házáig elérjen, de Süveges Jó- zsefékig már nem. Mert az már költségtöbblet, és persze egyetlen szerv sem dúskólko- dik a fejlesztési pénzben. Süvegesék pedig szeretnének minden lehető módon villanyhoz jutni, teljesen érthetően. Még a zsebükbe is hajlandók lennének belenyúlni, néhány ezer forint erejéig. Amint mondják, meg is ígérték nekik a villanyt. Mindenképpen nehéz eset. Az egyik oldalon a' villany után való jogos vágyakozás, a másikon pedig a szűkös fedezeti forrás. Mindenesetre talán megoldható lenne ez a probléma is. Ha az érdekeit szervek megtanácskoznák ezt a speciális helyzetet, talán tudnának segíteni. Mint ahogyan segítettek már nagyon sok helyen. BODA FERENC Szellőző Nézném a fokost a mestergerendában, de se gerenda, se fokos. Csak az égett olajszag vág mellbe. Sült keszeget kérek. — Volt, nincs . . . mondja a kar- társnő. — Volt, nincs, vigye kánya . . . hallom a választ, kórus ismétli, s oszlatja bánatom. A kórus zárt ajtó mögött van. A paksi söntés különtermének ajtaja mögött. — Nincs — mondja ismét a kartársnő — elfogyott . . . — Van neki van, van neki van ... — mondja a kórus ismét az ajtó mögül. Kik ők? — A szabók — súgja a kartársnő —, a paksi szabók. Egy kis ünnepséget tartanak. De fent, az emeleten, ott van keszeg. Van. Huszonhat kilója. Vendég is van. Sok. Külföldi, meg hazai. Dunaújvárosból Paksra rándult lányok, atomos gépkocsivezetők, kiküldetésben, hölgytársasággal lévő férfiak. És mi, a keszegevők. És szól a zene a kiküldetésben lévők táncra perdülnek a lányok a pasast keresik, mi szálkázzuk a keszeget. Zeneszünet. Csüccs. A söntésből felhallatszanak a szép magyarnóták. Mintha itt, az asztalunk • alatt énekelnének. A szellőző, mondja a pin cér, az a hibás, nem a sze rény szabó szakma jeles képviselői. A szellőző, az a bűnös, mert hogy éppen az étterem teraszán van, és alul a különterem, a szabókkal. A szabók kórusával.-PjPIROS A Gyakorlatoznak a dunaföldvári kendergyár önkéntes tűzoltói.
