Tolna Megyei Népújság, 1970. május (20. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

* Az olvasó naplója j Tüskés Tibor: 4 SZÓ ÉS A VONAL Martyn Ferenc irodalmi kísérőrajzai Martyn Ferenc a mai ma­gyar festészet egyik legjelen­tősebb alakja. Rippl-Rónai nevelt fia s így természetesen tanítványa is, aki hosszú pá­rizsi tanulóévek után 1940-ben tért haza s azóta csaknem megszakítás nélkül Pécsett él. Kivételesen gazdag művésze­tét közelebbről • is .megismer- ■ hétté Szekszárdi •amkgr.jvu né­hány évvel ezelőtt itt *s be­mutatta -egy termet megtöltő - JiUi;ucfestméjiyeit,Qt Tüskés Tibor a Somogyi Múzeum új füzetében Martyn művészetének egy fontos te­rületét vizsgálja, azt, amely az utóbbi években tulajdonkép­pen mindenkihez■ eljutott, iro­dalmi kísérőrajzait. „Nem va­gyok festő, sem műtörténész. Honnét akkor a bátorság, hegy képekről beszélek? Nem tet­tem mást. csak hagytam, has­sanak rám Martyn Ferenc rajzai’’ — vallja Tüskés Ti­bor, másutt pedig ezt írja: „Martyn rajzai átvilágítják az illusztrált irodalmi alkotást. Rajzai olyan összefüggéseket tárnak föl, amelyek közelebb visznek a művészet és a hu­mánum mélyebb tartalmai­hoz.” Az előbbi idézet Tüskés módszeréről vall, az' utóbbi pedig Martyn rajzainak alap­vető jelentőségét mutatja. Szándékosan kerülöm a bizo­nyos. értelemben megtévesztő „illusztráció'’ szót: ezek a raj­zók lényegesen alapjukban többek, mert egyenértékű tár­sai a választott irodalmi alko­tásnak, nem magyarázzák, ha­nem kiegészítik. teljessé teszik, midőn a gondolatot látható él­ménnyé változtatják. Ha egymás mellé állítjuk Martyn kísérőrajzait, egy sa­játos irodalomtörténet kereke­dik belőlük (milyen jó lenne egy kötetben kiadni valameny- nyitl), mely . szükségszerűen Martyn vonzalmáról is vall. A sort a XIII. századi Ray- micndus Lullus nyitja meg, amit Petőfi Apostolának 8 rajza követ, majd Cervantes Don Quijoté.ja következik, Martyn legnagyobb irodalmi vállalkozása: az 1962-es ki­adásban .48 rajza szerepel. Flaubert Bovarynéját Mallar­mé- költeményei követik, majd Joyce Ulyssese, utána Berzse­Kéziralokat nem őrziink meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk, amelyekben a tehet­ség jelét látjuk. nyi következik, aztán a A la- dách-hoz és Keményhez készí­tett rajzok, s mindezt végig­kísérik az írókról, elsősorban a Pécsett élőkről készített portrék. Tüskés Tibor ha nem is festő, vagy műtörténész, ugyanazzal az azonosulással látja és láttatja ezeket a amft, lyiartynpan megértett, ajc i „mindig a nagy egészből indul ki, aztán bontja ki a részleteket”, de a tárgyhoz való hűség mellett mindig ott van a festői gon­dolat is. Tüskés egy helyen Martyn Ferenc módszerének megvilágítására idézi egyik nyilatkozatát: „Annyi bizo­nyos, hogy az író által lát­tatott valóságot lemásolni, uiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimim | Czakó Gábor: | ! A I jiarkasl TiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiTi A tél csalfa jókedvében pihés, fehér pamacsokat ra­gasztott a fákon maradt leve­lekre, az ágakat kövérre hiz­lalta, némelyik ormótlan- vaskosabb lett a törzsénél, a fenyőkből csúcsos, mesebeli jéghegyeket varázsolt, s a barlanggal szemközti, vérszí­nű, rücskös sziklafal, ahon­nan már annyian zuhantak a halálba, fehérfűvű, szelíd lan­kává változott, fehérebbé, mintha menyasszony mirtusz­koszorújáról aláhullámzó csipkefátyol lenne. — Mindent eltúlzol, papa. Ha én mondom neked, hogy csak a látszat kedvéért, jó­kedvemből bulizok velük, ak­kor mérget vehetsz rá, hogy így is van. Hazudtam én mór neked? Na látod. Tojok rá­juk. Balhézunk egy kicsit, ismételni értelmetlen és fö­lösleges. .. nem a díszítésen, hanem a megvilágításon van a hangsúly.” Tüskés szép ta­nulmánya, ezt a mód­szert kíséri végig, min­dig az élményét kivál­tó képből indulva ki, hogy aztán „visszafordítsa arra a nyelvre, amelyből e rajzok fakadtak”. így és csak így sikerülhet megtalálnia azt az igazi kapcsolatot, ami mű és rajz, leírt és ábrázolt valóság között van, ami egy igazibb ismeret és mélyebb humá­num útjaira vezet. „Kitalál­ni csak azt tudom, amit is­merek” — mondja a mottóul választott Mattyn-idézet, s Tüskés Tibor kitűnő kalauz­nak bizonyul, amikor egy gazdag művészpálya fontos állomásain vezet végig ben­nünket. Jegyezzük még ide: a ta­nulmány a Takács Gyula szerkesztésében megjelenő Somogyi Múzeum Füzetei so­rozatban jelent meg, ízléses kiállításban, növelve e nemes vállalkozás jóhírét. CSÁNYI LÁSZLÓ aztán abbahagyjuk. Vagy, ha ők nem, hát kiszállok én. — Nem tudsz. — Az öreg a barlang legbelső sarkában ült, szeme fehérje derengésé­ből aggodalom sugárzott. — Ugyan papa! Értsd meg már végre, hogy nem tarto­zom közéjük! Hát hazudtam én már neked? — Nyár óta nem láttalak... — Tehát azt állítod, hogy... — Nem állítok semmit. Csak aggódom érted. — Értem? Énértem?! —> Hahotázni próbált, érdesen, férfiasán, s miközben man­csával nagyvonalú mozdulat­tal a levegőbe csapott, hosz- szú, amerikai cigarettájának fehér hamuja a kopott sző­nyegre pottyant. — Miattam sose aggódj papa, én egy szemernyit sem változtam kö­zöttük! — Ültében előrecsú­szott, lába szórakozottnak te­tetett mozdulatával szétmá- zola a hamut. Az öreg a ki­járat felé fordult. — Nem akarod elhagyni őket? — Mi a csudának? Éppen most, a leginségesebb télben? — Idejöhetnél hozzám. Jó helyed lenne, bőven elfér­hetnénk. — Ennyire megöregedtél? Az öreg fölkapta a fejét. — Megszerzem magamnak, ami kell! Fia ismét fölkacagott, zen­gőn, ércesen. A csikket ké­nyesen kihajította a barlang nyílásán. — Ne hozzak ne­ked egy pár nyulat, papa? Esetleg egy szarvast? Egészet, igazit! VIRÁQOK ÁGH Virágok, díszzsebkendők, zsabók, ISTVÁN gyöngyházgombok, fülbevalók, lefekszem közétek, pipacsok, lóherebojtok. lucernafüggők, fölöttem hullámozzatok, átsüt a nap a szirmokon, még árnyatok is szájpiros, érlila és emlőfehér, még árnyatok is illatos, pacsirtaként akartam én égből alátok hullani, tenyerek simogassatok, fodrok, kacsok öleljetek, akartam mint egy kisgyerek világgá menni közietek, virággá lenni közietek, átsüt a nap a szirmokon, magamra lesek messziről, csúnya és idegen vagyok, mint réti kő, mint a csömör, mint halott a ravatalon, lélegzetem föltámadás, születés, ha észreveszem fejeteket az ingemen, fejeteket a vállamon. CERUZASOROK A KÖNYVRŐL BÁRDOSI Nincs nap, óra, perc, NÉMETH melyben ha üdvöd keresed JÁNOS vigaszt nem lelsz. Több ő, mint gondolod. Simogató kéz, mely a homlokod hűs ujjal törli le, vagy ha láz emészt és búnak betege szegény, gyötört szíved, ő a te árnyad, kísérő dervised. És utat mutat, legyúrni a rossz kúsza, indás múltat. Szabadsíig, hajnalos jövő a szóból indul el, míg egekbe-növő ereje mindent elsodor és pórusodon érzed, itt a kor, mely ott szunnyadt szelíden, mint kisded a bölcső mélyiben. itt a villámos szép idő, csak élj vele, mert bíztat ö. S emberség, szépség úgy lehet általa, benned: vér és tett. — Hónapja nincs már szarvas a környéken mutató­ba se, talán a nyulak is el­fogytak. — De egér meg pocok ma­radt. Csak ki kell ásni, igaz-e öreg? És a tetejében nem is öklelnek. — Röhögése vissza­verődött a szakadék faláról. — Paraszt lettél, földművelő. Ne haragudj, de beláthatod, hogy nem fülik a mestersé­gedhez a fogam. Tán ha majd ennyi idős leszek mint te. — Hangja odakint sokszorossá erősödött; felelt rá — a vissz­hangnál is erősebben — a szurdikban vonuló csapat. Már nem volt szükség rá, hogy annyira ordítson. Sze­líden folytatta. — Ne hara­gudj rám, papa. Nem akar­talak megbántani. De nem hiszem el, hogy legénykorod­ban te is csak egerésztél a nagypapa farkába kapaszkod­va Emlékszem — amikor srác voltam — mennyiszer hoztál haza őzet, de még szarvast is! Az öreg továbbra is a be­járatot figyelte rezzenetlenül. — Többet öltök, mint ameny- nyit esztek! — Ki mondta?! — Fölpat­tant helyéről, járkálni kez­dett. Erre apja is megmoz­dult; fejével-tekintetével ke­rülgette fia alakját, hogy egy pillanatra se tévessze szem elől a barlangnyílást. Suttog­va kérdezett vissza: — Meg­ölnétek, ha megtudnátok, ugye? Még ha a görény, vagy dene­vér lenne altkor is. — Ha nagyon érdekel, el­árulom, hogy három hónapja nem öltem meg senkit! Még egy alvó patkányt se! — Paraszt lettél te is? Krumplit ültettél, azt eszed? Fia most fölhagyott a sé- tálással, megállt, éppen szem - közt az öreggel. Mellkasát fölfújta, fejét magasra emel­te, apja gyönyörködött pom­pás, délceg alakjában. Elér- zékenyült. „Istenem, mégis­csak a fiam!” — Nem bízol bennem? — Kamaszosan recsegő hangjá­ba szomorúság vegyült. — Nem bízol te sem? — Mell­kasa nagy sóhajtással le­eresztett, Az öreg odébbhúzódott, hogy lássa a ■ gádort, — Tavasszal visszaköltö­zöm hozzád. Jó? — Késő lesz. A falka újra énekelni kez­dett odakint. — Miért lenne késő? Azt hiszem papa, hogy leginkább csak veszekedni akarsz ve­lem. Mire jó ez? Beláthatnád végre, hogy nem élhetek úgy mint te, vagy az ükapám ezer évvel ezelőtt! — Többet öltök, mint amennyire szükségetek van! — Mondtam már, hogy? nem ölök! Senkit! — Akkor a ' barátaid igyil- kolnak helyetted, te pedig lihegve fölzárkózol hozzájuk az utolsó pt’lnnat után, leié mindig idejében. — Ha neked ennyire . fon­tos, leteszem neked a nagy- eskut, hogy hajszálra így , van. Amióta velük járok, tisztább a kezem, mint egy csigának..,, — Na és? GYERMEKNAP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents