Tolna Megyei Népújság, 1970. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-14 / 138. szám
SZENTÍVANYl EVA: Gerelves Endre: APÁM A zongoraszót még most is hallom, Hogy átsuhan a telkemen Ahogy játszottad utoljára Chopint egy régi délután nekem. A kotlatartón még a kottád Kitárt lapokkal, ahogy hagytad. Az elefántcsont billentyűkről Lecsúszott kezed mozdulatlan. Utolsó akkord; s lélegzetedben Utolsó volt szívdobbanásod. A dallam mégis folytatódik, És Chopint bennem tovább játszod. LOVÁSZ PÁL: A RAJONQÓ az Eszméről: Magját a kín vetette el, fáját a hit nevelte fel, s gyümölcsszóró lombsátorát a szent holnap teríti rád — a Tanról: Támadják százak, ezrek, milliók, de minden támadás csak oly ütés, mely edzi, acélozza a vasat, és végül az egész világnak szikrázó szép acélabroncsot ad —* a Jelről: Olyan, mint a nyáresti csillagok: először valahol csak egy ragyog, aztán kettő, tíz, s máris millió, földet betöltő fényribillió! — a Forradalomról: Történelmünk országútján határkő: mögötte a sötétség birodalma, s előtte fénymezők végtelenje, hol az irányt vérző karunk mutatja OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO A levél messzire megy öreg nénike lépett be a postahivatalba. Régi, kopott, fekete láncfogantyús kézitáskájából előhalászott egy levelet, gyengéden kisimította, aztán megszólított egy férfit. — Nem adná ide a töltőtollát? Tetszik tudni messzire megy a levél a fiamnak, és a város nevét alá szeretném húzni. Megkapta a töltőtollat, reszkető kézzel aláhúzta a New York szót, megköszönte a segítséget, aztán az egyik ablakhoz tipegett. Átadta a levelet. A postáskisasszony átvette, ráragasztotta a „Légiposta" címkét, és miközben bélyeget tépett le az ívről, kiszólt az ablakon: — Tessék, kedves, már előkészítettem. Ezzel a postáskisasszony részéről be is fejeződött az ügy. De nem a nénike részéről. Beszólt az ablakon: — Ne haragudjon, kisasszony, de ez a két bélyeg, amit a levélre tett... — Mi van vele? — Rosszul van ráragasztva. Félek, hogy leesik. És akkor az én Pistám nem kapja meg a levelet. — Ne tessék félni, nénike, nem esik le. De ha akarja, még a sarkát is jobban ráragasztom. így is történt, és új ügyfél ért az ablakhoz. Újságot adott fel. A nénike azonban nem mozdult. A postáskisasszony kiszólt az ablakon: __ Van még valami, nénike? — Jaj, már úgy szégyellem magam, de arra gondoltam, hogy az én levelem becsúszha- tik abba az újságba, amelyet rá tetszett dobni. — Dehogy csúszik bele! — Mégis, ha lehetne. __ Jó, jó a levelet legalulra t eszem. így jó lesz? — Köszönöm, kedves, köszönöm. Közben már mások is felad-^ tők a küldeményüket, de ozo öregasszony nem mozdult azO ablak mellől. Az egyik sorban-- álló gúnyosan megjegyezte: —- Vigyázzon, nénike, mert ha<- a levél a földre esik, sose kap-' ja meg a fia. — Jaj, csak ne essen le! O — Vigyázok, nem fog leesni^ — szólt ki mosolyogva o kisaszszony. — Mert, tetszik tudni, ha nenv kapja meg, akkor ő se ír. ÉsC olyan messze van ... q A rossz ember, aki az előbbo megijesztette, folytatta a kegyet-0 len tréfálkozást: Q — Aztán jól címezte meg? ® — Jaj, nem is tudom — ije-g dezett a nénike, majd újra be-0 szólt az ablakon: g — Ne tessék haragudni, deo ha nem tartom fel, megnézném® a címzést. Félek, hogy... o Annak a szőke lánynak ott az§ ablak mögött nemcsak sok dol-O ga, hanem sok türelme is volt.§ Kikereste a levelet, megmutat-O ta, hogy jó a címzés. 5 A vicces ember még ugratniO akarta a nénit, de szeme ta-0 lálkozott a postáskisasszony szi-o gorú tekintetével. Nem mert® megszólalni. A nénike két tépés-o sei hátrább ment, és oldalrólO lesett be az ablakon. Várt.. .5 Vagy félóra múlva egy postásO érkezett az asztalkához, amelyeng a lebélyegzett levelek feküdtek.O Felnyalábolta, és gondosan egyQ zsákba csúsztatta valamennyit, o A nénike fellélegzett, és meg-O elégedetten indult a kijárat fe-o lé. Az ajtóban azonban meg-O torpant, és visszatotyogott a te-g rembe. Éppen akkor vitte át aO postás a zsákot a gyűjtőhelyre.S Az öreg néni megállította, ésg halkan megkérdezte: Q — Tessék mondani, nem lyu-X kas a zsák? 0 PALÁSTI LÁSZLÓ 3 El ae felejtsd menKérdezni Beszélgetésünk, amely körülbelül negyedórája tartott, pillanatok alatt megtelítődött feszültséggel, mert a velem szemben ülő fiatalember szálkás hangon megkérdezte tőlem: — Ugye maga újságíró? — Nem — válaszoltam az igazságnak megfelelően. —- Tanár vagyok. Illetve lehet, hogy csak voltam. — Aha. Tudja, csak azért kérdeztem ezt, mert már engem sokcin átvertek. Én nem akartam hagyni magam, csak mire észbekaptam... akkorra átdobtak. Szóval maga tanár? — Miért akarnám átverni? Az vagyok. — Tudja a fene — vont vállat. — Lehet, hogy nem is tanár. Hanem hekus. A békéscsabai vasúti váróteremben beszélgettünk, és noha életem során már néhány alkalommal, ahogy mondani szokták, „szorított a kapca”, most olyan lélektani feladat előtt álltam, amely megoldásának még a módját sem sejtettem. Ugyanis az volt a helyzet, hogy egy bírósági tárgyalásra utaztam, és akárhogyan próbálnék kön- törfalazni, előbb-utóbb csak meg kell mondanom, hogy vádlotti minőségben. Mivel lekéstem a Budapest—szegedi gyorsot, többszöri átszállással Békéscsabát is érintve, sok helyütt várakozva, egész éjjel utaztam, igyekeztem Szeged felé, hogy reggelre, megadott időpontban ott legyek a „tetthelyen”. Készséggel: elismerem, hogy akkori lelkiállapotom korántsem volt kiegyensúlyozott, fizikailag nagyon fáradt voltam, szellemileg pedig feldúlt, és lehetséges, hogy rosz- szul figyeltem meg az illető fiatalembert, és * most helytelenül írom le a külsejét. Kifejezetten ártatlan gyermekded kék szeme volt, csöndes, nagyon fiatal, inkább szomorkás és töprengő arca, mint amely korához illett volna, és bár télikabátját nem vetette le, keskeny volt a válla. Fogalmam sem volt, hogy kivel ülök szemben, de ez egyáltalán nem is érdekelt. Nagyon örültem annak a ténynek, hogy egy nem sokkal fiatalabb partnerrel kerültem össze, hogy beszélgethetek, és ezért legalább néhány percre elfeledem saját helyzetemet. Mivelhogy az egyáltalán nem volt rózsás. Akkoriban — ez évekkel ezelőtt történt, Szegeden dolgoztam, és valamelyik vidám este befejező mozzanataként, nagyon összevesztem egy taxisofőrrel. Velem született tapintatom miatt semmiképpen sem szeretném megsérteni, de hazug és dörzsölt alak volt. A tényálláshoz tartozik, hogy azokban az esztendőkben különféle stricik Szegeden több sofőrt megtámadtak, sőt előfordult, hogy szembeszálltak még a rendőrökkel is. Ezért amikor ez a „pilóta bácsi” stoppolt egy rendőr előtt, természetes, hogy nekem semmi esélyem nem volt Az volt a nagy baj, hogy a rendőrségen, ahol mindent ki kellett raknom a zsebemből, közölték velem, hogy lehetséges, hogy nem volt a kezemben, de a zsebemben mindenesetre ott volt egy zsebkés. Es nekem annak rendje és módja szerint, meg kellett jelennem az idézésben megjelölt napon és órában, a tárgyaláson, ahol ellenem vallott egy taxisofőr — szolgálatban hatósági közeg —, ás ahol a rendőrség emberei ha okosan és tisztességesen is, megőrizték semlegességüket. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy neki, talán évtizedek óta szegedi lakosnak, jobban hisznek, mint nekem. Valószínű, hogy ez a számomra teljesen szokatlan helyzet olyan lelkiállapotba hozott, hogy amikor ezt a Békéscsabán velem szemben üldögélő fiatalembert nézegettem, kék szemeit ellenszenvesnek találtam, keskeny válla és rosszul szabott kabátja felingerelt, határozottan idegesített, és egy idő után már nem akartam beszélgetni vele. Pedig nem volt szószátyár, éppen ellenkezőleg. Csak néha lökött ki magából egy-egy mondatot, és állandóan cigarettázott. A népi szólás szerint „az emberből kibújik az ördög”. Velem is ez történt. Mivel az előbb gyanakodva végigmért és megkérdezte, hogy hekus vagyok-e, kéjjel elmeséltem neki, hogy nem vaevok az. és egy bírósági tárgyalásra utazom. — Aha. Akkor maga ügyvéd. Logikáját annyira szegényesnek találtam, hogy egy percig nagyon alaposan fontolgattam, ne játsszam-e vele. Hiszen csak egy sokatmondó, dölyfös és enyhén ostoba mosollyal kellett volna válaszolnom, hogy a fiatalembert meggyőzzem arról, amit ő megingathatatlannak tartott, és ami képtelenség és ostobaság volt. Le akartam zárni ezt a beszélgetést. — A maga dolga, hogy hekusnak, vagy ügyvédnek néz-e és az is a maga dolga, hogy elhiszi, vagy kétségbevonja azt, hogy tanár vagyok, a véleményéhez semmiféle közöm nincsen. Vádlottként megyek a bíróságra, és ha addig nem alszik el, egy félóra múlva költsön fel! Nem akartam, egyébként nem is tudtam volna aludni, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy mit mond, hogyan reagál, vagy mit kérdez. Nagyon meglepett és nagyon imponált nekem ez a fiatalember, aki csaknem derűsen nézett rám, beleegyezőfen megbiccentette a fejét és egy újabb cigarettára gyújtott. Megsértett mert nem volt hajlandó sem csodálkozni, sem megijedni. — Azért megyek Szegedre, a bíróságra, mert egy taxisofőrt le akartam szúrni. — Igen? — enyhe érdeklődéssel pillantott rám. — És valóban le akarta szúrni? Most is a zsebemben van egy bicska. — Az jó. — Ezután hátrahajtotta a fejét, álmatagon nézegette a mennyezetet és cigarettázott. — Szóval maga tényleg tárgyalásra megy? Nem szeretek hazudni, mivel azonban fölöslegesen dicsekedni sem, azt hiszem, ez elsősorban nem jellemkérdés, a hazudozást kényelmetlennek, ízléstelennek és nívót- lannak találom. Ezért méregbe gurulva és állampolgári jogom teljes tudatában, előrántottam a személyi igazolványomat és benne az idézést. — Tessék! Hosszan és alaposan megvizsgálta mindkét okmányt, majd rámpillantott és becsületszavamra úgy éreztem, hogy szeméből derű és elismerés sugárzik. — Hiszen maga tényleg vádlott! — Nahát akkor — ordítottam rá mérgesen, mert harminchat órája nem aludtam és feszültséggel töltöttek el a rám váró legközelebbi órák. — Legyen szíves, tiszteljen. Egész pontosan szeretném elemezni — ez afféle írói erőpróba is —, hogy miért éreztem hiúságomban sértve magam. Nézze meg az ember! Itt ül ez a kis, keskeny vállú ürge, és nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy kimerült vagyok, hogy a rám váró furcsa, szokatlan és riasztó tényéktől feldúlva talán akkor sem tudnék mosolyogni, hogyha minden erőmet megfeszíteném is. Ö pedig itt ül velem szemben, cigarettázik, és nyugodtan néz. Egyszercsak megszólalt. — Magának iszonyú bűnei lehetnek. Szegeden az Alsóvárosban ellopott két tyúkot, ezeket természetesen feketepiaci áron értékesítette, szülei emiatt kitagadták, és most nincs hová mennie, csakis a bíróságra. Ekkor kezdtem tisztelni. — Egy dologban — emeltem fel az ujjamat — tévedett. Három tyúkot és egy orpington kakast loptam eL Most azonban majd én folytatom, és megmondom, hogy miért ilyen lekicsinylőén szemtelen és miért hallgat. Családjában természetesen vallásos nevelést kapott, gyermekkora azonban igen nehéz volt, mivel a nagymamája hithű katolikus volt, és édesatyja pedig református presbiter. Igaz? — Igaz. — Most mosolyo- dott el először. — Maga óriási lélekbúvár. — Azonkívül — folytattam könyörtelenül —, csaknem bizonyos vagyok abban, hogy vagy egy öregasszonynak vagy nyűgösködő szerelmesének, vagy egy vetélytársának a fejét baltával szétverte. Nem kell válaszolnia — valami különös vidámság öntötte el, és ezért komoram összevontam a szemöldökömet — maga nyitott könyvként áll előttem. — Bizony. Ekkor öblögetni kezdett a hangszóró, és befutott a Szegedre menő vonat, amely a bíróságra visz. Szomorú voltam, és majdnem félszegen nézegettem ezt a furcsa kisfiút. — Jól van — mondta és cigarettázott —, menjen csak, itt a vonata. Ekkorra már megtorpant a mozdony, vastestebol vizet és olajat csöpög tetett, es szerte-' szét küldte a gőzt. Mögötte rosszul világított személykocsik sorakoztak. Felkaptam a kabátomat, és még egyszer visz- szafordultam. Ebben a pillanatban mindazoktól, akik szeretnek engem és bíznak bennem, távol, és nagyon egyedül voltam, ezért egyszerűen szükségem volt egy utolsó pillantásra. — Milyen előnye van! — mondta és megcsóválta a fejét. — Hiszen már a bíróságra megy. Én meg még... A vonat elindult, és ezzel a fiúval nem találkoztam többé. Amikor a tárgyalás lezajlott, és megszabadultam ettől a normális állampolgárnak iszonyú súlytól, amikor már kint ültem a szegedi váróteremben és a pesti gyorsot vártam, csak akkor gondoltam arra, hogy ettől a fiútól én nem kérdeztem semmit. És azóta többek között ezért is szégyenkezem.
