Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-06 / 131. szám

Aki cipőket álmodik — nekünk A cipőtervezés, mint pá­lya, nem örvend nagy népszerűségnek. Miért, miért sem, kevesen vá­lasztják ezt a szakmát, bár kétségkívül többen, mint ez­előtt 15—20 évvel. Talán egy ország cipőiparában sem dol­gozik olyan kevés modelőr, mint a mienkben, noha az iparág termékei egyre több megbecsülést szereznek hatá­rainkon túl is. Míg a cipő­divatot diktáló országokban — egyenként, kevés híján, majd ezerre tehető a modelőrök szá­ma, nálunk a legtekintélye­sebb gyáraknak is kettő, há­rom, maximum öt tervezője van. Tőlünk nyugatabbra mo- delőriskolákban folyik a ter­vezők képzése. Nálunk, vagy az iparművészeti főiskolán sze­rez diplomát a modelőr, — amit aztán sokszor nem a cipő­iparban hasznosít —, vagy már meglévő bőripari szakmája mellett sajátítja el a terve­zés tudományát egy-egy szak­munkás. Ez utóbbi utat vá­lasztotta Karakas Mihályné is, a Bonyhádi Cipőgyár modelőr- je. Akkortájt, amikor ő sza­bászvizsgát tett, a cipőipar szak­munkásait a főváros nevelte. Tanárai, oktatói hamar föl­fedezték a szombathelyi kis­lány kézügyességét, rajzkész­Mesterséges folyó Közép-Ázsióban megkezdődött a 162 kilométer hosszú, Nagy- Namaganszki csatorna építése. A munkálatok során 30 millió köbméter földet mozgatnak meg, egyes helyeken — a magasla­tok átvágásánál — a vízmély­ség eléri a 30—35 métert. A három nagy teljesítményű szi­vattyúállomás 120 méter magas­ságba emeli a csatorna vizét. Az építkezés befejezésével több tízezer hektár szűzföld öntözé­se válik lehetővé. A számítások szerint a tnűvelt területek termé­se is jelentősen növekedni fog. ségét és fantáziagazdagságát. Nem volt szükség sok beszéd­re a meggyőzéséhez, könnyen ráállt, hogy a már megszerzett szakma mellé megszerezze a másikat is. így lett tervező és került a Szombathelyi Cipő­gyárba, majd onnan, tizenöt éves gyakorlat után, a mind belföldön, mind külföldön jó hírnévnek örvendő Bonyhádi Cipőgyárba. Olyan szeretettel beszél a szakmájáról, ahogy csak a he­lyükre talált emberek tudnak, akiknek igényük a munka öröme, s inkább az alkotás vibráló légkörét ismerik, mint a fáradtságot, elkedvetlene- dést. A c/f *» !-í ii rajzok sokadalma, ' /.liildll félkész mintapél­dányok. Ahogy mondani szo­kás, művészi rendetlenség. Bár olyan természetű összevissza­ság ez, amiben csak a kívül­álló „tévedhet” el. Gyermek­csizmáival nemrég — az 1970. évi BNV-n — nyerte meg a sokak által megpályázott vá­sárdíjat. Háromgyermekes anya. Talán ez az egyik oka annak, hogy legkedveltebb té­mája a gyermekcipő. Arra a kérdésre, hogy éven­te hány modell kerül ki a keze alól, az a meglepő válasz hangzik el, hogy háromszáz- egynéhány. Gyártásra viszont „csak” 100—110 kerül. — Nem lehangoló? — A szakmával jár. És jó, hogy így van, hogy a modell­jeink sok szakértői fórumot megjárnak, amíg elkezdődik a gyártásuk. — Most milyen témával fog­lalkozik? — Egy harminc mintapéldá­nyos női export kollekció ter­vét készítem. A mnrlplnr egyébként muueiur napi mun­kájával nem a mának dolgo­zik. Azoknak a cipőknek a tervei és első mintapéldányai, amelyek ma kaphatók a bol­tokban, 1969-ben születtek. A most készülő kollekció gyár­tására 1971-ben kerül sor. — Hála az olasz cipőipar­nak, divatosak lettek végre a kényelmes, könnyű cipők. Le­áldozott a kecses, de lábnyomo­rító topánkák divatja — mond­ja őszinte örömmel. Milyen lehetőségük van a modelőröknek az önképzésre, hogyan sikerül lépést tarta- niok a szakma szüntelen áju­lásával? Az egyik lehetőség a Bőripari Tudományos Egyesü­lés szakmai fóruma, a másikat az országba beáramló divat­lapok sokasága alkotja. A harmadikat pedig a tanul­mányutak biztosítható lehető­sége. Karakasné nemrég egy öttagú delegáció tagjaként Pá­rizsban tanulmányozta a fran­cia modelőrképzést. Saját tervezésű cipőt visel és hazabeszélés nélkül dicséri cipőiparunkat, amely j- sze­rinte — megközelítően sem olyan rangú, mint amilyennek időnként kikiáltjuk, inkább csak a kifogásolható rosszat emlegetve. — Mit tenne, ha még egy­szer pályát kellene válasz­tania? — Akkor is ezt a szakmát választanám. Gyermekei Jgäg Lt lány ősztől a gyár ipari ta­nulója lesz. S ki tudja? Elő­fordulhat, hogy idővel a mama tervezőasztala mellett, ő is ci­pőket álmodik nekünk. Kedves Tanító néni! Alig pár perccel múlt dél. A tanárnő még a tanáriban van. Rendezget valamint fiókjában, de szeme a bejárati ajtót figyeli Gyors mozdulattal vet véget a rakodásnak, megfogja fekete bőrtáskáját, s kilép a fő­folyosóra. Nyolc gyerek vár rá. — Indulhatunk — mondja negyedikese­inek, s megsi.nogatja egyik buksi fejet. A gyerekek karján virágok pompáznak. Van közte törpeszegfű, tulipán, celofánb. cso­magolt rózsa, pipitér, meg mindenféle ta­vaszhírnök. Az úton szó nélkül mennek. Talán izga­lom van bennük, vagy szorongás? Vagy in­kább meghatottak. — Lehet ilyenkor akár egy szót is szólni? — gondolja a tanítónő. — A szavak most megsemmisítenék az érzéseket, s ezek az apróságok is közhelynek éreznék most a beszédet. A tanítónő három hétig kórházban volt. Ez volt az első tanítási napja. Készült is erre a hétfőre. Százszor elismételte magaban, mit mond „gyerekeinek”, s elképzelte, hogy hogyan fogadják. Kitörő felkesedes, talán a nyakába csimpaszkodnak, kérdésekkel hal­mozzák el, 6 ő még válaszolni sem tud, mert a sok hang közül egy szót sem ért. Nyolc óra. A csengetéskor már a folyosó • kanyarban van. A IV. b. előtt egy pilla­natra megáll. Egy hangot sem hall. Csupán a csend visszhangzik. Belép a terembe. A gyerekek némán állnak a padok mellett. Asztalán virágtorcny. A tábla margaréta - füzérrel körülfogva, színes krétával apró virágokból írva.: „örülünk, Tanító néni! Hogy ki segít hazavinni a virágokat? Azt a gyerekek döntötték el. Nyolc „küldöttet” választottak. Egy hete fekszik már kórházban. A pos­tát csak délután viszik fel a kórtermekbe. Ma minden másként történt. Délelőtt egy adminisztrátomő lépett a 21-es szobába, egy köteg levéllel. Pontosan tizenhattal. — Megnézem ki kap ennyi levelet egy­szerre? Ilyen még nem fordult elő a kór­ház történetében ? Ö kapta. A tanító néni. Sorra olvassa, s közben arcok jelennek meg előtte. A kis szőke Gabi. ő ír legcsúnyábban az osztályban. Formátlan betűi ismerősek, de a sorok egyenesek. Tollát papírral vezette. Nem csoda hát, hogy néhol elmaradt o gy-ék szára. „Kedves Tanító néni! Egy he­te már, hogy nem láttam. Nagyon hiány­zik. A tanulásban még mindig gyönge va­gyok...” Jóska: ...' „Míg maga távol van, mi jók és rendesek vagyunk. Csak van egy-kető pajtás olyanis, aki kicsit csintalan. A múlt héten például verekedés volt, a nevüket majd megmondom.” A szorgalmas Éva:... „Hogy érzi magát? Az iskolában sok minden történt. A nyelv­tan nem nagyon megy. Én hármast kap­tam.” A boríték hófehér és bélelt. Ilike félárvr kislány. Néha a tanítónő nyom a markába egy forintot kiflire, mert uzsonnát soha nem hoz. „Szeretném, ha már itt lenne köztünk. Nagyon hiányzik.” „Tanító néni, nagy baj van! Nem maga tanít minket... Érezze jól magát a kórház­ban. Csókolja. Jani.” És sorra a levelek. Mindennap kapott né­hányat. Mindben ragaszkodás, tisztelet, sze­retet és pontos beszámoló a történtekről. A tanítónő a kórházban töltött utolsó na­pon is sokat gondolt osztályára. A sok ap­róságon kívül eszébe jutott a hetesek je­lentése: Osztálylétszám 34. Elővette a leve­leket és megszámolta: levéllétezám 34. HORVÁTH MÁRIA A' TMDB gyakorlatából Urasan, csak urasait A Tolna és Vidéke Áfész teherautója ez év március kö­zepén Dombóváron járva meghibásodott. A kocsipa­rancsnok — katonásan szólva — Merk István, a tolnai asz­talosüzem, vezetője volt. Merk telefonon . értesítette a kelle­metlenségről a kereskedelmi főosztály vezetőjét, aki meg­ígérte a segítséget. A kocsipa­rancsnok túlzott buzgósággal ■taxit is rendelt Dombóvárra. Az áfész Csepelje előbb ért az „expedíció” . megmentésére, mint a bérautó. Az áfész az 525 forintot ki­tevő taxiköltség teljes össze­gének megfizetésére kötelezte ‘ Merk Istvánt, — hangsúlyoz­va, hogy a taxi igénybevéte­lét semmi sem indokolta. Ugyanerre az álláspontra he­lyezkedett végérvényes hatá­rozatában a Tolna megyei Te­rületi Munkaügyi' Döntőbizott­ság. A TMDB sem ta­lált olyan körülményt, amiből, arra lehetett vol- . na következtetni, hogy Merk takarékoskodni igyekezett vol­na az áfész pénzével. Nem a legjobb megoldást kereste, ha­nem a legkényelmesebbet vá­lasztotta. Műit és jelen Szekszárdion 1756-ban nyílt meg az első gyógyszertár, amelyet természetesen még nem így neveztek, hanem ami­ként még sokan a maiakat máig is: patiicának. A Fekete Sas nevet viselte. Negyven évvel később a második, Duna- földvárott. Mindezek gyógy szeré szét-történeti tények, me­lyeket megyénkben egyetlen szakember gyűjt, régóta és igen magas fokon. Boros István, megyei főgyógyszerész, régi „pa­tikus” család sarja, maga is harminckilenc éve e nélkülöz­hetetlen szakma munkása. Képeink a múltat és jelent egy­aránt igyekeznek bemutatni. A múlt képei a főgyógyszerész gyűjteményének egyes darabjait örökítik meg. A jelen a mai faddi gyógyszertár, mely Boros István tervei szerint készült. I 5*: W : < tó esküje. £s|o>*)<‘k: V t:.«í -, «** Vv ■«: »&■ <** « «»*<*" + .,-L-v,4i,.4i. «**•;>!•>.&&*• , : * 4,*> N- , iy.,vx: iifjitt-* »V« V,x<vv^>- .'«McHrt • ,.. ?^{..;XvV: >*■• :••«*■*• :•>•. . x ; '..v> xU»: «*!*• «' ; >. **«••>­■©jO|0puoj nua*zs *X0 SOBUEJ^z/bBUliOj) jUJlSpEJJoj v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents