Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
A községi tanácsokról sok szó esik mostanában A tanácsok az államigazgatás helyi, választott szervei, melyek munkáját a lakosság, a választópolgárok elsősorban a közigazgatási funkciók betöltése révén észlelik és értékelik. Utóbbit nagyobb, vagy kisebb mértékben. Ez az értékelés egyformán lehet jogosan és jogtalanul pozitív, de negatív is. A tanácsokkal kapcsolatban két rendelet jelent meg a közelmúltban. Az egyik a vb-titkárok (jelölés alapján történő) kinevezéséről intézkedik és arról, hogy munkakörük időtartama nem függvénye a választási ciklusoknak. Alkalmaztatásuk korlátlan időre szól, ami riem mond ellent annak, hogy — mint bárki más, egyéb munkaterületen dolgozó — leválthatok ne lennének. A másik rendelet a tanácsakadémiai képzés idejét emelte fel tíz hónapról két esztendőre. Mindkét rendelet jól megalapozott és ugyanakkor sarkalatos változást hozott. A község feje, első embere természetesen változatlanul a végrehajtó bizottság elnöke. A titkár a szakigazgatási szerv vezetője. „Szakigazgatási szerv” — ez a laikus számára kissé túlságosan is köz- igazgatási nyelven van. Mit jelent a gyakorlatban, ezt tudakoltuk a hosszú gyakorlattal rendelkező, már nyugdíjba készülő vb-titkártól, Barát Ferenctől, Tolna nagyközségben. — A pénzügyet, igazgatást, adóügyet, építésügyet, gyámügyet, hagyatéki ügyeket, a szociális igazgatást, az anyakönyvezést és a község irányításának minden olyan ágazatát, mely kisebb, vagy nagyobb mértékben, de speciális szakmai ismereteket igényel. "T" izenháromezer lelkes ■ nagyközségben ezeken a különféle területeken tizenkilencen dolgoznak a tanácsi apparátusban. Az ő „főnökük” az elnök, „főmérnökük” és „főkönyvelőjük” egy személyben a vb-titkár. A hasonlat nem olyan sár.ta, mint amilyennek az első pillanatban tűnik. A modern állam igazgatása rendkívül bonyolult, szerteágazó feladatok megoldását követeli. Állam- igazgatásunkban általánosan érvényesülő tendencia, hogy a lakossághoz legközelebb álló szervek, a helyi tanácsok, a lehetőségekhez mérten minél szélesebb hatáskört kapjanak, ezzel egyszerűsítve az állam- igazgatás gépezetét: — végső soron azok érdekében, akikért működik, az állampolgárokéban. A végrehajtó bizottsági titkároknak nagyobb súlyt biztosító új rendelet egyben annak elismerése, hogy szakma ez, amit tudni kell, és megtanulni is. Ahhoz, hogy valaki képességeit kibontakoztathassa, gyümölcsöztethesse, kevés a négy esztendős tanácsi ciklus. Ezért szól a vb-titkárok kinevezése a jövőben meghatározatlan időre. — Én, a magam tapasztalata alapján, — így Barát Ferenc — még a gyakornoki rendszer életbeléptetését is helyesnek tartanám. Megváltozik a bérezés is. A képesítéstől és szolgálati évektől függően a vb-titkárok fizetése a négyezer forintot is elérheti. Tekintély. éhány évtizeddel ezelőtt ‘ ' még nagyobb községekben is könnyű szerrel számba lehetett venni a magasabb iskolai képesítéssel, akárcsak érettségivel rendelkezőket. Ez ma már jószerivel csak bajjal sikerül. Az iskolai végzettség ugyan korántsem egyetlen forrása a minden vezető számára nélkülözhetetlen tekintélynek, de ezen belül nem kis súllyal esik latba. Egy megyebeli felmérés tanúbizonysága szerint a tanácsi vezetők iskolai és szakmai képzettsége terén még jócskán van csiszolni, javítani való. Nem egy községi vezető panaszkodott már előttünk az elmúlt években amiatt, hogy ahol egyetemi végzettségű orvosok, gyó jv- szerészek, tanárok, mezőgazdászok, mérnökök szép számmal vannak, ott hiába volt a tanácsiak továbbképzését szolgáló intézménynek „akadémia” a neve, az igazság szerint csak tanfolyam rangú tízhónapos képzés szintje felett eljárt az idő. Ennek -ismeretében és tudatában emelte fel a június 7-én megjelent 1021/1970 számú kormányrendelet ezt a képzési időt két esztendőre. Nyi indez természetesen el*v * sősorban csak a jó szakmai munka alapját képezi. A vezetéshez nélkülözhetetlen személyi tekintélyt a tanácselnököknek és titkároknak továbbra is, mint eddig emberi magatartásukkal kell megteremteniük és kiérdemelniük. O. 1. I I A harangozó és az anyagi érdekeltség A templom előtt izzadó főagronómus tarkóját éppen az a szellő simogatja, amelyik az imént még a bárányfelhőkkel incselkedett. Nagy a nyár, teljes és átláthatatlan. A nyugalomnak ebből az óperenciántúli tengeréből „felmerül" egy rozmárbajszú vénség, odaáll a járdaszélre, s három szöcskeugrásnyi távolságból figyeli a defekttel bajlódó főagronómust, az árnyékban delelő Trabantot, meg azt az illetőt, akiben magamat szoktam tisztelni. — Talán a templomot akarják megnézni? — szól a száraz vénember, s fürkészve figyeli a toronyórát. Találékonysága kiismerhetetlen, ránk pazarolt figyelme érdemtelen. De hát udvariasság is van a világon. — Megnéznénk, de még mennyire, hogy megnéznénk, ha nem volna kulcsra zárva. — mondom. — Megnéznék? — kérdi reménykedve a vénember, — Meg bizony, hisz mi ateisták vagyunk. — Valami református-félék az urak? — Nem, ateisták. A vénember csüggedten szemlélődik, majd úgy próbál kiszabadulni az ateisták hálójából, hogy ismét a templomot ajánlja. — Ha nem volna kulcsra zárva, akkor megnéznék? — Habozás nélkül — állítja a főagronómus, s somolyog. — De kulcsra van zárva? — Kulcsra. — A kulcs itt van nálam a zsebben. — mondja elégedetten a rozmárbajszú vénség, s keresztülballag a porszőnyegen, kinyitja a templomajtót, aztán előretessékel. Visszanézek a hűvös félhomályból. — Tata, maga a kulcstartó? — A harangozó. Harminckét esztendeje, hogy én vagyok itt a harangozó. Az ateistáknál van harangozó? — Nincs, ott még pap sincs. — Presbiter? — Presbiter végképp nincs. — Az igen! Áhítat nélkül bóklászunk a rideg templom mostoha szinű kövein, s nézelődnénk is éppenséggel, ha volna valami látnivaló. Hogy szóljak valamit, azt kérdezem: a toronyóra jár-e? — Csak járna — mondja a harangozok doyenja, diszkrét félrenézéssel. — És nem jár? — Nem. — Rossz? — Azért ne«n jár, mert nincs aki fölhúzza. —• Nincs? — A presbiterek összeültek és kitalálták, hogy havonta száz forintot fizetnek a harangozásért, de a száz forintba benne van az is, hogy föl kell húzni a toronyórát. Ilyet nekik! — s mutatja, hogy milyet. — Maga hívő. Mint hívő, igazán felhúzhatná a toronyórát csak úgy, Isten nevében. A fejét rázza. — Nem lehet. Talán maga is presbiter? — néz rám gyanakodva. — Sose voltam. De mondja, hallott mór maga az ösztönzőkről, meg az anyagi érdekeltségről? — Áh! Ide havonta csak egyszer jön ki a pap. És higgye el az úr, a harangozó az a múltban is harangozó volt, s most is harangozó, a pap az a múltban is pap volt, s most is pap! Havonta egyszer látom. De semmit nem mond. Amikor újból kiérünk a júliusi nap alá, a harangozok doyenja felnéz a toronyra, s feltehetően a távollévő presbiterekre célozva, megismétli: — ilyet nekik! Sz. P. A TMDB GYAKORLATÁBÓL A kenderáztatók csizmája A tolnanémedi kendergyár öt dolgozója — Nádasdi István és négy társa — sérelmezte, hogy áztatói munkát végez, de munkáltatójától nem kap védő- és munkaruhát. Az első fokon eljárt munkaügyi döntőbizottság nem fogadta el a munkáltatónak azt a védekezését, hogy Ná- dasdiék nem írták alá az áztatói szerződést. Az MDB álláspontja szerint nem az aláírás megléte vagy nem léte a döntő, hanem az, hogy a dolgozók milyen jellegű munkát végeznek. Ezért az MDB a gumicsizmák és a kapcaanyag megadására kötelezte a vállalatot. Valószínű, hogy Nádasdi és társai azért nem írták alá az idénymunkára szóló szerződést, mert előnyösebb számukra, ha meghatározatlan időre szóló munkaviszonyban dolgoznak. A Tolna megyei Területi Munkaügyi Döntőbizottság szintén a dolgozóknak adott igazat. Törvényes — és végérvényes — határozata alapján Nádasdi Istvánnak és négy társának meg kell kapnia a gumicsizmát, — ami a kihordási idő után tulajdonukba megy át.
