Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-21 / 92. szám

Varga József: ULJANOVSZKTOL MOSZKVÁIG Az Uljanov család háza Uljanovszkban, az egykori Szimbirszkben. Itt élt Lenin. 1878- íól 1887-ig. II. „Fal, de korhadt, döngesd és leomlik!“ Szí mbirszk városa, mai ne­vén Uljanovszk, a Volga partján fekszik. Még kemény hideg tél van. A vastagon be­fagyott folyót enyhe köd bo­rítja. A nap lassan legyőzi a ködöt, a látóhatár messzebbre nyílik. A magas homloké, komoly gimnazista sokat járt, sétált ezen a parton: innét indult ed a forradalmi harc útján. A parti sétány, ahol állok, a város legszebb része. A centenáriumra épülő Lenin- emléknegyed felé vezet. A sé­tány egyik ékessége az az em­lékmű, amely örökké égő lángjával a magyar Varga Gyula vezette internacionalis­ta harcosok dicsőségét idézi. A fiatal szovjet államra törő fehérgárdistákra mértek itt csapást Lenin magyar, német, szerb, horvát, román katonái. Az emlékműtől indulok Lenin szülőháza felé. A várost töbib mint 300 év­vel ezelőtt alapította Hitrovo bojár, Alekszej Mihajlovics cár hadvezére. A kis település lassan várossá terebélyesedett a magas hegy — régi nevén Szimbirszk-hegy — gerincén. Itt. a Venyeren gerendákból vár épült. A Venyeren halad­va a hegy alatt meglátni a Csuvics-félszigetet, ahonnan 1670-ben Sztyepan Razin doni kozák, a híres felkedés vezére szabad csapatávad a város ost­romára indult. A Venyerhez közeli utcákról máig ig legen­dás történetek járják: hogyan vívta harcát Styepan Razin a cár seregei ellen. Az egyik heves csata Razin és a cári seregek között a Sztreleckaja utca közelében dúlt. Kétszáz év múlva ebben az utcában született Lenin. Sztyepan Razin még nem tudta az orosz nép sorsát megfordítani. Amikor a fiatal Lenint egy diákmegmozdulá­son való részvétei miatt le­tartóztatták, a börtönbe ve­zető úton érdekes beszélgetés folyt közte és a rendőrbiztos között. — Mit lázadoznak ma­guk. fiatalember? Hiszen fal van maguk előtt — oktatta a rendőr Vlagyimir Iljicset, aki azt felelte: — Fal, de kor­hadt, döngesd és leomlik! A történelem őt igazolta. Milyen szilárdnak látszott ez a fal a XIX. század végén, amikor a fiatal gimnazista ezeket az utcáikat járta. A ka­pitalizmus épülete megdönt­hetetlennek tűnt. Kibontako­zott már az ipari forradalom, a villamosság kiszorította a gőzt, feltalálták az autót és a repülőgépet, fejlődött a nehéz­ipar, vasútvonalak szelték át a kontinenseket, a távíró és a telefon a mindennapi élet tar­tozéka lett. Megalakulnak a nagy konszernek, az államok az államban: a Krupp, a Ford, a Standard Oil stb. A kapi­talizmus az imperializmus korszakába lépett. Gyors ütemben nőtt a proletariátus, éleződött a munka és a tőke közötti ellentét. S ez abban az időben Oroszországban jelent­kezett a legélesebben. I3s Szimbirszkben 1870. áp­rilis 22-én megszületett az Ul­janov család ötödik gyermeke, Vlagyimir. Egy csendes utcácskában állt ebben az időben az Ulja­nov család háza. A haladó szellemű Uljanov tanár volt, majd a szimbirszki kormány­zóság népiskoláinak felügye­lője lett. A családj ház fő bejáratán át világos folyosó­ba, onnan kis előszobán át a szalonba juthat a látogató. A berendezés egyszerű: pamut­szövettel kárpitozott pamla- gok. karszékek, deszkapadlón egyszerű futószőnyeg. Zongora kottákkal, dossziékkal. Az egész család nagyon szerette a zenét. A családfő dolgozószobájá­ban porcelánernyős petró­leumlámpa, amit pedagógiai munkásságának 25. évfordu- ján kapott ajándékba. Az író­asztalán — ahol a szíves ven­déglátók magyar újságírónak szóló kedvessége okán e jegy­zeteket megírhattam — peda­gógiai tanfolyamokról és ta­nári kongresszusokról szóló kézírásos beszámolók. A kis Vlagyimir szobájának ablaka a kertre néz, ahol al­mafák, cseresznyefák és egész nyáron sók-sok virág volt A család legkedvesebb időtölté­se volt a kertben dolgozgat­ni, majd nyári estéken ott vacsorázni. Szobájában író­asztal, rajta klasszikusok mű­vei, iskolai jegyzetek. Az egész házban egy mű­velt, az élet szépségeit értő, szerető és megbecsülő, har­monikusan élő család melegsé­ge árad. Az Uljanov család élete a gyermekkor benyomá­sai voltak azok az alapvető élmények, amelyek a felnőtt férfit, a forradalmárt olyan nemesen gondolkodó, művelt, igazságos és egyszerű ember­ré formálták. A házból kilépve enyhén emelkedő úton, a régi házak között indulok el az iskola felé — ahogyan annak idején a fiatal gimnazista is napon­ként. Az egykori gimnáziumban — ma az Uljanovszki I. szá­mú általános iskola műkö­dik benne — a Lenin életét tanulmányozó, s e tárgyban idegenvezetőnek készülő szak­kör egyik nyolcadikos tagja fogad. Okos, értelmes és szak­szerű magyarázatát élvezet hallgatni. íme — gondolom — annak az ifjúságnak egyik képviselője, amilyennek Lenin álmodta őket Milyen keményen ostorozta Lenin a kapitalizmus iskola- rendszerét! Az I. országos közoktatási kongresszuson, 1918-ban mondta: „.. .Az is­kolát teljességgel a burzsoázia osztályuralmának eszközévé változtatták, maradéktalanul áthatotta a polgári kasztszel­lem, célja az volt, hogy kész. séges lakájokat és értelmes munkásokat adjon a tőkések­nek”. S azóta a Lenin útmu­tatásai nyomán kiépült szov­jet iskolarendszer a tudo­mány és kultúra virágzásának dús talaja. Csak néhány pél­da : A szovjethatalom évei alatt a tudományos dolgozók száma nyolcvanszorosára nőtt, ami azt jelenti, hogy a vilá­gon ma minden negyedik tu­dományos dolgozó szovjet ál­lampolgár. 1917-ben egy aka­démia volt, ma 20 működik, mert azóta a szövetséges köz­társaságok is létrehozták aka­démiájukat. Csaknem nyolc­száz felsőfokú oktatási intéz­mény. .. Kicsit messzire szállnak a gondolatok a Volga-parti vá­ros kis iskolájának tanter­méből, a pad mögül, ahol va­lamikor a fiatal Vlagyimir Iljics tanult. Messzire — a Szovjetunió életének általa megálmodott valóságához. Következik: A lét raayló fája zöld. agyapára gondolok. Erősen. Csak rá. Megidézem. „Szép ember” — mondták róla mindig. Az volt. Festeni se lehetett volna szebb, kifejezőbb parasztarcot: széles arccsont, hófehér haj és nagy bajusz. Gyermekkoromban a Mondák könyvét olvasva, mindig nagyapám arca jelent meg előttem. Azt hittem, hogy ö volt Árpád, a honfoglaló magyarok vezére. Mindig csalódott képpel néztem fel rá, amikor lovait, a Lenkét és a Kesét kocsi elé fogta. Hát nem nyereg kerül a hátukra? A nyereg alá pedig hús? Valóban azt hittem, hogy nagyapám titokban lóháton jár, s nyereg alatt puhított húst eszik. Mindig ezekről faggattam, ő meg csak mosoly­gott. Ha soká nyúztam, előszedett néhány szem diót, vagy mandulát, hogy összeroppantsa fo­gaival. Akkoriban már közelebb volt a hetven­hez, mint a hatvanhoz. A dió belét mindig ne­kem adta. Finomabbat máig se ettem. Aztán kettőt rápaskolt a fenekemre, s ment a dolga után. Ahogy emlékszem, mindig dolgozott. Ara­táskor ő volt az első a határban, déltájt meg utolsónak érkezett vissza a faluba. „Ha munka nincs, élet sincs” — mondta olykor. Bezzeg ha munkáját elvégezte, s főleg ha va­sárnap volt... Négyen-öten összeálltak, s ki­mentek a szőlőbe. Nagyanyám főzött, ők met­szettek, vagy kapáltak. Az ételszagra, mintha vekker hívta volna őket, a présházhoz mentek. A lábasban pörkölt Totyogott. — Bort bele! Többet! Pincepörkölt ez, vagy mi a fene?! — pirított nagyanyámra, aki kész­ségesen borította meg a pint est. A férfiak körül­ülték az asztalt, nagymama tálalt. Ö ilyenkor a „sáskahad” után evett, úgy az asztalsarkán. Délután mag jött a vidámság. Iszogattak, be­szélgettek. Egyik ilyen vasárnapon én is velük voltam. Sosem felejtem el. Nyolcéves lehet­tem. A hangulat már nótás volt. Odasetten­kedtem, átfogtam nagyapa térdét, s kértem — Táncolj nagypapa! Hangosan felnevetett, vidáman kacsintott. — Na, pajtások, halljam a nótát, hadd já­rom az unokámmal! — aztán felkapott, két­szer megpördített a levegőben, majd letett. Egyedül járta tovább. Először megsértődtem, Nagypupn táncol majd csodálattal néztem az én fehérhajú nagy­apámat. Kipirult, s végeszakadhatatlanul járta a táncot. Pajtásai meg csak fújták a nótát. Többet nem láttam táncolni. Akkori moso­lyát nem lehet elfeledni. * Amikor a nagymama meghalt, nagyapánk hozzánk költözött. Szerettem, ö is engem. Ha egy napig nem látott, zsörtölődve kérte szá­mon: Hol voltál? Hirtelen megbetegedett, nyomta az ágyat, az­tán jobban lett. így ment ez vagy két évig, az­tán agyvérzést kapott, többet fel se kelt. Jött a borbély, de hiába, nem nyúlhatott hozzá. Attól kezdve az én feladatom lett a nagypapa borot- válása, sőt, a hajnyírás is. Lehet, hogy csak én láttam úgy, de „borbélykodás” közben min­dig megváltozott az arca, s többször nevemen szólított. Rajtam kívül nem ismert meg senkit. Eleinte ritkábban, később naponta borotváltam. Azt, hiszem, akkor örült. Mikor kész voltam, betakartam, ő megfogta a kezemet és elaludt. Egyik délután is bementem, hogy megborot- váljam, Arca elgyötört volt. Halkan kérdezte: — Te vagy? — Én, nagypapa. — Most nem kell:.. A kezem után nyúlt. Szorosan fogta a ka­romat, körmeit már a húsomban éreztem, és csak nézett rám... Nagyon ■nézett. Még egyszer megkérdezte, egészen halkan: — Ugye, te vagy? Megsimogattam ráncos bőrét. Egyre jobban szorította karomat, már fájt. S csak azt láttam, hogy a homloka sárga, majd az orra is. Arcából eltűnt a vér. Szeme pedig rajtam. Keze a karomon. Negyedóráig ültem az ágy szélén. Fagyos arcára mintha a régi, „tán­cos mosoly” telepedett volna. Lehet, hogy me­gint táncolt. Talán ő is arra gondolt utoljá­ra, hogy egyszer a szőlőben unokájának tán- colt. Tudta, hölgy eljött érte a halál, s buszken feküdt, mert nem ő ment elébe. Nyugodtan adta neki magát, s csak egyik kezével kötő­dött az élethez, összekapcsolta az élőt az élet­telennel. Valami rettenetes mozgás volt az egészben. Azóta nem érzem, hogy a halál megalázó. A halál szép, olykor talán felemelő is. Nagyapám számára mindegy, hogy mi van a világon, ugyanúgy, mint ahogy születése előtt is mind­egy volt. De a hosszú, s mégis oly rövid nyolc­vanöt éve is gazdagította azt a kicsi világot, amelyikben én is éltem. HORVÁTH MARIA

Next

/
Thumbnails
Contents