Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
Máriássy Judit: Szabadság Budán Úgy emlékszem, hogy február tizenharmadikán szélcsend volt és napsütés. De huszonöt év múlva ez a szép idő olyan előírásosnak, már- már kötelezőnek tűnik, hogy elbizonytalanodom: csakugyan felhőtlen volt az ég? Az ostrom alatt vezetett naplóm az időjárásra vonatkozóan semmiféle eligazítást nem nyújt. Csak azt jegyeztem fel, ami velem és körülöttem, a Batthyány tér 2. számú házban történt. Húszévesen mindennap felkészültem a halálra. Repeszdara- bok és igazoltatások fenyegettek. Kissé fellengzősen úgy v'ltém: az utókornak gyűjtök anyagot. Hátha valaki felhasználja majd... A valaki magam lehettem. A kétségbeesés és az öröm túlzó jelzőit mellőzve, íme az egykori tudósítás az utolsó huszonnégy óráról. II. 12. Délben beállít Herbert Wolf, az a német katona, aki a ház előtt sebesült meg és akit Lőrincznével bekötöztünk. A seb már meggyógyult. A katona kelletlenül jókedvű. — A kendő helyett, amelylyel bekötözött, ezt a csomagot hoztam a háziasszonynak! — Harsog, mintha süketek lennénk. A csomagban: monogramos ágyneműhuzatok, hímzett térítők és egy étkészlet. A ka- laposné udvariasan hálálkodik, közben magyarul düny- nyögi: — Azoktól már úgyis ellopta™ Herbert Wolf megkér, kísérjem le a kapuig — Magának nem hoztam semmit — közli odalent. — Magát meg fogom menteni! Megrémülök. Valaki feljelentett volna? Mit tud ez rólam? Életében egyszer látott. Altkor iá félig eszméletlen yolt. — Mitől akar megmenteni? Mosolyogva súgja: — Az oroszoktól. Az éjjel végre áttörjük ezt az átkozott gyűrűt. Már csomagolunk. El visszük teherautón Esztergomig, ott kivárhatja amíg visszafoglaljuk ezt a rohadt katlant. Estére legyen készen, majd beszólok magáért. Nem kell sok holmi, van nekünk minden bőven. Estig még összeszedek némi „Kla- mottent”... Nem kell színlelnem. Őszinte lelkesedéssel rázom meg a kezét. Enne! szebb hírt nem hozhatott volna Ma éjjel eltakarodnak. Hol- najra vége. És végre™ Csak utóbb ébredek rá, hogy közlese egy újabb, egy teljesen humoros veszélyt jelent: valaki meg akar menteni a szabadságtól! Rohanok Lőrineznéhez. Elmondom, amit hallottam. Ű olyan, mint máskor: nyugodt és gyakorlatias. — Elbújsz lent az üzletben. Jancsit is elbújtatom. Hátha megint magyar férfiakat szednek össze „elővédnek.” Hallja, Jancsi? Magához beszélek. És az ezüstöt vigye fel a padlásra! Tudja, hová... • Lekvárt ebédelünk. A széttört befőttek maradékát esz- szük. Újra játsszuk a játékot: ki köp ki több üvegszilánkot? Jancsi úr győz. * — Sepp! Hallgattasd el ezt az idiótát! Az egyik katona ‘ puskatussal nekiesik a polcnak és mindent lever róla. Csúnyán káromkodik. Aztán mennek. A harmadikat cipelik magukkal. IL 13. Reggel a csend ébreszt fel. Ilyen csendet nem hallottunk karácsony óta. Az ablakhoz rohanok. Kint semmi. A felrobbant lőszeres vagon roncsai ugyanúgy állnak a villamossínen, mint tegnap és tegnapelőtt. Egy lélek sem jár a téren. Kapkodva öltözöm, nem bírom megvárni, amíg a plantatea elkészül. „Zdrasztvu jtye” — ezt fogom mondani az első orosznak Szótárból néztük ki ezt a köszönést még tavaly ősszel. Mire kiérek a kapun, több házon már fehér zászló lóg. Lepedők. A kórházra most szögeznek ki egy új táblát. Cirillbetüs felirattal! * Kilenc óra körül tör tó. a zűrzavar a csarnokban. Nem tudom, tó fedezte fel a kincseket, hogyan kezdődött. Mire Lőrincznével odamegyünk, már zeng a veszekedés a szétlőtt falak között. Magasan felpakolt katonai teherautókat szálltak meg a civilek. A németek zsákmányát, Herbert Wolfék „Klamotten ”-jait tépik egymás kezéből az emberek. Két öregasszony egy kosárban csizmákat cipel. Egy tizenkét éves gyerek az anyjával vöröskeresztesládát. — Hé! Azt a kórházba vigyék! — kiabál valaki utánuk. — Oda, oda... bólogat az asszony. — Gyere gyorsabban kisfiam! Lőrinczné fejcsóválva nézi a dolgot. Rámszól: — Nézzük meg, nincs-e valahol egy Nationál kassza. Az enyémet megfújták. Ha látsz egy Nationál kasszát, az nekem jár. Szerencsére nem látok. * Dél van, még mindig nincs itt az az első ember, akinek köszönhetnék: Zdrasztvu jtye. Viszont egy gyerek azt újságolja, hogy a Csalogány utcában döglött ló fekszik. Futok a kosárért, a konyhakésért. Hol van már az undor, amit hetekkel ezelőtt éreztünk, mikor először ka- nyarítottunk le egy-egy darabot a szegény, megfagyott lovakból? A Csalogány utcában vagy húszán tülekednek a húsért. Nem is jutna már, ha a szabó felesége, aki helyett kétszer is hoztam ivóvizet a Király-fürdő medencéjéből, meg ne engedné, hogy az ő jussából levágjak magamnak egy darabot. Éppen elég lesz hármunknak. Futva igyekszem hazafelé és amikor a sarokra érek, a szomszéd ház előtt, (ahol huszonöt év múlva a Casanova-bár működik majd), meglátom a szovjet katonát, — Zdrasztvujtye! Zdraszt- vujtye! — kiáltom, vagy csak magamban mondogatom? Loholok felé, mint a bolond. A katona megtorpan. Fekete kucsmás, fekete bajuszú ember. Szigorúan néz rám és a géppisztolyát felém fordítja. — Davaj! Davaj! — a pisztoly csövével a kapu felé muÖat. Nem értek semmit. Engedelmesen és csalódottan behúzódom a kapu mögé. Még látom, amint továbbmegy. Ennyire nem érzi meg az ember, ki a barátja? Kis híján elsírom mngam, amiért ennyire másként sikerült, mint ahogy elképzeltem, amikor meglátom a saját keCyakorló férj lévén, a téli időszakban fát vágok. A műveletre a pincében kerül sor, majd a tömött fáskosarat bér- házunk második emeletére cipelem, ugyanis ott a lakásom. Egy különösen hideg délután hiába kerestem a fejszét. Ellopták. Ezt abból következtettem, hogy használati eszközöm saját akaratából képtelen lett volna a térben elfoglalt helyzetét megváltoztatni, előző este pedig még fát aprítottam vele. Kölcsön nem kérte senki, ám annál könnyebben vihette, mert a pincét évek óta nem zárom. Minek, a házat csupa rendes ember lakja. A tolvaj tehát idegen személy. De kicsoda? A kérdé<• annál inkább izgatott, mert kemény tél köszöntött ránk az idén, és nem szeretek fázni, és unok baltát kölcsön kérni, és nincs időm vasboltba szaladgálni baltafejért és a háztartási boltba baltanyélért, és az asztaloshoz, hogy a baltafejbe jó szorosan beverje a nyelet. Különben is bosszantó, hogy valaki csak úgy gondol egyet, és bejön az utcáról, kikeresi az egyetlen le nem lakatolt pincét, és megcsúfolva az emberi becsületességbe vetett hitemet, elemeli a pilajdonomat képező fejszét. Feljelentést tehetnék ugyan ismeretlen tettes ellen a rendőrségen, de olyan csekély az érték, hogy alighanem kinevetnének. Aztán meg mit mondhatnék, hogy kire gyanakszom?! Igen, kire is?! A lopást tegnap este és ma délután között követték el. Eszemben a kést. A véres konyhakést. Ezzel integettem én az első üdvözletét • Délután a mi területünkön sorakoztatják fel a foglyokat. Néhány magyar katona. A többség sáros, viharvert német. Fegyvereket és a zsebek tartalmát a lábukhoz dobják. Most nem káromkodnak. Szépen, fegyelmezetten engedelmeskednek az orosz vezényszavaknak. Nézem a menetoszlopot. Vajon a tizenkilenc éves hüppögő köztük van-e? Lett-e születésnapja? A tér korlátjánál gyerekek és asszonyok beszélgetnek. — Én pedig fogadok magának, hogy két-három év múlva újra jár a villamos Pesten. — Ha öt év múlva, akkor is csoda lesz. Üjabb fogolycsoport ért a térre, amikor a Duna túlsó partján, talán éppen a Parlament felől egy hangszóró recsegése hallatszik. Most! — gondolom. — Most megszólal valaki és bejelenti, hogy itt a béke... És a recsegő hangszórón, a felrobbantott hidak és romok köré torlódott jégtáblák fölött megszólal a „Két kis kíváncsi kacsa” kezdetű dal. A gyerekek, az asszonyok mosolyognak. Lőrinczné rámszól, hogy menjek be a házba, mert hideg van. Én nem fázom. Talán ezért emlékszem úgy rá huszonöt év múlva, amikor már a fiam lesz csaknem velem egyidős, hogy február 13-án sütött a nap. te sötétek a pincék, valószínűtlen, hogy egy idegen ismeretlen pince folyosókon kóboroljon. Éjszaka bezárják a ház kapuit. Marad a ma reggeltől délutánig terjedő időszak. Aki fejszét lop, az nem „hivatásos’’ tolvaj. A balta értéke alacsony, senkinek nem oldja meg az anyagi problémáját. Kivéve, ha azzal keresi a kenyerét. Télen alkalmi favágók jönnek a környező falvakból q városba. Emberem ma reggel érkezhetett, baltát szerzett magának, majd munkához látott. Hol találom meg?! Aligha lehet otthona, biztos ágyra járó. Átdolgozta a napot, és most, délután hat óra tájban az egyik talponállóban fogyasztja meleg vacsoráját. Igen de melyikben?! Több ilyen bisztró van a városban. Idegen nem ismeri a várost, valószínű, hogy azt kereste fel, amelyik a központban üzemel. Tíz perc múlva beléptem a talponállóba, amelyet egyesek „Lordok házának” is hívnak. Minden asztal foglalt. Fiatalok és idősebbek, jólöltözöt- tek és viseltes ruhájúak, férfiak, nők és megjelenésük alapján eldönthetetlen neműek fogyasztják az Ízletes falatokat. A logika fonalán eljutottam idáig, de hogyan tovább?! A kizárásos módszerhez folyamodtam. Akiknek megjelenése nem felelt meg annak a követelménynek, hogy a mai napon, reggel jöt* fejsze nélkül alkalmi munkát keresni r faluról a városba, nem vettem számításba. BORSOS MARGIT: tejfelein . a szobámban élek s a szobám — bennem mert minden egy a rejtelemben: a világ az emberre épfii az ember meg a világra minden tárgy mit megfog a kezed a lényed folytatása s bár hinni nem mered mégis tudod barátaid ők rokonok élet kering bennük mi belő'ed kél s bár formát formára cserét a vér ugyanaz: a világ és az ember egymásra szavaz álon# merülő kő az álom vizében már nem tudom hogy voltam, éltem csak süllyedek a szürkeségben nincs fent és lent csak vízfalak és a szavak mint a halak kicsúsznak agyam hálójából SZENTIVANYI ÉVA: Mafrica Mint >e nem húzott Matrica fonáka. Oly homályos a ködös Téli reggeL Egy nagy kéz majd Gondosan lerántja, S tavasz tárul fel Pompázó színekkel! Maradtak nyolcán. Közülük kihagytam azokat, akik többedmagukKal voltak, hiszen feltételezésem szerint emberem magányos farkasként kószál a városban. A kör négy személyre zárult. Behunytam a szemem. Most már csak megérzésemre hagyatkozhattam. A sarokban ötven év körüli férfi szunyókált. A fejsze nem volt nála. Ha megkérdezem, hogy 6 vitte-e el a fejszét, nyilván nemmel válaszol. Megérintettem a vállát. Felnézett. — öregem, mikor hozza vissza a fejszémet?! Nekem is szükségem vari rá, nem tudok fát vágni! (Úristen, ha ez most kikéri magának! Vagy elmebeli állapotomat vonja kétségbe, elküld valahová, esetleg képen töröli) Pillanatnyi dermedt csend. Emberem nagyot nyel. — Hát a magáé?! Rábólintok biztatóan. — Hát persze hogy az enyém. — Mikor kell? — Hozza fél óra múlva a lakásomra. Abba a házba, ahonnan elvitte, a második emeleten a négyes ajtó. Otthagytam. Nem kérdeztem a nevét, és arról sem tartottam előadást, hogy a másét elvinni nem szabad. Tulajdonképpen most meglóghatna, gondoltam hazafelé menet. Félóra múlva csengettek lakásom ajtaján. Indultam a pincébe fát vágni. BAKÁCS TIBOR SZABÓNÉ VARGA ÉVA: Salve! szép rifntus Fátyolos fénye rejtőzik a napnak, Az eget bevonják sötét fetlegek, hirtelen különös csend ül a tájra s óriássá nőnek a szőlőhegyek Esőcsepp koppan a bezárt ablakon, nyárfa hajladoz ritmusán a szélnél' megszólalnak rejtett zenekarok, és természet titkos húrjain zenélnek. Salve! szép ritmus, árnybárka ring a víz felett, lámpafény libben lidérc talán, így űzi felém az emlékeket. VESZETT FEJSZE"
