Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
^yVTyTWWTT*,rvwf WiHTTTTTTTTTTTTTTTTTmTYmmmmr TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTfTTTTTTTTTTYTTTTTTTTTYTTTTyn KÜRTI ANDRÁS: Az aranyváros foglyai 23. Örömest fogadok bárkivel, hogy az ujjlenyomat- vizsgálat az ő bűnösségét fogja igazolni. Mondjuk egy üveg pálinkába. Mert nekem az ital meg sem kottyan, csak tetettem magam részegnek. Ami pedig a két felbujtót, a banda vezéreit illeti. .. A mondatot már nem fejezhette be, odalent Müller, Ernest és Camacho szétütöttek maguk körül és mielőtt a mineirók és a Cartagena volt utasai magukhoz térhettek volna meglepetésükből, kitörtek az ivóból. Eberhardt is rohant volna utánuk, de egy harisnyás láb, amelyre gazdájának még mindig nem sikerült felhúznia a magas szárú, zippzáras cipőt, az utolsó pillanatban kinyúlt, elgáncsolta. — Mire várunk?! — bömbölt ekkor nagyot Krimosz és öklével a tetőtartó gerendára csapott. — Utánuk! — Utánuk!... Gyerünk, kapjuk el őket!... Vámos a seguir!... — hangzott fel mindenütt az ivóban, s a nép nagyja kitódult a háncsfüggönyön. Barilla kapitány, Himenez, sőt még Cam- pomanes úr is a bosszúszomjas mineirókkal tartott. A teraszon aztán átestek az ott eszmélkedő sebesülteken, jó időbe tellett, amíg ki-ki megtalálta a fegyverét, néhányan fáklyáért rohantak át a nagyáruházba.... A szálló személyzete, egy-két korosabb aranyásó, a cartagenások többsége, a padre a Florestában maradt. És persze a különleges megbízott is. Az ő békés természetének sem felelt meg az ilyen őserdei hajsza, sötétben, amikor az eső is zuhog, no meg az üldözötteknél is akadhat fegyver. Inkább hivatali kötelességének azt a részét látta el dicséretes buzgalommal, amely a nagyteremben várt rá. A mennyezetről leszedett pányvákkal gusztusosán összekötözte Gonzalest és Eberhardtot, becipelte őket egy kamrába, elégedetten foglalt helyet a középső nagy asztal mellett. — Imádkozik, atyám? — kérdezte senhor Plombáitól, aki az asztal túlsó végén állt, összekulcsolt kezekkel, maga elé révedve, és mozgott a szája. — Azért imádkozik, hogy sikerüljön elfogni a patifékat? — Ellenkezőleg — fordult feléje a cérnaember. — Azt kívánom, hogy most sikerüljön elmenekülniök. Ha Krimoszék kezébe kerülnek, a népítéletet most már semmilyen erő sem gátolhatja meg és ebből a mieinknek utóbb bajuk lenne. Aztán meg Müller, Ernest és Camacho mindenre elszánt gazemberek és mivel teljesen lelepleződtek, úgy fognak harcolni, mint a sarokba szorított patkányok. Jó volna, ha ezt elkerülhetnénk. Elég volt a vérengzésből. — Ez az én elvem is — bólintott Carbo —, de ha kitörnek, abból még nagyobb bajok származhatnak a közeljövőben. Senhor Plombái legyintett és a sarokba mutatott, ahol az öreg guapi indián sorban itta ki a pálinkát az otthagyott bögrékből. — Nézzen oda, az egész Amazonas államban nincs jobb nyomkövető Xingu apónál. Ha csak nem nő szárnyuk, nem menekülhetnek előle. Még akkor sem, ha csak holnap, vagy holnapután indul a keresésükre. És az őserdő, az éhezés, az eső úgy kiszívja az erejüket, lelkileg olyannyira összetöri őket, hogy a harmadik, negyedik napon ellenállás nélkül adják meg magukat. Ezért fohászkodtam, hogy most ne találják meg őket a mineirók. A „most”-on van a hangsúly. Ügy látszik, illetékes helyen jól értették meg a hangsúlyt, mert ahogy telt-múlt az idő, dolguk végeztével szállingóztak vissza az üldözők. Egyre többen. És már ott ült, egy asztal mellett a három mulatt ökölvívó is a két Borelli is. Bobóékat főleg az élénkítette fel, hogy Anna asszony — a rendkívüli helyzetre való tekintettel — egy-egy pohárka rum elfogyasztását is engedélyezte. Ismét megtelt a nagyterem, zsibongó, vitatkozó, izgatott férfiakkal, Plombái atya lassan felment a karzatra, szembe fordult a közönséggel és összeütötte a tenyerét. Ez az egy gyengéje megvolt ennek a felettébb rokonszenves cérnaembernek. Ha tömeget látott, beszédet mondott. — Barátaim, nagy nap ez Ciduró életében, — kezdte litániás hanglejtéssel. — Esztendeje tartó lidércnyomástól szabadultunk meg ma este. Nem baj, hogy hárman a gazfickók közül még nincsenek a kezünkben. Sorsukat nem kerülhetik el, foglyok ők, csak még nem tudják. Mi pedig örvendezzünk. Hálánk első szava a Mindenhatóé legyen, de ne feledkezzünk meg azoknak a földi lényeknek a szerepéről sem, akik az igazság győzelmét elősegítették. Mindnyájunk nevében elsősorban Anna asszonynak mondok köszönetét. Ki tudja, hogyan alakultak volna a fejlemények, ha ő nem enged egy keveset a szakmai elveiből, a civil verekedést illetően, ha a nevelése alatt álló három hivatásos sportember és személy szerint ő maga... — Álljon meg a menet! — — koppintott a söntéspult rézlapjára erélyesen a Mama. — Tisztázzuk a dolgot! Nem volt semmi elvi engedmény. Szabályos írásbeli ajánlatot kaptam arra, hogy ma este óvjuk, biztosítsuk két olasz úriember testi épségét, akiket csibészek bántalmazni szándékoznak. Ilyenfajta szolgáltatásokat a szakmánk szabályai nem zárnak ki. — Előbbre lépett, két papírlapot nyújtott fel a szónoknak. — Hm — emelte szemüvege vastag lencséje elé a papírokat a padre. — Egy csekk. Egy dollárról. . . Nem túlságosan kevés ez? Mintha jelképes összegről volna szó csupán.. . Jó, nem firtatom. Emery Ewans professzor úr írta alá a csekket és a felkérő levélkét. Akkor neki is hadd tolmácsoljam mindnyájunk nevében... A professzor közbevágott, zsörtölődve hárította el magától a köszönetét. — Ugyan, kérem, sejtelmem sem volt semmiről. Diktálás után írtam. Mint utoljára, kisiskolás koromban. Itt a szálakat egy rendkívüli képességű férfiú mozgatta a háttérből. Miszter Hondáról, magyar barátunkról beszélek. — Megfordult, átkarolta Honda László vállát, előrehúzta. — Ha már mindenáron hálaadó ünnepséget akarnak szervezni, elsősorban őt illeti az elismerés. (Folytatjuk) áAAAAAiAiAAAAAAAAAAAÁAAÁAAAAAAlAAAAAAAAAAAAAÁAAAAAAAAAAAAAAA4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAJ 3 Maffia — egyenruhában June Collins táncosnő a vizsgálóbizottság előtt (AP-fotók) Az amerikai hadsereg rangidős tiszthelyettese wlt. Tábornokok versengtek, hogy segítségére legyenek. 28 éves szolgálata alatt valósággal elhalmozták kitüntetésekkel, maga Nixon elnök az Egyesült Államok érdemérmével tüntette ki. Mégis, mit nem adna az amerikai hadügyminisztérium, ha az ily módon dekorált William O. Wooldridge, a 46 éves mintakatona sohasem létezett volna. Wooldridge ugyanis főszereplője annak a példátlan botránynak, amely — a Time című amerikai magazin szavaival élve — „az amúgy is minden oldalról támadott Pentagont alapjaiban rázza meg”. Négy másik tiszt- helyettes közreműködése, és a legmagasabb helyek támogatása mellett a rangidős őrmester évek hosszú során át egy „katonai maffia”, egy egyenruhás bűnszövetkezet vezetője volt. A szenátus vizsgálóbizottsága közönséges lopással, vesztegetéssel, korrupcióval, rablással párosult zsarolással, sikkasztással és okmányhamisí- tással vádolja Wooldridge-t és társait. Wooldridge „karrierje” 1963 nyarán, Augsburgban indult, ahol — mint a Németországban állomásozó amerikai hadsereg katonáját — néhány társával altiszti klubok létesítésével és gondnokságával bízták meg. Megállapítást nyert, hogy a klubokban kezdettől fogva nem volt minden rendben. A katonák sorra panaszkodtak, hogy soha senki sem nyer. Egy nyugatnémet kereskedő azon kesergett, hogy csak úgy juthat üzlethez, ha a klubvezetőknek némi „ajándékokat” juttatott. Az ajándékok összértéke 18 000 márka volt. A CID, az amerikai hadsereg : bűnügyi rendőrségének vizsgálata megállapította, hogy „egy rangidős tiszthelyettesekből álló összeesküvő klikk bűnös módon rendszeresen lop”. Az automatákat „szakszerűen” úgy állították be, hogy nagyabb nyeremény senkinek se jusson. A CID jegyzőkönyve szerint a manipulációk 300— 350 ezer dollár tiszta hasznot hoztak évente csak az Augsburg—München-i körzetben. E „bűnügyi szervezet” vezetője Wooldridge volt. A vizsgálat több kellemetlenséget, mint dicsőséget hozott a nyomozóknak. Dokumentumok titokzatos módon eltűntek. A hivatalos úton elvesztek a feljelentések. Felsőbb utasításra beszüntették a nyomozást. A 24. gyalogos hadosztály egyik főhadnagyát, aki az egyik gyanúsított őrmestert letartóztatta, titokzatos éjszakai telefonálók gyermeket elrablásával fenyegették meg. Wooldridge-zsal és társaival csupán annyi történt, hogy áthelyezték őket Dél-Vietnamba azzal az ajánlással, hogy kedvenc beosztásukat, a katonai klubok vezetését ott folytassák. ! \ E célból 1967-ben Hongkongiban „Maredem Co.” néven szállítócéget alapítottak. A cég látta el a klubokat ételekkel, italokkal, luxusbútorokkal. Sőt, a szórakoztató programokról is gondoskodott. Tanúk elmondották a szenátusi vizsgálóbizottságnak: a „Maredem” emberei megvesztegették őket. hogy áron felül vegyék át az árukat. A céggel kapcsolatban álló klubvezetők 36—150 százalék jutalékot kaptak a vásárolt áruk szám- laértékétoől. A vizsgálóbizottság megállapította, hogv az egyenruhás maffia eevetlen nagy méretű hűtőszekrényen 13 ezer dollárt keresett. A vád szerint Wooldridge, 196«-ban több mint 30 ezer dollárt keresett az ilyen és ehhez hasonló „Maredem”- üzleteken. De az „egyszerű” klubvezetők sem jártak rosszul Dél- Vietnamiban. June Collins ausztráliai táncosnő, aki a vietnami amerikai klubok szórakoztató programját szervezte, így nyilatkozott: „Egyetlen klubvezetőt sem ismerek, akit ne kellene megvesztegetni, hogy valaki szerződéshez jusson. Egy jobb klubvezetőnek ebből évente minimálisan 150 ezer dollár a mellékkeresete. A táncosnő-ügynöknő elmondotta, hogy az őrmester-maffia őt „feketelistára” tette, mert megtagadta, hogy a szerződés aláírása fejében a klubvezetőnek „külön szolgálatokat” tegyen. Az időköziben főtörzsőrmesternek kinevezett Wooldridge felháborodottan tiltakozott a szenátusi vizsgálóbizottság előtt: „Az egészből egy szó sem igaz, rosszindulatú rágalom az egész. így akarják a katonai karrieremet tönkretenni.” Ez alkalommal azonban védekezése kevésbé volt sikeres. A vizsgálat megállapította, hogy már 26 évvel ezelőtt betöréses lopásért büntetve volt. Tulajdonképpen egy „csekélységen” bukott le. Vietnamból hazatérőben a vámhatóságok 61 üveg elvámolatlan whiskyt találtaik nála. A fegyelmi büntetést annak a tábornoknak az utasítására engedték el, akinek a gépén hazatért az Egyesült Államokba. Egyébként ugyanennek a parancsnoknak a javaslata alapján léptették elő korábban Woold- ridget. Carl C. Turner vezérőrnagy most is kísérletet tett. hogy a szenátusi bizottság szüntesse be a vizsgálatot WooVIridge ellen. Turner 1964-től 1968-ig az F-gyesült Államok katonai rendőrségének volt a főnöke, azóta pedig a szövetségi rendőrség vezetőié az igezságügv- rrónisztériumiban. Több bűnügyi nyomozz egybehangzó ielentése szerint. Turner főbb ízben megakadályozta, hogy a főtörzsőrmestert kihallgassák. A Pentagonba küldött jelentések viszont rendre elvesztek. Most azonban — a Stem című nyugatnémet hetilap jelentése szerint — bajba került a vezérőrnagy. Wooldridge helyett neki kellett a szenátusi bizottság előtt megjelennie. A bűnügyi rendőrség ugyanis megállapította, hogy Turner legalább 668 elkobzott lőfegyvert saját zsebére értékesített, — részben a haiti felkelőknek. A Pentagon a szégyenteljes leleplezések láttán, saját tekintélyének megóvása érdekében mindenekelőtt lefokozta Wooldridget, majd tőle és Turner vezérőrnagytól visszavonta a „Különleges szolgálatokért” adott kitüntetést. Wooldridge tagad. Változatlanul „ártatlannak” vallja magát és kijelentette: nem hajlandó többé megjelenni a szenátusi bizottság előtt. A hadbíróságban reménykedik, amely — védője szerint — „biztosíték a tiszta tárgyalásra”. Wooldridge esélyei azonban napról napra csökkennek. Legjobb barátja és egykorú, „Maredemi” cégtársa, William' Higdon főtörzsőrmester ellen ugyanis hivatalosan vádat emeltek „csalárd lopás” és „vesztegetés” címén. Egyre kevesebben vállalják a cinkosságot az immár „kantinmaffia” néven ismertté vált egyenruhás bűnszövetkezet tagjaival. G, l. ■mTYYmYmr rww yttttt 'tttt A két cimbora — Higdon és Wooldridge törzsőrmesterek
