Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-12 / 60. szám
Ferenczi József: Egy lépésre a Naptól Lenyugvóban a nap, az egyik taskenti bazárban azonban későig várják a guggoló árusok a vevőket. NE FAJDÍTSD A SZIVEM HŐSIM! L Eszményi repülőidő — mondta az Inturist várótermében a francia üzletkötő iráni szomszédjának. Mit, repülőidő?! Mindenre jó, Naptól szikrázó ajándék idő. Mint két héten át végig üzbegisztá- ni tartózkodásom alatt. A TU- gép még körzött egyet a taskenti őszben, aztán már a felhőkön úsztunk. A légikisasszony közölte a repülési magasságot, mire az utasok elszédültek volna a bőségtől, pisszegni kezdtek a légbe fúvó szelepek. Bedugult a dobhártyám, úgy éreztem magam, mint kétórai gyaloglás után a Szahara homokjában. Nemrég megismert öreg barátom, Kari Kariovics talán még a radar torony árnyékából figyelte a távolodó gépet, és ebben a fej- fül- és agyzúgásban őrá gondoltam. Rá, akit magához kötött az óriás szövetség legforróbb köztársasága. Egy lépésre jár a Naptól, ott dolgozik, gyalogol naphosszat, ahol én szédültem a forróságtól. Élete alkonyukban, szíve félig még mindig az óhazában, de marad, mert már nem tudna máshol élni. A napszúrásomra, a tikkasztó menetelésekre gondoltam, és ebben a pillanatban nagyon vágytam vissza a földre, újra Üzbegisztánba. Kari Kar- lovicshoz, az Ulugbek medre- szének* őrzőjéhez, Dzsaszur- hoz, Hosimhoz és a többi új barátomhoz. Okát sem tudnám adni könnyen, hogy miért, hisz röpke idő erősíthette csupán * mohamedán papnevelde. a vonzódás szálait. Elbeszélem hát fejtegetés helyett sorjában a történeteket. Nem lesznek szabályos útleírások, inkább emberrajzok messziről, amikhez hasonlót a szem készít madártávlatból. Nyúlfarknyi elmondások, amilyeneket a repülőgépen mesélünk a szomszédunknak. Taskent — Moszkva. Bő ötórás út. Van rá idő. Elkezdem. • A Bundzsár partjának gyér levelű fái alatt tadzsik férfiak heverésznek. Színes vattakabátokban, turbános fejjek A Komszomol-park mesterséges tavára üzbég dalt harsogtak a hangszórók, alig akadt a sétányon látogató. Hősim, a sofőr áttüzesedett kocsijának oldalát támasztotta. Mint máskor is, fekete posztóruhában, vietnami el- lenzős sapkában. Amikor beszálltunk az autóba, már éppen indultunk volna, egy fiatalember kiáltott be: — El ne siesd, Hősim, tudod, abból csak baj lehet. Hagyd másnak a száguldást! — Hosimnak a szeme sem rebbent. Nem lehetett felingerelni, ahogy siettetni sem. Még kevésbé beszéltetni. Mégis mondhatom, alig láttam nála eredményesebben vezető sofőrt. A taskenti száguldó forgatagban mindig tudta, mikor kell megállni, és egy pillanatot sem késett, ha útnak engedték a kocsikat a forgalomirányítók. Hősim alig múlt harmincéves, de jóval idősebbnek látszott. Egész nap szólt a rádiója, de maga sosem dúdolt. Nem hatott rá látszólag ez az elbűvölő, pentaton muzsika. Nem hunyta le a szemét amikor hallgatta, nem rángatózott, érzéketlen maradt iránta. A sofőr ajka szögletéhez két gyűrődés szaladt, és ez szolgálatkész arckifejezésének furcsa szomorúságot kölcsönzött. így szokták meg ismerősei Hosimot; hogy szótlanul alkuszik a bazárban, s csak akkor szól közbe, ha elégedett a kínált árral. Azt mesélték ismerősei, egy hónapig megállná, hogy ne nyissa beszédre a száját. Persze sok egyebet is mondtak róla. Ha egyszer próbára tennék Hősim hűségét, abból természeti csoda lehetne, mert ez a jó lélek még legyökerezne. Egyszer egy mulatós társaság a Taskent Szálló előtt felejtette kocsijában, és Hősim két álló napig nem mozdult. Maga nem szólt, volna ezekről, szíve fölé tett kézzel, némán biccentette: „Szálem alej- kum” (légy üdvözölve) és mindig olyan pontos volt, hogy hozzá lehetett volna igazítani a forró üzbegisztáni Napot. Együtt száguldoztuk be Tas- kentet, napokat együtt töltöttünk, de sosem láttam rajta, mikor van melege, mikor éhes, mikor gyötri szomjúság, mikor türelmetlen vagy ideges. Mintha ezek az érzések elkerülték volna. Szomorkás mosolya csak a sajátja volt. Ha nem hallottam volna beszélni, a néma Hosimnak nevezhetném. Nem lehetett megtalálni a fonalat Hosimhoz, és ráadásul bele kellett törődni megszégyenítő figyelmességeibe. Amint kikapta az ember kezéből a csomagot, loholt a víz után, ment a bazárba dinnyéért. Szótlanul jártuk Taskentet, a másfél milliós, kétszáz náció lakta forró várost. Oda- vitt a múzeumokhoz, megkereste a kiállításokat, elvitt a parkokba. A Kukéi das med - rész szomszédságában, a Barak kán medresze előtti muzulmán mecsetből együtt hallgattuk a magnós müezzin hí- vogatóját, s a méltóságteljes mullah után zokniban tipegtünk az imaház látványosságához. Három nap alatt végignéztem az új Taskentet és az ősrégit. Jártam a mohamedán vallás közép-ázsiai vezetőjének, a muftinak a birodalmában, kérdezem hát Hosimot, láthatnám-e nyomát a hatvanhatos földrengésnek? Erre feltűnő élénkséggel ült kocsiba, hajtott át a Csilan- zár-negyeden, rohantunk vagy fél órán át, mire megállt Hősim a város északkeleti peremén néhány romos épület előtt. Kiszállt, és vitt a por- ladozó vályogtéglák közé. — Borzalmas volt — mondta. — Sok sebesült, halott, — Tieid? — kérdeztem. Bólintott rá. Három gyerek és az asszony. Este tudtam meg <_z igazságot. Taskentben 1966-ban 75 OCO-en váltak hajléktalanná, sok sebesültje, tízegynéhány halottja is volt a csapásnak, de Hősim szerettei nem voltak köztük. Hogy értettem mégis félre? Ilyen Hősim — mondták ismerőseim. Közben felépült, szebb lett Taskent, mint valaha ts álmodták, de ő nem tud felejteni. Ma is azt gyanítom, hogy Hősim hallgatása mögött egy szeizmográf érzékenysége lakozik. Tucatnyi gyereket felnevelt. Apjától csak a szótlanságot örökölhette, sajnál hát mindenféle értéket, még a vályogházak romlását is. A félreértés másnapján Hősim, a sofőr mintegy véletlenül, rövid szárú virágokból összeszedett csokrot tett az ülésre mellém. Köszöntem, mire ő nagy sóhajokkal köszönte, hogy elfogadtam. Ajka kőiül ismét megjelent a szomorkás vonás, és én alig bírtam megállni, hogy üzbég szokás szerint át ne nyalábosam: ne fájdítsd a szivem, Hősim! (Folytatjuk) fTTmiVTTTmTmmTTTmnmmmmTTTmnTTTTW FTTTTYVTTTTTTYVYYYTTYYTV’FVYTTTTYVTTTYTTTTTYTTYYTTT'fTTYTTVTl^ Gerencsér Miklós: Fekete tél 6. Mintha csak sétálgatna, lassú léptekkel megindult a Bisinger sétányt szegélyező keskeny aszfaltjárdán. Termetes alakjához képest alaposam meggyérült ereje, vigyáznia kellett, nehogy végképp kifulladjon. Háta, combja, karja lúd- bőrzött a felöltőjére fagyott ótatos eső hidegétől. Lehajtott fejjel ballagott, így csak akkor vette észre köpcös ismerősét, amikor mór majdnem összeütköztek a síkos aszfalton. — Szervusz, Imre! — köszönt öntoénteAen derűvel. Nyíri Imre, a vagongyár gépkocsiasztáílyánók vezetője alig tudta hirtelen lefékezni magáit. Mihelyt meglátta, ki áll előtte, gyorsan körbe- piliantott, még az országzászló fehér kőoszlopát is szemügyre vette. — Szervusz... nahát... hogy vagy? Az óvatosság, a betanult udvariasság, a félénk öröm mindent megmagyarázott Urbamteoto Tibornak. — Elengedtek. Most megyek haza Táplány - pusztára. Mi újság a gyárban? Topogásával fejezte ki az osztályvezető, hogy siethetnék jón már nem tud úrrá lenni, egyúttal kínlódó mosolyával bocsánatért esedezett. — Semmj különös... Ne érts félne, nagyrabecsülésem ... — Tudom, tudom — vágott a szavába Urban- tecfe akkora kedélyességgel, amekkora csak tellett tőle szánalmas helyzetében. — Teljesen igazad van. Minden jót, Imire. Német katonai gépkocsik keresztezték útját a teherpályaudvar kijáratánál. Az egyik sofőr cigarettavéget dobott a lába elé. Alig tudta megállni, hogy le ne hajoljon érte. Néhány szippantás valósággal boldoggá tette volna. — Jó estiét, főmérnök úr — köszöntöttek rá váratlanul. Zömök, jókötésű fiatalember állt mellette. Nem viselt sapkát, dús haján jégkristályok csillogtak. — Jó estét. Mit akar? Kissé bizonytalanná tette a fiatjaiemlbei't az elutasító fogadtatást. — örülök, hogy szabad. i; Ez a keresetlen őszinteség, a hang melegsége megrázta Urban teakot. Annyira gyenge volt, hogy már a jó szónak sem tudott ellenállni. — Köszönöm. Kj maga? — Németh János. Pontosabban. Németh László János. Uzenrarnofc az öntődéből. Most már megismerte a főmérnök. Emlékezett rá, Pécsen joghallgató, de a front közeledése miatt hazajött. — Ugye maga ag, aki verseket szokott faraga« — Igen Elment az utolsó teherkocsi is, szabaddá lett a gyalogút. — Még egyszer köszönöm. Minden jót — és Urbanteok kezet nyújtott a fiatalembernek. Németh László János nem aíkanta elengedni a kezét — Főmérnök úr.;; Segítsen nekünk.;; Rossz tréfának vette a kérést Urbantsok. Miben segíthetne ő, a gyanús elem, akinek hajszálon függ az élete, minden lépését figyelik, és e pillanatban számtalan tetű szívja a veiét? — Szívesen, ha tudok. A fiatalember is gyorsan körbepillantotit, mint Nyíri Imre az örszágzászlónál, csak egészen másképp. — öt évig élt főmérnök úr a Szovjetunióban ... Barátokat keresünk... Előiször szomorúság, aztán gyanakvó ellenszenv borult a főmérnök elcsigázott arcára. íme, alig szállt le a vonatról, máris a sarkába küldték a besúgókat — állapította meg nagy belső nyugalommal. — Többre szeretném becsülni magát. Menjen a fenébe. Lomhán, fáradtan indult tovább, de alig várta, hogy befordulhasson a Fehérvár; út sarkán, mert érezte, hogy makacsul a hátába kapaszkodik a faképné; hagyott fiatalember tekintete. * Fantasztikusan összekuszálta a teherpályaudvart a légitámadás. Csomókba olvadtak a kiégett vagonok, összegöndöröditek a sínszálak, mint a dugóhúzó. Mihelyt elsdstergett az utolsó gyújtóbomba és az esőben hűin; kezdett az át- izzott roppant ócskavas tömeg, a honvédségi mentöalakuilatak mellé vagongyári munkásokat rendeltek ki a nyilasok, hogy minél előbb eltüntessék a pusztulás szörnyű képét. Köteteikkel, feszitőrudakkat, hegesztőpisztolyok- kaj. szedték darabokra a roncsokat. Szakadt a november végi eső, vasakról és emberekről egyaránt csörgött a víz. (Folytatjuk.) áAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAi AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA»
