Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

^yVTyTWWTT*,rvwf WiHTTTTTTTTTTTTTTTTTmTYmmmmr TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTfTTTTTTTTTTYTTTTTTTTTYTTTTyn KÜRTI ANDRÁS: Az aranyváros foglyai 23. Örömest fogadok bárkivel, hogy az ujjlenyomat- vizsgálat az ő bűnösségét fogja igazolni. Mond­juk egy üveg pálinkába. Mert nekem az ital meg sem kottyan, csak tetettem magam részegnek. Ami pedig a két felbujtót, a banda vezéreit illeti. .. A mondatot már nem fejezhette be, oda­lent Müller, Ernest és Camacho szétütöttek ma­guk körül és mielőtt a mineirók és a Cartagena volt utasai magukhoz térhettek volna meglepe­tésükből, kitörtek az ivóból. Eberhardt is ro­hant volna utánuk, de egy harisnyás láb, amely­re gazdájának még mindig nem sikerült felhúz­nia a magas szárú, zippzáras cipőt, az utolsó pil­lanatban kinyúlt, elgáncsolta. — Mire várunk?! — bömbölt ekkor nagyot Krimosz és öklével a tetőtartó gerendára csapott. — Utánuk! — Utánuk!... Gyerünk, kapjuk el őket!... Vámos a seguir!... — hangzott fel mindenütt az ivóban, s a nép nagyja kitódult a háncsfüg­gönyön. Barilla kapitány, Himenez, sőt még Cam- pomanes úr is a bosszúszomjas mineirókkal tar­tott. A teraszon aztán átestek az ott eszmélkedő sebesülteken, jó időbe tellett, amíg ki-ki meg­találta a fegyverét, néhányan fáklyáért rohan­tak át a nagyáruházba.... A szálló személyzete, egy-két korosabb aranyásó, a cartagenások több­sége, a padre a Florestában maradt. És persze a különleges megbízott is. Az ő békés természeté­nek sem felelt meg az ilyen őserdei hajsza, sö­tétben, amikor az eső is zuhog, no meg az ül­dözötteknél is akadhat fegyver. Inkább hivatali kötelességének azt a részét látta el dicséretes buzgalommal, amely a nagyteremben várt rá. A mennyezetről leszedett pányvákkal gusztusosán összekötözte Gonzalest és Eberhardtot, becipelte őket egy kamrába, elégedetten foglalt helyet a középső nagy asztal mellett. — Imádkozik, atyám? — kérdezte senhor Plombáitól, aki az asztal túlsó végén állt, össze­kulcsolt kezekkel, maga elé révedve, és mozgott a szája. — Azért imádkozik, hogy sikerüljön el­fogni a patifékat? — Ellenkezőleg — fordult feléje a cérna­ember. — Azt kívánom, hogy most sikerüljön elmenekülniök. Ha Krimoszék kezébe kerülnek, a népítéletet most már semmilyen erő sem gá­tolhatja meg és ebből a mieinknek utóbb bajuk lenne. Aztán meg Müller, Ernest és Camacho mindenre elszánt gazemberek és mivel teljesen lelepleződtek, úgy fognak harcolni, mint a sarok­ba szorított patkányok. Jó volna, ha ezt elkerül­hetnénk. Elég volt a vérengzésből. — Ez az én elvem is — bólintott Carbo —, de ha kitörnek, abból még nagyobb bajok származ­hatnak a közeljövőben. Senhor Plombái legyintett és a sarokba mu­tatott, ahol az öreg guapi indián sorban itta ki a pálinkát az otthagyott bögrékből. — Nézzen oda, az egész Amazonas államban nincs jobb nyomkövető Xingu apónál. Ha csak nem nő szárnyuk, nem menekülhetnek előle. Még akkor sem, ha csak holnap, vagy holnap­után indul a keresésükre. És az őserdő, az éhe­zés, az eső úgy kiszívja az erejüket, lelkileg olyannyira összetöri őket, hogy a harmadik, ne­gyedik napon ellenállás nélkül adják meg ma­gukat. Ezért fohászkodtam, hogy most ne talál­ják meg őket a mineirók. A „most”-on van a hangsúly. Ügy látszik, illetékes helyen jól értették meg a hangsúlyt, mert ahogy telt-múlt az idő, dolguk végeztével szállingóztak vissza az üldözők. Egyre többen. És már ott ült, egy asztal mellett a há­rom mulatt ökölvívó is a két Borelli is. Bobóékat főleg az élénkítette fel, hogy Anna asszony — a rendkívüli helyzetre való tekintettel — egy-egy pohárka rum elfogyasztását is engedélyezte. Ismét megtelt a nagyterem, zsibongó, vitat­kozó, izgatott férfiakkal, Plombái atya lassan felment a karzatra, szembe fordult a közönség­gel és összeütötte a tenyerét. Ez az egy gyengéje megvolt ennek a felettébb rokonszenves cérna­embernek. Ha tömeget látott, beszédet mondott. — Barátaim, nagy nap ez Ciduró életében, — kezdte litániás hanglejtéssel. — Esztendeje tartó lidércnyomástól szabadultunk meg ma este. Nem baj, hogy hárman a gazfickók közül még nincsenek a kezünkben. Sorsukat nem kerülhe­tik el, foglyok ők, csak még nem tudják. Mi pedig örvendezzünk. Hálánk első szava a Mindenhatóé legyen, de ne feledkezzünk meg azoknak a földi lényeknek a szerepéről sem, akik az igazság győ­zelmét elősegítették. Mindnyájunk nevében első­sorban Anna asszonynak mondok köszönetét. Ki tudja, hogyan alakultak volna a fejlemények, ha ő nem enged egy keveset a szakmai elveiből, a civil verekedést illetően, ha a nevelése alatt álló három hivatásos sportember és személy szerint ő maga... — Álljon meg a menet! — — koppintott a söntéspult rézlapjára erélyesen a Mama. — Tisz­tázzuk a dolgot! Nem volt semmi elvi enged­mény. Szabályos írásbeli ajánlatot kaptam arra, hogy ma este óvjuk, biztosítsuk két olasz úri­ember testi épségét, akiket csibészek bántalmaz­ni szándékoznak. Ilyenfajta szolgáltatásokat a szakmánk szabályai nem zárnak ki. — Előbbre lépett, két papírlapot nyújtott fel a szónoknak. — Hm — emelte szemüvege vastag lencséje elé a papírokat a padre. — Egy csekk. Egy dol­lárról. . . Nem túlságosan kevés ez? Mintha jel­képes összegről volna szó csupán.. . Jó, nem firtatom. Emery Ewans professzor úr írta alá a csekket és a felkérő levélkét. Akkor neki is hadd tolmácsoljam mindnyájunk nevében... A professzor közbevágott, zsörtölődve hárí­totta el magától a köszönetét. — Ugyan, kérem, sejtelmem sem volt sem­miről. Diktálás után írtam. Mint utoljára, kis­iskolás koromban. Itt a szálakat egy rendkívüli képességű férfiú mozgatta a háttérből. Miszter Hondáról, magyar barátunkról beszélek. — Meg­fordult, átkarolta Honda László vállát, előre­húzta. — Ha már mindenáron hálaadó ünnepsé­get akarnak szervezni, elsősorban őt illeti az el­ismerés. (Folytatjuk) áAAAAAiAiAAAAAAAAAAAÁAAÁAAAAAAlAAAAAAAAAAAAAÁAAAAAAAAAAAAAAA4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAJ 3 Maffia — egyenruhában June Collins táncosnő a vizsgálóbizottság előtt (AP-fotók) Az amerikai hadsereg rang­idős tiszthelyettese wlt. Tá­bornokok versengtek, hogy se­gítségére legyenek. 28 éves szolgálata alatt valósággal el­halmozták kitüntetésekkel, maga Nixon elnök az Egyesült Államok érdemérmével tün­tette ki. Mégis, mit nem adna az amerikai hadügyminisztérium, ha az ily módon dekorált William O. Wooldridge, a 46 éves mintakatona sohasem lé­tezett volna. Wooldridge ugyanis főszereplője annak a példátlan botránynak, amely — a Time című amerikai ma­gazin szavaival élve — „az amúgy is minden oldalról tá­madott Pentagont alapjaiban rázza meg”. Négy másik tiszt- helyettes közreműködése, és a legmagasabb helyek támoga­tása mellett a rangidős őrmes­ter évek hosszú során át egy „katonai maffia”, egy egyen­ruhás bűnszövetkezet vezetője volt. A szenátus vizsgálóbizottsá­ga közönséges lopással, veszte­getéssel, korrupcióval, rablás­sal párosult zsarolással, sik­kasztással és okmányhamisí- tással vádolja Wooldridge-t és társait. Wooldridge „karrierje” 1963 nyarán, Augsburgban indult, ahol — mint a Németország­ban állomásozó amerikai had­sereg katonáját — néhány tár­sával altiszti klubok létesíté­sével és gondnokságával bíz­ták meg. Megállapítást nyert, hogy a klubokban kezdettől fogva nem volt minden rend­ben. A katonák sorra panasz­kodtak, hogy soha senki sem nyer. Egy nyugatnémet keres­kedő azon kesergett, hogy csak úgy juthat üzlethez, ha a klubvezetőknek némi „ajándé­kokat” juttatott. Az ajándékok összértéke 18 000 márka volt. A CID, az amerikai hadse­reg : bűnügyi rendőrségének vizsgálata megállapította, hogy „egy rangidős tiszthelyettesek­ből álló összeesküvő klikk bű­nös módon rendszeresen lop”. Az automatákat „szakszerűen” úgy állították be, hogy na­gyabb nyeremény senkinek se jusson. A CID jegyzőkönyve szerint a manipulációk 300— 350 ezer dollár tiszta hasznot hoztak évente csak az Augs­burg—München-i körzetben. E „bűnügyi szervezet” vezetője Wooldridge volt. A vizsgálat több kellemet­lenséget, mint dicsőséget ho­zott a nyomozóknak. Doku­mentumok titokzatos módon eltűntek. A hivatalos úton el­vesztek a feljelentések. Fel­sőbb utasításra beszüntették a nyomozást. A 24. gyalogos had­osztály egyik főhadnagyát, aki az egyik gyanúsított őrmestert letartóztatta, titokzatos éjsza­kai telefonálók gyermeket el­rablásával fenyegették meg. Wooldridge-zsal és társaival csupán annyi történt, hogy át­helyezték őket Dél-Vietnamba azzal az ajánlással, hogy ked­venc beosztásukat, a katonai klubok vezetését ott folytas­sák. ! \ E célból 1967-ben Hong­kongiban „Maredem Co.” né­ven szállítócéget alapítottak. A cég látta el a klubokat éte­lekkel, italokkal, luxusbúto­rokkal. Sőt, a szórakoztató programokról is gondoskodott. Tanúk elmondották a szená­tusi vizsgálóbizottságnak: a „Maredem” emberei megvesz­tegették őket. hogy áron felül vegyék át az árukat. A céggel kapcsolatban álló klubvezetők 36—150 százalék jutalékot kaptak a vásárolt áruk szám- laértékétoől. A vizsgálóbizottság megálla­pította, hogv az egyenruhás maffia eevetlen nagy méretű hűtőszekrényen 13 ezer dollárt keresett. A vád szerint Woold­ridge, 196«-ban több mint 30 ezer dollárt keresett az ilyen és ehhez hasonló „Maredem”- üzleteken. De az „egyszerű” klubveze­tők sem jártak rosszul Dél- Vietnamiban. June Collins ausztráliai táncosnő, aki a vi­etnami amerikai klubok szó­rakoztató programját szervez­te, így nyilatkozott: „Egyetlen klubvezetőt sem ismerek, akit ne kellene megvesztegetni, hogy valaki szerződéshez jus­son. Egy jobb klubvezetőnek ebből évente minimálisan 150 ezer dollár a mellékkeresete. A táncosnő-ügynöknő elmon­dotta, hogy az őrmester-maf­fia őt „feketelistára” tette, mert megtagadta, hogy a szer­ződés aláírása fejében a klub­vezetőnek „külön szolgálato­kat” tegyen. Az időköziben főtörzsőrmes­ternek kinevezett Wooldridge felháborodottan tiltakozott a szenátusi vizsgálóbizottság előtt: „Az egészből egy szó sem igaz, rosszindulatú rága­lom az egész. így akarják a katonai karrieremet tönkre­tenni.” Ez alkalommal azonban vé­dekezése kevésbé volt sikeres. A vizsgálat megállapította, hogy már 26 évvel ezelőtt be­töréses lopásért büntetve volt. Tulajdonképpen egy „csekély­ségen” bukott le. Vietnamból hazatérőben a vámhatóságok 61 üveg elvámolatlan whiskyt találtaik nála. A fegyelmi bün­tetést annak a tábornoknak az utasítására engedték el, akinek a gépén hazatért az Egyesült Államokba. Egyéb­ként ugyanennek a parancs­noknak a javaslata alapján léptették elő korábban Woold- ridget. Carl C. Turner vezérőrnagy most is kísérletet tett. hogy a szenátusi bizottság szüntesse be a vizsgálatot WooVIridge ellen. Turner 1964-től 1968-ig az F-gyesült Államok katonai rendőrségének volt a főnöke, azóta pedig a szövetségi rend­őrség vezetőié az igezságügv- rrónisztériumiban. Több bűn­ügyi nyomozz egybehangzó ielentése szerint. Turner főbb ízben megakadályozta, hogy a főtörzsőrmestert kihallgassák. A Pentagonba küldött jelen­tések viszont rendre elvesztek. Most azonban — a Stem cí­mű nyugatnémet hetilap je­lentése szerint — bajba került a vezérőrnagy. Wooldridge he­lyett neki kellett a szenátusi bizottság előtt megjelennie. A bűnügyi rendőrség ugyanis megállapította, hogy Turner legalább 668 elkobzott lőfegy­vert saját zsebére értékesített, — részben a haiti felkelőknek. A Pentagon a szégyenteljes leleplezések láttán, saját te­kintélyének megóvása érdeké­ben mindenekelőtt lefokozta Wooldridget, majd tőle és Tur­ner vezérőrnagytól visszavonta a „Különleges szolgálatokért” adott kitüntetést. Wooldridge tagad. Változat­lanul „ártatlannak” vallja ma­gát és kijelentette: nem haj­landó többé megjelenni a sze­nátusi bizottság előtt. A had­bíróságban reménykedik, amely — védője szerint — „biztosí­ték a tiszta tárgyalásra”. Wooldridge esélyei azonban napról napra csökkennek. Legjobb barátja és egykorú, „Maredemi” cégtársa, William' Higdon főtörzsőrmester ellen ugyanis hivatalosan vádat emeltek „csalárd lopás” és „vesztegetés” címén. Egyre ke­vesebben vállalják a cinkos­ságot az immár „kantinmaffia” néven ismertté vált egyenru­hás bűnszövetkezet tagjaival. G, l. ■mTYYmYmr rww yttttt 'tttt A két cimbora — Higdon és Wooldridge törzsőrmesterek

Next

/
Thumbnails
Contents