Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-09 / 133. szám
fYYYYYYYYYYYY YYYYY YYYYYYYYYYYYYYYYYYYY* ' ▼yyvvyyyvttyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy yyyyyyyyyyyyytyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy ► KÜRTI ANDRÁS: Az aranyváros foglyai 6. Barilla kapitány már landolás közben, szinte az utolsó pillanatban fedezte fel egy folyónak azt a nagyjából egyenes partszakaszát, amelyet nem borított olyan dúsan a vegetáció, mint egyebütt. Behúzott futóművel, leállított motorral, a fák koronáját súrolva, kétségbeesett manőverrel vitte rá gépét erre a rövid és keskeny sávra. Sikerült! Igaz, a karcsú Cartagena egyik roncsolt szárnyával a parti fövényre feküdt, törzse félig a folyó vizébe merült, a másik szárnyából ▼ már nem is látszott ki egy darabka sem. Viszont az ajtót ki lehetett nyitni, mert az a gép part felőli, magasabban fekvő oldalán volt. Hu a Cartagena néhány kilométerrel feljebb fekszik rá a vízre, még ilyen körülmények között is aligha juthattak volna partra épségben az utasok, mert ott a hústépő fekete piranhák, ezek az apró, vérszomjas halak valósággal nyüzsögtek a folyóban. Végeredményben tehát, bár a repülőgép siralmas állapotba került, utasainak komolyabb baja nem esett. Mindössze Barilla sérült meg a vállán, a légikisasszonynak pedig kificamodott a bokája. Furcsa, de az utasok között nem tört ki pánik. Erre egyszerűen nem jutott idő. Mire megérthették volna a helyzet súlyosságát, már túl is voltak a nehezén, a gép már rá is hasalt az alkalmi repülőtérre. Az Idő azonban sürgetett, a veszély még fennállt, a lehető leggyorsabban el kellett hagyniuk a halálra ítélt Cartagertát. Ezzel a sietséggel magyarázható, hogy mindenki csak azt vitte magával, azzal mászott ki a partra, ami éppenséggel a kezeügyébe került. Bobónak például a bokaficamos légikisasszony került a kezeügyébe, őt kapta ölbe, vele lábalt ki a fövényre. A másik két ökölvívó csak a kártyát hozta, Anna asszony a szivarosdobozát. Ewans professzor Juanita színházi látcsövét és piros napernyőjét vette magához, minthogy történetesen ezek a tárgyák hevertek a mellette lévő ülésen. A másodpilóta sérült parancsnokát támogatta, a táncosnő a kiskutyáját ölelte magához, Campoma- nes úr üres kézzel menekült. A legnehezebb'feladat a szőke hajú, kövér magyar utasra hárult. A társa ugyanis e válságos percekben apatikusan ült a helyén, még akkor is, amikor a víz már a térdét mosta, minthogy a gép egyre mélyebben süppedt a meder lágy talajába. A legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta a távozásra. Honfitársa felráncigálta az ülésről, kétségbeesetten kilökte, maga is beletottyant a vízbe, kihalászta beosztottját és a partra cipelte. A fövényen gyülekeztek, vagy jó ötven méterre a sorsára hagyott Cartagenától. Három nő, kilenc férfi, egy pincsi. Volt velük egy pakli kártya, egy piros napernyő, egy színházi látcső. Természetesen a férfiak zsebeiben, a nők retiküljében még akadt néhány hasznom apróság, úgymint: gyufa, öngyújtó, zsebkés, körömráspoly, óra, szemöldökcsipesz, kölni, púder, kulcscsomó, igazolványok, pénz, csekkkönyv. töltőtoll, stb. Mindezek ellenére azonban csak erős túlzással lehetett volna huzamosabb őserdei tartózkodáshoz kellőképpen felszerelt csapatnak minősíteni a Cartagena volt utasait Mégis, a parton' csoportosulókat most nem a jövő kérdése foglalkoztatta. Álltak a parton, szemük a gépen, és — bármilyen különösnek tűnik — türelmetlenül lesték, hogy robbanjon fel végre! Némán álltak, vártak. — Ha-ha-ha! — kacagott fel hirtelen Juanita kisasszony. — Nem is igaz! Semmi sem igaz az egészből! Nincs is bomba a gépen! Nem kellett volna leszállnunk! Ha-ha-ha! Ez Car- mencita bosszúja! Rodrigó miatt! ő küldte az üzenetet! És most boldog lehet, mert engem itt megesznek a kajmánok, vagy a madárpókok, vagy... Az már nem derült ki, hogy a művésznő a kajmánok és a madárpókok mellett mitől fél a legjobban, mert az akna működésbe lépett. Tekintve, hogy a Cartagena behúzott futóművel landolt, az akna a gép törzsében, az utastér közepe alatt foglalt helyet, a géptörzs pedig ekkorra már kétharmadrészt a folyó iszapjába süllyedt. Ezért a robbanás nem járt különösebben nagy zajjal, a víz, az iszap elfojtotta a hangot Mély, tompa moraj, ezer sárszökőkút a gépmadár valósággal szétfröcskölődött, millió szilánkká hasadt, És aztán, csend... Múltak a percek, a meder leülepedett, a folyó tükre is elsimult. A környező erdőrész fáin egy csapat arara-papagály még izgatottan tárgyalta a szokatlan eseményt, kis ideig felháborodva makogtak a majmok is, egy öreg tar- taruga teknősbéka pedig, a közeli homokbucka mögött, bölcsen hozzálátott, hogy kiássa tojásait a fövenyből, és messzebb vermelje el, ahol nem történnek ilyen nyugtalanító események. .. Legnehezebben az emberek tértek napirendre a látottak felett. Érthető, őket érintette a dolog leginkább. Megigézetten meredtek a folyónak arra a pontjára, ahol a robbanás bekövetkezett. Amíg, ha roncsoltan is, de látták a Cartagenát, volt valami, ami összekötötte őket az ezer mérföldekre lévő városokkal, a világgal, az otthonnal. Most viszont... A hosszúra nyúló csendet a Mama törte meg. akinek a legszívósabb manilla kötélből fonták az idegeit. — Hát eddig eljutottunk — mondta. — Most addig fogjuk nézegetni a folyót, amíg kocsá- nyon lóg a szemünk? Döntenünk kell. Itt maradunk, vagy útpak indulunk? Határozzunk, mielőtt gyökeret ver a lábunk. — Igaza van, asszonyom — mondta Himenez, a másodpilóta. — Annak, hogy itt várakozzunk, szerintem sincs értelme. Bogotában csak nagyjából tudják, hogy merre lehetünk. Mintha tűt keresne a szalmakazalban, olyan feladata lesz a mentőexpedíciónak. Talán az lenne a legcélszerűbb, ha felfelé indulnánk el, a folyóparton. Itt minden víz az Amazonas felé tart, bizonyára ez is, márpedig emberi településről elsősorban az Amazonas környékén akadhatunk. Ha ezt az útirányt választjuk, az ivóvizünk is biztosítva lesz, és talán élelemhez is könnyebben juthatunk. _ (Folytatjuk) aAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA A rossz bizonyítvány árnyéka Tapasztalt határőrtisztek mondják, a „forgalom’’ mindig pontosan jelzi, ha közeledik a bizonyítványosztás ideje az iskolában. Ilyenkor rendszerint feltűnik néhány csellengő gyerekember a határövezetben, akiknek szinte az orrukra van írva, miben törik a fejüket. Persze vannak „dörzsöltebbek” is — vagy legalábbis akik annak hiszik magukat — ám határőreink és az őket segítő határ- menti lakosság éberségét kijátszani roppant nehéz. A vállalkozások rendszerint már a kezdetben kudarcba fulladnak, a világgá indulók a legtöbb esetben el sem jutnak a határig, ha pedig olyan szerencséjük van, hogy mégis sikerül, a modern technikai eszközökkel dolgozó határőrség hallatlan biztonsággal lefüleli őket. Ahány eset, annyi kis dráma. A kihallgatások, beszélgetések során elmondott indítékoknak azonban van egy figyelemre méltó közös vonása: a rossz bizonyítvány vagy a bukás réme mögött szinte mindig kísért a bomlott család. a gyakran rideg, elviselhetetlen környezet. A közelmúlt napokban négy póruljárt gyerekkel beszélgettem egy határőrlaktanyában. Három fiú — mindhárom tizenhat éves és ipari tanuló — meg egy lány. Ö tizenöt éves, hetedik általánosba járna, ha járna, de akkor már két hete feléje se nézett az iskolának. Az egyik bányászvárosból indultak a nyugati határ felé azzal a szándékkal, hogy átszöknek Ausztriába, és ... azután minden további ködbe vész, megáll a tudományuk. Amikor a hogyan továbbra kérdeztem — akár odakint, akár itthon — csak elkerekedett szemek néztek vissza rám. „Azon még nem gondolkoztam." „Valami majd csak lesz." Képtelennek tűnő, mégis gyakran ismétlődő válaszok. A három fiú kollégiumban lakott, a lány a szüleinél. „A szüleim, válnak, idegileg kivagyok, nem bírom a tanulást"- — mondta. „Apámról nem tudom hol van, anyám alkalmi munkás. Amit nappal keres, este elissza. Szakrajzból meg matekból bukásra állok. Gondoltam, úgyis meghúznak, most már mindegy." — -vonta fel a vállát az egyik fiú. „Fegyelmi úton hitettek a kollégiumból. XJgy tudom, a szüleim valahol Angliában élnek. 56-ban disszidáltak.” — így a másik. „Tizenhárom éves borom óta állami gondozásban vagyok. Eddig mindenhonnan megszöktem. Nem szeretek tanulni. Semmi értelme ..Így a harmadik. Erősen az iskolaév végén járunk. A bizonyítványok előrevetik árnyékukat... az el- könnyelműsködött, ellógott hónapok következményeivel szembe kell nézni. Az éretlen homlokok mögött tehát most ott dörömböl a félsz, most mi lesz? Es mindig akadnak, akiknek félrehord a logikájuk. Úgy gondolják, hogy a hibákat egy még nagyobbal el lehet törölni, kis vétségeiktől bűn árán akarnak megszabadulni. Tanárok, nevelők, szülők ezekben a napokban nagyobb figyelemmel kísérjék a gyerekek, különösen a nehezen nevelhető, rosszul tanuló gyerekek viselkedését, környezetét. Szükség esetén ne fukarkodjanak a biztató szórni, az okos, meggyőző tanácsokkal. Sok mindent meg lehet és meg kell nekik magyarázni. Többek, között azt is, mi a haza ... VARHELYI JÖ7SEF Népújság 4 1970. június 9. kAÁAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
