Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-05 / 54. szám
8. Az ember olykor úgy érezte, hogy szemében szellemének, fékezhetetlen energiája szikrázik, és ezzel az energiával telítve ragyognak. Beszéde nyomán az ember szinte fizikailag érezte a megcáfolhatatlan igazságot. Szokatlan és furcsa látvány volt a Gorkij- parkban sétáló Lenin — hiszen alakjával any- nyira összeforrott annak az embernek a képe, aki a hosszú tanácskozóasztal végén ül, s éles, villogó kormányosszemével mosolyogva, okosan, ügyesen vezeti elvtársainak vitáit, vagy az emelvényen állva, fejét hátravetve az elnémult tömeg, az igazságot éhező emberek mohó szemébe szórja szabatos, világos szavait. Ezek a szavak mindig az acélforgács hideg csillogására emlékeztettek. Mögülük művészien csiszolt, csodálatos egyszerűséggel bukkant elő az igazság. Természetéhez hozzátartozott a szenvedélyesség, ám ez nem a játékos haszonleső szenvedélye volt, hanem Leninnek azt a kivételes lelki frisseségét mutatta, amely csak abban az emberben van meg, aki rendíthetetlenül hisz tulajdon elhivatottságában, aki sokoldalúan és mélységesen érzékeli a külvilággal való kapcsolatát, s hiánytalanul megértette a kaotikus világban neki jutó szerepet; a káosz ellenségének szerepét. Ugyanolyan élvezettel tudott sakkozni, mint amilyennel A divat történetét nézegette, óraszámra vitatkozott partnerével, horgászott, Capri déli naptól átizzott, köves ösvényein sétált, a rekettye aranysárga virágaiban és a halászok szurtos gyerekeiben gyönyörködött. Este pedig Oroszországról, a faluról szóló elbeszéléseket hallgatta, irigyen sóhajtozott: — Milyen kevéssé ismerem Oroszországot! Szimbirszk, Kazany, Pétervár, a száműzetés, s ez majdnem minden! Szerette a tréfát, és egész testével tudott nevetni, néha valóban „gurult” a kacagástól, még a könnye is kicsordult. Jellegzetes rövid indulatszavának, a „hm-hm”- nek végtelen skálájú árnyalatot tudott adni, a maró gúnytól az óvatos kételkedésig s e „hm- hm”-ből gyakran csendült, ki az az okos humor, mely az élet ördögi ostobaságait kitűnően, ismerő, éles látású ember tulajdonsága. A Szókratész-koponyájú és éles látású, tömzsi, izmos Lenin nemegyszer furcsa s kissé mulatságos pózba vágta magát; fejét hátraszegte tarn megíkémí. Közbejött ugyan ez a kis cvikli, de mi rá se rántunk. Falöltője gallérját megmarkolva, úgy vitite át maga előtt Hondát az úttestein, a villa kapujához, hogy amnak jóformán alig érte a lába a talajt. Kinyitotta a zárat, pajzsként tartva maga előtt a másikat, belépett a kertbe. A következő pillanatban. a hatalmas újfun- landi ott termett mellettük. Hondát barátságosan arcon nyalta, ehhez a művelethez még csak ágaskodnia sem igen kellett, aztán kíváncsiam vette szemügyre a másik látogatót. — Hű, az áldóját! — szitkozódott magában Mucur. — Erről a dögről egészen megfeledkeztem. A stukíker a kocsiülésen maradt! — Idefigyelj, hajasbaba — mondta Hondának oly szelíden, amennyire csak tellett tőle, nehogy az állat megérezze a köztük levő ellenséges viszonyt, — ha csak egy mozdulattal, egyetlen pisszenéssel megpróbálod rámuszitani ezt a fenevadat, annyi időm mindenképp marad, hogy eltörjem a nyakadat. Blhiszed? — El — suttogta a másik. Testileg, lelkileg szörnyen megviselt állapotban volt, de az agya... — Kérem, ez a kutya úgy van kiképezve, arra nevelték, hogy ha valaki a fejére teszi a jobb kezét és azt mondja: „Szervusz, Bodri”, azt nem bántja, sőt, mindenkivel szemben, megvédi. — Állati klassz! — mondta őszinte elismeréssel Mucur —, így lesz a legjobb, éljünk békességben. Elengedte a másik gallérját, jobb kezét a kutya fejére tette. — Szervusz, Bodri! Szempillantás múlva már a földön feküdt, egy hatalmas mancs a mellkasán, közvetlenül az arca felett Herkules úr tátott szája, akkora ♦ « Kürti András' jimmi 32 32. Mucur egy kétes tisztaságú zsebkendővel felitatta a vért alaposan összekarmoitj képéről, aztán nyújtózott egy nagyot, ez a ma esti cécó nagyon a kedve szerint alakult. Jó, lehet, hogy ő nem olyan tapasztalt, mint miszter Palmer, nem olyan fineszes, mint Bálint, de melyikük végzett volna ilyen tiszta munkát nem egészen öt perc leforgása alatt? Méghozzá úgy, hogy a mama-kedvence a volán mögött és ez a tudós ürge a fűben félórán belül biztosan nem tér magához, a lányból múmiát csinált, a kis kopasz viszont csak egy felebaráti simogatást kapott, annak mindjárt észnél kell lennie, fis a stukkert igénybe sem vette, bedobta a kocsiba. Előbb a professzor mellé guggolt le, kulcscsomót húzott ki a zsebéből, miinek kínlódjék sperhaknikkal, amikor ezek a házhoz szállítód- tak. Aztán Hondához lépett, felrántotta a földről, talpra állította, de úgy, hogy háttal legyen neki, megrázta. — Ébresztő! Következik a harmadik, a döntő menet. — Igenis — suttogta Honda még félájul tan, csípős, sós ízzel a szájpadlásán. — Mit kell tennem? —- Ugyanazt, amire már korábban bá torkod fogakkal, csoda, hogy elfértek a roppant állkapcsokon, és a legparányibb mozdulatra hallt, de iszonytatóan vészjósló morgás, — Hát eddig csak eljutottunk valahogy — jelentette ki Honda és nehézkesen lehuppant a bajárati lépcső legalsó fokára. Micsoda éjszaka volt ez! És micsoda szerencse, hogy a gőg nemcsak emberi tulajdonság! Mélységes tiszteletem, Herkules úr, ön megnyerte nekünk a harmadik, a döntő menetet. Én most egy-két percet pihenek, aztán AncLika segítségével beszállítom ide a professzor urat is, meg azt a csirkefogót is az Opelből. Kérem, szíveskedjék addig is folytatni az éber ellenőrzést e felett a modortalan látogató felett. Megteszi? Hálásan köszönöm. Akikor én indulhatok is. A részletekkel majd a rendőrség és a bíróság foglalkozik. Felállt, nyögve, az állát tapogatva, kacsázott kifelé a kertből... — VÉGE — és vállára hajtotta, ujjait valahová a hóna alá, a mellényébe dugta. Volt ebben a tartásában valami bámulatosan kedves és mulatságos, valami győzelmesen. kakaskodó, s ilyenkor egész valója örömtől sugárzott, e gyarló világ nagy gyermeke volt, remek ember, akinek tel kellett áldoznia magát az ellenségeskedésnek és gyűmég alig- volt ura kezének, 'és alig bírta mozgatni átlőtt nyakát. Felháborodásomra válaszolva, kelletlenül, mintha valami unalmas dologról beszélne, ezt mondta; — Verekszenek. Mit tegyünk? Mincenki úgy cselekszik, ahogy tud. Találkozásunk nagyon baráti volt, de persze a nyájas Lenin átható, éles tekintete leplezetlen sajnálkozással nézett rám, az „eltévelye- dettre.” Néhány perc múlva szenvedélyesen, mondtat — Aki nincs velünk, az ellenünk van. A történelemtől független ember: merő fantázia. Ha feltételezzük is, hogy valamikor éltek ilyen emberek, most nincsenek, nem lehetnek. Senkinek feem kellenek. Mind egy szálig belesodródtak az élet forgatagába, s a valóság úgy összebonyolódott, mint még soha. Azt mondja, hogy túlságosan leegyszerűsítem az életet? S hogy ez a leegyszerűsítés a kultúra pusztulásával fenyeget, mi? S a jellegzetesen gúnyos „Hm-hm ™ Éles tekintete még élesebbé válik. Lehalkítotl hangon folytatja: — Nos, maga szerint a sok milliónyi munkás muzsik nem fenyegeti a kultúrát, mi? Azt hiszi, az alkotmányozó gyűlés megbirkózott volna az anarchiájukkal? Maga, aki annyit lármázilc a falu anarchiájáról, másoknál jobban meg kellene értse a mi munkánkat. Az orosz töme-j „Lenin és Gorkij a halászoknál Capri szigetén” (Nalbadjan festménye) *■ ».. . löletnek, hogy valóra váljék a szeretet műve. 1918-ig, a Lenin ellen elkövetett a'ávaló és förtelmes gyilkossági kísérletekig Oroszországban nem találkoztam vele, sőt, még messziről sem láttam. Akkor látogattam meg, amikor geknek nagyon egyszerű, nagyon könnyei felfogható dolgot kell mutatnunk. A szovjetek és a kommunizmus pedig egyszerű dolog. (Folytatjuk.)
