Tolna Megyei Népújság, 1970. május (20. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Várhelyi József: KRUMPLI ÉS KAKAÓ Vékony, borzas férfi mosakodott a járdaszélen valami tejeskannaféléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, teleszívta a pofazacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mellé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába eregetve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiábavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül járhatott az idő. csúcsforgalomban. Mindenki sietett,. de néhány an azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusztusos szertartás láttán, aztán fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népes családja a tejivó bejárata körül nyüzsgött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt. Eleven szemű. szurtos apróság üldögélt benne ha- lomnyi rongy között. Valamicskével nagyobbak és . még nagyobbak a járókelők között virgonckodtak. A kocsiban ülővel együtt heten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Gyűrött, mosat.lan ruhájában szinte testetlennek tűnt. Vékony arca, mozgékony orra, apró szeme a fakó kendő alatt kortalan volt, mint a múmiáké. Káráló hangon szólon- gatta a lurkókat, akik számtalan színárnyalatban kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se maradtak egy helyben, sokkal többnek látszottak. mint ahányan valójában voltak. Türelmét végül is siker koronázta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toalettjét, a népes had eleje már tódult is befelé a tejivóba. Az asszony, miután villámgyors helyzetmegítéléssel felmérte, hogy a boly helyes irányba dúródik, a kocsihoz lépett. Egy mozdulattal kiemelte a kicsit, majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s széles mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket is. Ezalatt a színt változtatott fiatalember túlságosan , értelmesnek nem mondható arccal belevizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a .járdára rázta, és éppúgy, mint eddig, senkire ügyet se vetve belevegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazságnak tartozunk azzal, hogy megmondjuk — nem volt kimondottan üde. A tejivó vendégeinek elhúzódását indokolta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot. A hó- feh^t személyzet se mutatott különösebb meglepetést az egzotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendégek többsége a csendes figyelés álláspontjára- helyezkedett. Nyilván úgy okoskodtak, hogy ha különösebb kényelmetlenség nélkül tehetik, miért ne bor- zongjanak kicsit a látvány anakronizmusán, mielőtt komfortos otthonukba térnek. Az asszony a pólyással a karján úgy rendelkezett, mini- ha a körülötte létező dolgok, élők és élettelenek egyaránt, csak erre az alkalomra, és csak őértük lennének itt. Ami érdeklődési körén kívül esett, arról olyan meghökkentő személytelenséggel nem vett tudomást, mint ahogy például a csibéivel foglalatoskodó kotlős sem vet ügyet a körülöttük bámészkodókra. — Kakjót kérek, azaz adjon nekünk, kakajót, mindenkinek három decit, nekünk meg fél litert, köttet — énekelte vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettel, hosz- szan elnyújtotta, érződött, hogy számára a szó kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a Jegáhítottabb tartalom. Bal karján a pályást, jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje virított elő. — Nem lesz ám az olcsó mulatság — mondta a , fehérköpenyes, de azért szaporán töltögette az üveakorsókat. A nyolcfelé ügyelő asszony eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A bámészkodó, vagy éppen összemarakodá apróságokat igazgatta a fejű-, kön fogva, mint az állogató gyerekek a kuglibabákat. Egy gohdosán kefélt öregember mérgesen megrezegtette a bajuszát: *— Szaporák ezek, mint a tengerinyulak — dohogta — egyebet se tudnak. Meg zabáim. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinálni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkön, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen, kérem, szégyen! Az ilyen szuty- kos-büdös pereputtyot ki kellene tiltani a belvárosból. Annyira begőzölt az öreg, hogy elfogyott a lélegzete. Erőtlenül nyomogatni, kezdte a gyomra tájékát és eltotyogott. Az apró, szurtos markokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emelgették a szájuk felé az emberkéit, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött Leginkább arra ügyeltek, hogy a szürcsölés után melyikükében mennyi marad. Az anyjuk úgy forgolódott köztük, mint egy bepiszkolódott marionett. — A vörösnek még nincsen, na nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme egy rézhajú kis bámészkodón. — Gyere ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának is — furakodott újra a pult elé — a kis rókának is adjon — énekelte még egyszer — meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. Az elnyűtt, csenevész asz- szony megdicsőülve osztogatta jóságát, Karján a gyermekkel olyan volt, mint egy lom tárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgeti, fakó, kékes szemei mpsolygó gondoskodást sugároztak. Minden ünnepi volt, szép és kir vételes. Mintha nem is lennének hétköznapok, amikor ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem lehet semmire se menni. Amikor a kérincsé- lő tenyerek, a visongö szájak. a követelődző káromkodások nem akarják tudomásul venni, hogy üres a most oly bőven osztogató kéz. Üres, mert rohadt ez az élpt, azzal ver, amivel jutalmazni kellene. Az alig-mosdott borzas átvette a kosámyi zsemlét, mindjárt ki is markolt, belőle kettőt. Azért csak annyit, mert több nem fért a markába. Hatalmas kriglijével körbeintett mintha banketten lenne, és bizalmasan hunyorított hozzá. A nézőközönség zavartan félrefordítoita a fejét, de ez cseppet se keserítette el a derűs fickót. Szélesen mosolygott és iszonyú falásba kezdett. A kis vörös is megkapta a maga porcióját, és valóban, mint egy kis fürge róka, a többieken átcikázva a bolt másik felébe osont. Ott egy reggelizőasztalka állott. Rajta két tálcán vaj, dzsem és sütemény. Mosolygós kiszolgáló nagy igyekezettel kente a briósokat, két lurkó meg áhítattal nézte. Ez a kettő iisztább volt, mint a többi. Az idősebbik, tíz-tizenegy éves forma, különösen értelmes arcú. — Iskolába jársz-e? — Most végzem a negyediket —< És igen jó tanuló — mondta a fehérköpenyes. — Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a megkülönböztetett ellátásnak. Lám, a szegénységben se mindenki egyformán szegény. A tudás, a szellemi kiválóság néha felemel, néha csak elkülönít. — Hányán vagytok testvérek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha söpri az utcát. — Te mi leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a családi lakoma? — Hársfavirágot szedtünk és kaptunk pénzt — Mennyit? — Ötven forintot. — Tegnap mit ettetek? — Levest meg krumplit A család már boldogan evett. Az anya a félliteres korsót a karonülő szájára nyomta, s az guvadó szemmel nyelte az édes nedűt. Aztán letette a kiürült korsót végisimitotta hervadt kötényét, és ocsúdva körülnézett A szeme éppoly üres volt már, mint a keze. Kéziratokat nem őrzünkmeg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk. PAKOUTZ ISTVÁN? VÍZPARTON Ez a kotlós a maga képére és hasonlatosságára formálná minden csipogó-hápogó atyjafiát, aki a hagyományoktól elrugaszkodva valami mást is megpróbál a kapirgáláson kívül; mivel azonban önmagát $em ismeri eléggé. másokat Is félreismer; kétségbeesve szaladgál a vízparton: fölöslegesen félti lassan de biztosan elidegenedő most ohagy ere keit, akik mutáló hápogással egyre messzebb merészkedned a vizen. CSERHÁT JÓZSEF; AZ ELSŐ SZÓ Legelső kimondott szavam sírás gügyögés volt. Mit tudtam én: miféle ősz jön, hogy a pisztrángok — kinyitott bicskái — döfködik a patakok medrét. Nem tudhattam: a szófukar isten katonavérben áztatja ki lábát, bőgve vonulnak az alkonyban a nyájak. szétríigva hamvadnak füzeink. — szárnyával megszenesedve takarja be őket anyjuk, a bánat. Rémült szemek bedőlt ablakán át mint rozsdás töltényt húzta potrohúi., ki-bemászkált a pillanat... Mit tudtam én, hogy kútágasok nyikorgó ipszilonján aszalódnak a holtak: a házakat — mint hajókat a tenger — locsogja körül a hír, hogy süllyedünk? Legelső kimondott szavammal mosolyom is, a lágy selyem-vonaglás akkor született; mikor a láncszem legelőször a ködöket fúvó mellekről a semmibe perdült Azóta is a Nagy Október hirdeti, hogy a régi sorompók leszakadnak... Járomból szabadulton tanul meg végre beszélni, aki eddig még sohasem szólt. GYENES ISTVÁN: QYÓQYULAS LÁZ Kivilágított kastély a fejem lebomlik száz vég tűzpiros selyem kék zászlók sárga várfokon felébredek és tovább álmodom. KORHÁZ Itt más a törvény. Remény és csüggedés határán porig ázunk a szenvedések senkiföldjén. TÁRSAK Felmondja mind a tünetét a leletét az életét s közérzetét görcsöl a köves, javul az asztmás En áj elmondok mindent. De az más. HATODIK EMELET, ESTE Túlméretezett képkeret az ablak túl rajta merev, óriási kép fél Buda őszi esti rozsdafényben s a határ—hegylánc tömör és sötét. A házak kínnal tartják a felhőket benn a szobákban esznek, ásitoznak. Ó, mennyi dolguk és gondjuk lesz holnap Hús teát, iszom. Nem irigylem őket. NŐVÉREK Kézenfogva vezetnek a gyógyulás útjain. Nővérek? Álruhás komoly kis húgaim. ' VIGYÁZAT! Itt részletesen s pontosan kell válaszolni: hogy’ vagyok. A megszokás egy életre kihat ezentúl e kérdésre mindenkinek elmondom összes panaszaimat. ér É RDI JUDIT RAJZA
