Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-14 / 62. szám

Ferenczi József: Egy lépésre a Naptól 3. KIM HÁTÁRA VESZI A HEGYEKET Almalik; ízlelgetjük a szót: almafakert. Egy az üzbéggel egyező sok száz szavunk kö­zül. De almafákat sehol sem látok és az egykori vályogvis­kóknak sem lehet nyomát lel­ni. Az almafák átadták helyü­ket a város új útjainak, eme­letes házainak, gyárkombinát­jainak. De nem is ez a legnagyobb csoda itt, hiszen Üzbegisztán­ban máshol is fogyóban van­nak ezek a különleges, lapos tetejű, favázú, sárral tapasz­tott, négyszög alakú viskók. Azt mondják, Almalikban min­den megmozdult. A várost kö­rülvevő hegyek meg szép tem­pósan megindultak az egykori almafák felé, be az üzemekbe. Hamid és Dzsaszur is ezt mesélték, és látszólag teljes ko­molysággal. Ezért vártam hát türelmetlenül Borisz Kimet, hogy megtudjam, mi az igaz­ság az Almalikot és Angremet körülvevő hegyekről. És jön már Kim. Fehér vá­szonruha van rajta, fekete ha­jú, kerek arcát beragyogja szívből jövő mosolygása. Azzal a természetes egyszerűséggel hagyja el az alaposabb ismer­kedést, amellyel általában az üzbegisztáni emberek, — A jó szándékúak elhagy­hatják a külsőségeket, hisz ha rokonok érzéseik, régi a barát­ságuk is — mondja Borisz Kim, és ezzel átnyújtja az el­ső kitüntető figyelmességét Alig tíz perce ismerem, de már barátjának tart, karol belém, visz magával, az autó lépésben jön utánunk kilométereken át. rwi • • /7 / r • r 7 1 orpek es oriasok Az ősembert többnyire valami robosztus, nagy testű, hatalmas izomkolosszusnak, képzeljük. Ta­lán csak az embertan kutátőí tud­ják, mekkora tévedés ez. Egy magyar antropológus most meg­jelent, munkájában találunk errev vonatkozólag igen érdekes adató- kát. Amint ott olvassuk, a fenn­maradt csontleletek hiteles tanú­sága szerint férfi őseink termete 155 és 160 centiméter között, sőt az egyik tekintélyes francia tudós szerint csak i54—155 centiméter körül volt. Azóta egyre magasab­bak lettek elődeink, s jelenleg az egész emberiség átlagát tekintve a férfiak termete 165, a nőké 154 centiméter. Teljes egyenlőség azonban ter­mészetesen ezen a területen sincs. Még egy-egy világrészen belül is igen nagy eltérések adódnak. Az európai férfiak között például a lappok átlagosan csak 155,8, a skótok viszont 174,8 centiméter, Ázsiában az andamánok csupán 148,6. az oszétek 169 centiméter mdgasak. A legnagyobb szélsőségek az öt világrész közül Afrikában akad- Ott találhatók meg a. világ- rekorderek is mindkét irányban, lefelé és felfelé egyaránt. A vi­lág legalacsonyabb népe ugyanis a pigmeusok törzse, akik között a férfiak átlagos termete nem ha­ladja meg a 142,7 centimétert, vi­szont a sara négerek között még az átlag is eléri a 181,7 centimé­tert. De még ezek a „világcsúcstar­tók” sem törpék, illetve óriások. Mert az embertan tudománya iga­zi törpének csak az egy méternél is alacsonyabbakat ismeri el, az „óriás” jelzővel viszont csupán a két méteren felüli férfiakat és a 187 centiméternél magasabb nőket hajlandó meg ajándékozni, \ Közben Kim kincsesládaként mutogatja a várost, a százféle nép lakta Almalik nevezetes­ségeit, és közben nem halvá­nyul arcáról a mosoly. — Száz náció? — kapok a szón. — Eggyel többnek kell lennie — mondom —, hiszen te is itt élsz, Borisz, és te ko­reai vagy. Ha csak tizedúgy értenék a szófordulatokhoz, mint az üz- begisztániak! De Kimnek tet­szik a dolog, kapok is tőle mindjárt egy sapkát a fejem­re: szükség lesz rá, megyünk a hegyekbe, az érckatlanba. Végre megnézzük a Hamid em­legette csodát. Azt mondják, fölülről min­den kisebb. Magam is ezt ta­pasztaltam a Karakum végte­len homokbuckái fölött. Al­malikban azonban a hegyek­ről tárulkozik ki igazán a vá­ros. Lenn, a girbe-gurba vo­nulatok eltakarják a szem elől a kilátást. A kopár csúcsok egymást követik, fél órája au­tóban ülünk, és még mindig az almafák városában vagyunk. Aztán a csapások, ember gyalulta szurdokok között fel­érünk a hegytetőre. A nap­fényben szikrázik a szemközti oldal, mintha drágaköveken csillannának a sugarak. De hát azok is, tele rézzel, cinkkel, mangánnal. Lenyűgöző a nagyság, az óriási teknőben tizenöt, vagy húsz teraszon marják, fogyaszt­ják a gépek a hegy oldalát. Lent a völgyben sínpárerdő. Embert alig látni. Mintha ma­guktól telnének az ércszállító szerelvények. így adnak hát lábat a Diesel­mozdonyok a hegy alá, viszik be az ércet a kombinátokba, véget nem érő kocsisorban, éjjel-nappal. — Nagy a hegy, rengeteg benne a réz — mondja Kim a forróságtól felégett csúcson, és elindulunk az egyik szerelvény nyomában. A hegyről egy mesterséges dombra visz, ki­térőkön, váltókon át a vonat útja. A dombon egy hatalmas csarnok alá futnak be a ko­csik, s előttük megnyílik a föld, és a kibillentett tartal­muk csöveken át zúdul be a kombinátba. Őrlőkbe, rosták­ba, az ülepítőkbe, a város nagyságú kohókba. r Beleszédülök a forróságba, a szállongó ércpor szürkére festi az arcomat, az érclavina éktelen zajjal ömlik a föld alatti csatornába. Por min­denütt, barnás, szürkés por. Libben az ember talpa alatt, ahogy a Hold könnyű pora go­molyog; befedi a gyér növény­zetet, megöli az életet, de ész­re kell venni, hogy itt ez az új élet, az érc. Kim nem fárad, ragyog a szeme, mindenről megfeled­kezve, az ércet lelő nyílás szé­léig megy, s mi közben Ha- middal leindulunk a dombról. A város határában állunk, Borisz Kim idáig kísér ben­nünket, itt akar elbúcsúzni. — Aztán ne felejtsd el a lá- bor járó hegyeket, gazdagságot hoznak erre a terméketlen vi­dékre. Engem is ezek tesznek! gazdaggá. Ha meg akarom tudni, mekkora az ember, fel­megyek oda a csúcsra, ahon­nan hangyányinak látszanak a munkások. És figyelem, hogyan parancsolnak a bércéknek. De csak úgy tudnak parancsolni, ha együtt vannak, és az itteni emberek együtt akarnak lenni. Ezt mondja Borisz Kim, a százegyedik köszöntő helyett és kezembe nyom egy jókora érc­rögöt, aztán megy vissza Al-' maiakért városába. (Folytatjuk) 'TmTItmtTTTTmmTTTTTTTTTTTTTTTTITTTTTTTTTfTTTTTTI rYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYVYYYYYYYY Gerencsér Miklós: Fekete tél 8. Közéjük ódalgott a nyilas őr. Ázott!an, ferde fejőt a katanaköpeny gallérjába húzva nógatta az embereiket furcsa nőies hangján: — Frissebben, frissebben, magyar testvérek! Ügy látom, sok a vita. A dumát hagyjuk a győ­zelem utáni időkre! Bogdanov István nyugodtan lazította meg a mozdony tetején heverő vagonalvázat. „Az akasztásodat hagyjuk a győzelem utánra” — gondolta Kovácsról. __ C aple Simon vágta tovább a hegesztőpisz­tollyal a roncsokat, mintha semmi sem történt volna. Nagy Rezső ránézett és köpött. Ha félt valamitől, Németh László János, az elsősorban a gyávaság volt. Legalábbis ezt hitte magáról. Arra nem gondolt, hogy irányított aka­ratát megkerüli a félelem és fáradtságként ne­hezedik idegeire. Rég kívánta ekkora sóvárgás­sal az alvást, pedig az éjszakai műszaknak né­zett elébe, este hatra az öntődében kellett len­nie. Tüdeje már nem érzékelte a vonatkupé rossz páráját, lélegzett álmosan és csüggedten, mint a többi ember. A dohos kabátok, gyűrött arcok és szegényes batyuk káoszában egy fiatal nő szépsége virág­zott. Mivel Németh László János sokkal inkább volt 3 múzsa rajongója, mint öntödei írnok, a benne lakó költő feledtette a fáradt bujdosót, tiszta örömmel csodálta a gyönyörű nőt. Talán egyidősek lehettek, mindketten húszévesek. A lány viszonylag elegáns volt. kacér fekete ka- lapocskája alól ritkán látható bronzbama haj­csoda omlott rá az irhabunda fehér prémgallér- jára. — Mikor érkezik a vonat Győrbe? — kérdezte a mellette ülő suhanctól, de tudta, hogy a vá­laszt az áhítatos fiatalembertől fogja megkapni. — Tizenhét óra huszonötkor lenne az érkezés, de valamit késni fogunk — felelte Németh László János és érezte, izzadni kezd az arca, amikor ránézett a lány. Megint fásultság telepedett a kupéra. A lány mellett ülő pattanásos kamasz felsóhajtott... — Legalább rágyújthatnék... Németh László János elővette a drapp színű cigarettacsomagot, gyűrött Leventét nyújtott a fiúnak. — Engem is megkínálna? — kérdezte a nő és ez a kis fesztelenség nagyon jólesett a fiatal­embernek. Épp lobbant a gyufa, amikor sarkáig kivágó­dott a kupéajtó és betoppant két nyilas. Németh László Jánosnak megrándult a keze, de ezt a vonat lengésére is foghatta.. Mindkét nyilast ismerte. Az egyik, Piriti József mészárossegéd, a másik Péter József vásári kucsébeir. — Mindenki a helyén marad! Igazolványokat kikészíteni! — rendelkezett kiabálva Péter Jó­zsef, mintha ezrekhez intézte volna szavait. A vagongyári öntöde írnoka nyugodtan le­hajtotta komoly fejét, csukott szemmel váloga­tott belső zsebében Ipapírjai között. Először a pattanásos kamaszt kezdték faggatni. Piriti József kérdezgette higgadtan, majdnem gyengéden. — Hogy hívnak, édes fiam? A kamasz önkéntelenül pillantott a nyilas ke­zében levő igazolványára, jelezve mozdulatáról, hogy a papíron minden adat megtalálható. — Novák Márton... — Aztán tudsz-e valamit a statáriumról? A kamasznak csak a pattanásai piroslottak fehér arcán. — Kérem, ón nem akarok bujkálni... — Honnan jössz?! — dörrent rá gorombán Péter József. — Budapestről... Épp a hadügyminiszter úr parancsára utazok haza... Holnap reggel je­lentkezni fogok... — Ajánlom is — jegyezte meg halkan Piriti József. Eközben anyás szeretettel nézte a kamaszt a branzbarna lány., Semm; megiiletődöttség nem látszott rajta, amikor Piriti József faggatni kezdte: — Hogy hívják a kisasszonyt? — Köteles Lenke. (Folytatjuk.) ■4 <1 ■4 4 ■A ■4 3 ■4 3 4 3 4l 2 AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents