Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-06 / 55. szám

fl.

A munkások és az értelmiség szövetsége, Ugye? Nem rossz dolog, nem bizony. Mondja meg az értelmiségnek, hogy jöjjön hozzánk. Hiszen maga szerint őszintén szolgálják az igazság érdekeit. Hát akkor mi a baj? Fáradjanak hozzánk: hiszen mi magunkra vállaljuk a nép talpra állításának kolosszális munkáját, azt, hogy a világnak megmondjuk az élet teljes igazságát, a népeknek megmutassuk a rabságból, a nyomorból, a megaláztatásból az emberi élethez vezető egyenes utat.1

Elnevette magát, és minden harag nélkül jegyezte meg:

— Hát ezért kaptam én golyót az értelmiségtől.

Amikor pedig a beszélgetés hőfoka a szokásosra mérséklődött, elkeseredetten és szomorúan mondta:

— Hát azt vitatom én, hogy szükségünk van az értelmiségre? Hiszen maga látja, milyen ellenségesek velem szemben, milyen rosszul értelmezik a pillanat követelményeit. És nem látják be, hogy nélkülünk erőtlenek, nem jutnák el a tömeghez. A ő bűnük lesz, ha túl sok edényt törünk össze.

Csaknem minden találkozásunkkor ennél a témánál kötöttünk ki. S jóllehet szavakban az értelmiség iránt bizalmatlan, ellenséges maradt, valójában mindig helyesen értékelte a szellemi energia jelentőségét a forradalom folyamatában, és mintha egyetértett volna azzal, hogy a forradalom tulajdonképp ennek az energiának a kirobbanása, amely energia a túlhaladott és korlátozó feltételek között nem találja meg a törvényszerű fejlődés lehetőségejt.

Emlékszem, egyszer a tudományos akadémia három tagjával együtt látogattam meg. Arról beszélgettünk, hogy Pétervár egyik legfőbb tudományos intézményét feltétlenül újjá kell szervezni. Lenin, amikor kikísérte a tudósokat, elégedetten mondta:

— Ezt megértem. Ezek okos emberek. Náluk minden olyan egyszerű, mindent szabatosan fogalmaznak, az ember rögtön látja, hogy pontosan tudják, mit akarnak... Valóságos öröm ilyenekkel dolgozni. Különösen tetszett nekem az a...

És kimondta aF'brosz tudományos élet egyik

legnagyobb nevét, másnap pedig már tréfásan kérdezte tőlem telefonon:

— Kérdezze meg Sz.-től, hajlandó-e velünk dolgozni!

S amikor Sz. elfogadta az ajánlatot, Lenin őszintén örült, és kezét dörzsölve tréfálkozott:

— Lám csak, mi minden orosz és európai Archimédeszi magunk mellé állítunk, egyiket a másik után, s akkor a világ, ha akarja, ha nem, kifordult sarkaiból.

A VIII. pártkongresszuson Buharin többek között ezt mondta:

— A nemzet: a burzsoázia és a proletariátus együttesen. Semmivel sem egyeztethető össze, hogy elismerjük a megvetésre méltó burzsoázia önrendelkezési jogát.

— Nem, bocsánatot kérek — vetette ellene Lenin. — Ez megegyezik azzal, ami van. önök a proletariátusnak a burzsoáziától való elkülönülésére hivatkoznak, de majd meglátják, hogy megy ez végbe.

Majd Németország példáján bebizonyította, milyen lassan és nehezen halad előre ez az elkülönülési folyamat és emlékeztetve rá, hogy „a kommunizmust nem erőszakos úton vezetik be”, arról a kérdésről, hogy mi a jelentősége az értelmiségnek az iparban, a hadseregben, az alábbi módon nyilatkozott. (Szavait az Izvesztyijának a kongresszusról közölt beszámolója szerint idézem).

„Ezt a kérdést a jelenlegi kongresszuson teljes határozottsággal meg kell oldani. A kommunizmust csak akkor építhetjük fel, ha a bur- zsoá tudomány és technika eszközeit hozzáférhetőbbé teszik a tömegek számára.

Ehhez azonban el kell venni az apparátust a burzsoáziától, be kell vonni a munkába minden szakembert. Burzsoá szakemberek nélkül lehetetlen fejlesztenünk a termelőerőket. Az elvtár- sias együttműködés légkörével, munkásbiztosokkal, kommunistákkal kell őket körülvennünk, olyan feltételeket kell teremtenünk számukra, hogy ne szakadhassanak el tőlünk, de meg kell adni a lehetőséget, hogy jobb viszonyok között dolgozhassanak, mint a kapitalizmus alatt, máskülönben ez a réteg, amelyet a burzsoázia nevelt, nem fog dolgozni. Egy egész réteget nem lehet bottal munkára kényszeríteni. A burzsoá szakemberek hozzászoktak a kulturált munkához, ezt a munkát mozdították elő a burzsoá rend keretei között, azaz óriási anyagi vívmányokkal gazdagították a burzsoáziát, a proletariátus számára pedig csak morzsákat juttattak

belőlük. Be mégiscsak előbbre vitték a lEttTfü - rát, ez volt a hivatásuk. Ha látni fogják, hogy a munkásosztály nemcsak megbecsüli a kultúrát, hanem még segít is a tömegek közt elterjeszteni, akkor ezek a szakemberek meg fogják változtatni a viselkedésüket velünk szemben. Akkor aztán erkölcsileg győztük le őket, nemcsak politikailag szigeteltük el őket a burzsoáziától. Be kell vonnunk őket az apparátusba, és ennek érdekében néha áldozatokat is kell hoznunk... A szakemberekkel szemben nem szabad a kicsinyes piszkálódás módszerét alkalmaznunk. Minél jobb életkörülményeket kell biztosítanunk számukra. Ez lesz a legjobb politika. .. Tegnap a kispolgári pártok legalizálásáról beszéltünk, ma viszont mensevikeket és baloldali eszereket tartóztatunk le; mindezen ingadozások ellenére mégis az egyetlen következetes magatartás: elvágni az ellenforradalom útjáig

felhasználni a képzett burzsoá apparátust”.

A nagy politikusnak e remek beszédében sokkal több az eleven, megvalósítható értelem, mint a kispolgári, erőtlen és tulajdonképpen álszent „humanizmus” minden jajveszékelésében. Sajnos, sokan azok közül, akiknek érteniük és értékelniük kellett volna ezt a felhívást, mely a munkásosztállyal való becsületes együttműködésre szólított fel, nem értették, nem értékelték. Inkább vállalták az alattomos kártevést, aa árulást.

A jobbágyság eltörlése után a „cselédnépből'1 sokan, a természetüknél fogva jobbágyok, ugyancsak tovább szolgálták uraikat, ugyanazokban az istállókban, ahol az urak valamikor botozták őket.

Gyakran volt alkalmam a forradalmi taktika és gyakorlat kegyetlenségeiről beszélni Leninnel.

— Mit akar? — kérdezte csodálkozva és haragosan. — Hát lehet szó emberségről egy ilyen hallatlanul elkeseredett küzdelemben? Hol van itt helye lágyszívűségnek és nagylelkűségnek? Európa blokád alá vesz minket, az európai proletariátustól nem kapjuk meg a várt segítséget, minden oldalról medveként támad ránk az ellenforradalom, hát mit tegyünk? Nem kötelességünk, nem jogunk-e harcolni, ellenállni?Már bocsásson meg, mi nem vagyunk ostobák. Tudjuk: azt, amit mi akarunk, senki sem tudja megcsinálni, csak mi. Vagy talán azt gondolja, hogy én itt ülnék, ha meg volnék győződve ennek az ellenkezőjéről?

— Milyen mértékkel méri a verekedésben szükséges és fölösleges ütéseket? — kérdezte tőlem egyszer egy heves beszélgetés után. Erre az egyszerű kérdésre én csak költői módon válaszolhattam.

Azt hiszem, más válasz nincs is.

Igen gyakran zaklattam különféle kérdésekkel, s néha úgy éreztem, hogy Lenin sajnál engem, amiért közbenjárok az emberek érdekében. Időnként megkérdezte:

— Nem érzi, milyen jelentéktelen ügyekkel, milyen semmiségekkel foglalkozik?

Én azonban azt tettem, amit szükségesnek találtam, és nem riasztottak vissza annak az embernek ferde, haragos pillantásai, aki jól tudta, mi van a proletariátus ellenségeinek számláján. Ö bánatosan csóválta a fejét és ezt mondta:

■— Kompromittálja magát az elvtársak, a mun-; kásák előtt,

(Folytatjuk.*

Gerencsér Miklós:

Fekete tél

lemenyét és elhatározta, hogy a legcsekélyebb mértékben sem lesz bőbeszédű.

Noha Kóburg-Góthai Rajner főherceg viselte n civil ruhát, valahogy mégis katonásabbnak hatott, mint a puha testű, nehézkes mozgású Volkhardt.

— Képzelje, százados úr, Albrecht Habsburg főherceg válni akar Bocskay Katalintól. Hát nem érdekes?

L

A villa könyvtárszobája úgy maradt, ahogy tulajdonosa a háború előtt berendezte. Harmonikus tónusokba olvadtak össze a könyvsorok színei az egyszerű mahagóni polcokon, Leonardo da Vinci és Dürer grafikáinak reprodukciói díszítették a falakat, Goethe öregkori portréja szunyókált az alkonyaiban, közel a kandallóhoz.

Karcsú, magas, galambszürke öltönyös úr vizsgálódott szórakozottan a mahagóni polcok előtt.

— Derűssé teszi az embert a magyarok nagy- zolása — mondta furcsán sistergő szavakkal. — Olyan gyönyörű díszkötésben adják ki íróikat, mintha világra szóló klasszikusok lennének. Jókai... Mikszáth... báró Eötvös... kik ezek? Egyébként a villa tűrhető. Ehhez képest kissé kedvetlennek látom, százados úr.

Mintegy szelíd tiltakozásképpen mosolyra húzta csőrszerű ajkait Edmund Volkhardt százados, a Gestapo győri parancsnoka. Próbálta kitalálni, miért hozta el Mosonmagyaróvárról babaszappan illatát ez a vén kéjenc, Kóburg-Góthai Rajner főherceg, a Kancellária bizalmasa, a Volksbund magyarországi szürke eminenciása. Észak-Dunántúlon és a Csallóközben. Magyar- ország határain belül* senki nem parancsolt neki, de azért okkal gyanakodhatott a főherceg titokzatos összeköttetéseire, amelyeknek még az óvatos firtatását sem látta tanácsosnak.

— Igen, ami a villát illeti, meglehetősen tűrhető — erősítette meg szerényen a főherceg véA fanyar gúny, amely a légiesen előkelő arisztokrata fonnyadó arcán bujkált, csak ro§sz mimika volt. Edmund Volkhardt inkább az engesztelhetetlen irigységet olvasta ki belőle. Alap- tulajdonsága, a gyanakvás, óvatosságra intette: jobb lesz mellőzni a csevegést Albrecht Habsburg intim ügyeiről. Nem tartotta magát illetékesnek beavatkozni a két főherceg gáláns vetélkedésébe, még akkor sem, ha erre eléggé meghökkentő módon alkalmat kínált magas vendége. Ami a legjobban érdekelte — Kóburg-Góthai Rajner pillanatnyi titkos kapcsolatai a hatalom nagyjaival — arról, fájdalmára keveset tudott, de ismerte a szikár főherceg pályafutását. Kifürkészte róla, hogy még a harmincas évek közepén Hitler személyes megbízottjaként próbálta előkészíteni Ausztriában az Anschluss-t, ám kiutasították és Magyarországra jött, fedőfoglalkozásként autóügynökséget nyitott, valójában a Volksbund szervezését irányította a háttérből. Azóta változatlanul a Magyarországon élő németajkúak tényleges politikai vezére, s a nehéz kötelesség közepette romantikával igyekszik felüdíteni közérzetét. Főherceg létére csak természetes, hogy egy másik főherceg szeretőjét tartsa magához méltónak.

Volkhardt leengedte az elsötétítés miatt kötelező fekete ablakrolettát, közben arra gyanakodott, hátha benzint akar tőle koldulni a főherceg, mint mindig, ha betéved hozzá.

— Mostanában minden este szórakoznak velünk az orosz repülők — próbálta ijeszteni vendégét, mivel még sok volt a munkája. — Alig sötétedik be, jönnek és bombáznak. Magyaróváron is?

— Ott szinte béke van — mondta a főherceg könnyedén és maga is békebeli derűvel sétált a torontáli szőnyegeken. — Már-már kételkednék a háborúban, ha nem botlanék itt-ott szökött katonákba.

Tisztelettudóan figyelte sétáló vendégét a százados.

— Német katonákba?..;

— Dehogy. Magyarokba.

— Hálára kötelezne főherceg űr, ha alkalom- adtán értesítene...

Kóburg-Góthai Rajner főherceg nádszál testén elegánsan mozdult a galambszürke öltöny és a százados újra érezte a babaszappan illatát.

— Készséggel, kedves Volkhardt. De nézze csak, milyen kedves meglepetés! Kant, Hegel, Mommsen. Méghozzá németül! A végén még kiderül, hogy a villa néhai gazdája szerette a német gondolkodókat.

— Lehet — hagyta rá jólnevelten a száados.

A sistergő szavakkal beszélő Kóburg-Góthai

Rajner pedánsan visszacsúsztatta Mommsen könyvét a mahagóni polcra.

— Önnek módjában áll, sőt bizonyos fokig feladata, kedves Volkhardt, hogy éreztesse a törvény súlyát az ilyen kétes ügyekben. Bocskay Katalin vetélytársa enyhén szólva nem felel meg az árjaság feltételeinek.

— Fogalmam sincs, kire tetszik célozni, főherceg úr...

— Egy bizonyos Dorner Györgyi kisasszonyra, aki legjobb tudomásom szerint félzsidó — sisteregte halkan, élvezettel a főherceg. Iróniáját alattomosra színezte a káröröm, sikerült tetten- émie a Gestapo-főnök tájékozatlanságát.

Volkhardt szívesen hagyta őt ebben a hitében.

(Folytatjuk.)