Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-28 / 50. szám
4. Nem értettem meg mindjárt, miért kell neki tudnia, hogy milyenek Londonban a lepedők. Ekkor, észrevéve értetlenségemet, megmagyarázta: — Vigyázni kell az egészségére. 1918 őszén megkérdeztem Dmitri j Pavlov szormovói munkást, nézete szerint melyik Lenin logjellemzó~o tulajdonsága. — Az egyszerűség. Egyszerű, mint az igazság. Ezt mint alaposan megfontolt, régen eldöntött véleményét mondta ki. Az ember legszigorúbb bírája közismerten az alkalmazottja. Lenin sofőrje, Gil, aki sokat tapasztalt az életben, ezt mondta: — Lenin különleges ember. Még egy ilyen nincs... A Mjasznyickaja utcában viszem Vlagyimir Iljicset. Óriási a forgalom, lassan hajtok, félek, hogy összetörik a kocsit, állandőan dudálok, izgulok, Vlagyimir Iljics meg kinyitja a kocsi ajtaját, kilép a hágcsóra, s nem törődve azzal, ho<*v lesodorhatják, előreül: „Ne nyugtalankodjék, Gil — mondja —, hajtson csak úgy, mint a többiek”. Régi sofőr vagyok, tudom én, hogy ilyesmit más nem tesz. Nehéz érzékeltetni, bemutatni azt a természetességet és rugalmasságot, amellyel élményei egyetlen mederbe folytak össze. Gondolata, mint az iránytű a hegyével, mindig a dolgozó nép osztályérdekei felé fordult. Londonban egy szabad este adódott, és néhá- nyan elmentünk egy demokratikus kis színházba, egy music-halltoa. A bohócok, artisták láttán Lenin boldogan és a többieket is magával- ragadóan nevetett, minden egyebet egykedvűen nézett, viszont különös figyelemmel adózott a brit-kolumbiai munkások favágó számának. A kms színpadon, erdei díszlet előtt, két markos legény egyetlen perc alatt felvágott egy körülbelül méteres vastagságú fatörzset. — No, ez persze a közönség számára van, valójában képtelenek ilyen gyorsan dolgozni — jegyezte meg Lenin. — Világos azonban, hogy ott is fejszével dolgoznak, s a fa nagy részét értéktelen forgáccsá változtatják. No lám, a művelt angolok! A kapitalista rendszer termelési anarchiájára terelte a szót, a haszontalanul elfecsérelt nyersanyag hatalmas százalékára, és végtelenül sajnálkozott, hogy mindeddig még serkinek sem jutott eszébe könyvet írni erről. Én valamit nem értettem világosan ebből a gondolatmenetből, de nem volt időm megkérdezni Lenint, mert máris az artisták művészetéről beszélt igen érdekesen, mint a színházművészet különleges formájáról. — Van ebben a bevett szokásoknak valamilyen szatirikus, vagy szkeptikus értelmezése, valami olyan törekvés, hogy ezeket a visszájukra fordítsák, kissé eltorzítsák, megmutassák a dolgok logikátlanságát. Nyakatokért, de érdekes! Vagy két évvel később Capriban Lenin az Utópisztikus regényről beszélt Bogdanov-Malo- novszkijjal, s ezt mondta neki: — Inkább a munkásoknak írna regényt arról a témáról, hogvan rabolták el a kapitalizmus ragadozói a földet, s hogyan fecséreltek el minden olajat, minden vasat, fát, minden szenet. Ez nagyon hasznos könyv volna, machista uram! Amikor Londoniban elbúcsúztunk, azt mondta nékem, hogy feltétlenül ellátogat Capriba pihenni. Mielőtt azonban rászánta magát az utazásra, még egyszer találkoztunk Párizsban, egv kétszobás diákszálláson, amely csak a méretét tekintve volt diáfcjellegű, egyébként ragyogó tisztaságot és szigorú rendet tartottak benne. Na- gyezsda Konsztantyinovna teát főzött nekünk, maid elment, és; m; kettesben maradtunk. Akkoriban bomladozott a Znanyije, s én azért utaztam oda, hogy rreebeszéliem Leninnel: szervezzünk egy olyan új kiadóvállalatot, amely a lehetőségekhez kénest, minden írónkat egyesítené. Vlagvimir IInősnek. Vorovszkiinak és még valakinek felajánlottam, hogy leevenek a jeladó külföldi szerkesztői, Oroszországban pedig GyesznyicVi í-Sztroiev képviselte valón őket. Úgy véltem, szükséges volna több könyvet írnia nyugati irodalmak történetéről és az orosz irodalomról, a művelődés történetéről — olyan könyveket, amelyek a gazdag adattárul szolgálnának a munkások önképzéséhez és a propagandához. Lenin azonban elvetette ezt a tervet, utalt a cenzúrára és arra, hogy milyen nehéz megszervezni embereinket; a legtöbb elvtársat leköti a gyakorlati pártmunka, nincs idejük írni. De legfőbb és számomra legmeggyőzőbb érve körülbelül így hangzott: vastag könyvre nincs idő, vastag könyvvel az értelmiség táplálkozik, az pedig, mint látja, a szocializmustól a liberalizmushoz pártol át, s mi nem tudjuk letéríteni a maga választotta útról. Nekünk újságra, brosúrára van szükségünk, jó volna Visszaállítani a Znanyije kiskönyvtárát, ez azonban Oroszországban a cenzúra, itt pedig a szállítási feltételek miatt lehetetlen: tíz- és százezrével kell ontani a röplapokat a tömegnek, s ilyen mennyiséget illegálisan nem lehet szállítani. Várjunk a kiadóval jobb időkig. A reá mindig jellemző lenyűgöző élénkséggel és szabatossággal a dumára terelte a szót, a kadetpártiakra, akik „szégyenük, hogy októbristák” (Októbristák — az 1905 október 17-i cári kiáltvány után nagytőkésekből és földbirtokosokból alakult, a cárt, támogató párt), meg hogy „nekik csak Jobb felé visz az útjuk”, majd egy sereg bizonyítékot sorolt fel, hogy közel van a háború s „bizonyára nem is egy, hanem a háborúk egész sora” ez a jóslata csakhamar beigazolódott a Balkánon. Felállt, jellegzetes mozdulatával a hóna alá a mellényébe dugta ujjait, és hunyorogva, csillogó szemmel lassan fel-alá járkált a szűJb szobácskábán. — Háború lesz. Elkerülhetetlen. A kapitalista világ elérkezett a rothadó erjedés állapotába, az embereket máris megfertőzte a soviniz^ mus, a nacionalizmus mérge. Azt hiszem, még megéljük az európai általános háborút. A pro- letáriátus? A proletáriátus aligha fog önmagád ban erőt találni a véres viszály elhárítására.' Hogy is lehetne ezt elérni? Általános európai munkássztrá.ikkal ? Ehhez nem eléggé szervezett, nem eléggé öntudatos. Egy ilyen sztrájk a polgárháború kezdete lenne: mi reál politikusok vapvunk, erre nem számíthatunk. Megállt és cipője talpával a padlón csoszogva, komoran mondta: — A proletáriátus persze rettenetesen megsínyli majd. egyelőre ez a sorsa. De ellensége! egymást fogák meggyengíteni. Ez is elkerülhetetlen. És hozzám lépve, mintegy maga is csodálkozva, igen nyomatékosan, de halkan kijelentette: — Igen. Gondolja csak meg: miért haitják a jóllakottak az éheseket egymás mészárlására? Ismer-e ennél idiótább és undorítóbb bűnt? A munkások szörnyű árat fizetnek majd ezért; de végeredményben ők győznek. Ez a történelem akarata. Gyakran emlegette a történelmet, de beszéd deiben sohasem éreztem, hogy fetisista módon meghajolt annak akarata és ereje előtt. A beszéd felizgatta, az asztalhoz ült, megtÖ- rölte izzadt homlokát, hörpintett a hideg teából, és váratlanul megkérdezte: — Miféle botránv volt magával Amerikában? Az újságokból tudom, miről van szó, de hogyan történt? Röviden elmondtam neki kalandjaimat. Nem találkoztam még senkivel, ak> olyan ellenállhatatlanul nevetett volna, mint Lenin. Szinte furcsa volt, hogy egy ilven szigorú realista, aki jól látja, mélven átérzi a nagy társadalmi tragédiák e’kerülheteflenségét. s kérlelhetetlenül és rendíthetetlenül gyűlöli a tőkés világot — gyermek módjára, könnyesen fulladozva tud nevetni. Nagy és egészséges lélek kellett ahhoz, hogy így nevethessen. — Eh, hiszen maga humorista! — mondta kacagva. Látja, ezt nem gondoltam volna. Tudja az ördög: nagyon mulatságos. S a nevetéséből fakadt könnyeket törülgetve, immár komolyan, jóindulatú, szelíd mosoly- lyal mondta: , (Folytatjuk.) I * ♦ : ♦ i : : : Kürti András: A BUDAI VILLA 28. ;'.; Honda többek között azért is irigyelte a magas növésű férfiakat, mert azok megállhatnak egy zsúfolt étterem, egy dugig telt cukrászda ajtajában és onnan nézhetnek körül, hogy megtalálják azt, akit keresnek. És akkor határozott léptekkel, imponáló magabiztossággal siethetnek a megfelelő irányba. Ezzel szemben neki körbe kell kacsáznia az egész termet, mint ezúttal is, és persze, hogy a legtávolabbi sarokban pihen a szemüvege, az egyik apró asztalkán. Mellette egy pohár Hubertus és a kísérőként felszolgált kis pohár szóda. Fekete, göndör hajú, oldalszakállas fiatalember int mosolyogva, hogy foglaljon helyet, de Honda állva marad. — Jó estét kívánok! — mondja. — Honda László vagyok. Enyém a szemüveg. Végtelenül hálás vagyok, hogy visszajuttatta. Tudom, illetlenség részemről, de nékem kilenckor találkozóm van, sürgősen el kell mennem, úgy hogy.,. Még egyszer nagyon köszönöm. Nyúl a szemüveg után. A fiatalember elhúzza előle. És már nem is mosolyog. — Üljön le, kérem! — mondja halkan, de erélyesen. — Nekünk fontos beszélnivalónk van. — Nekünk? Bocsánatot kérek, de mi tulajdonképpen nem is ismerjük egymást! — Én ismerem önt. Egyelőre ez is elég. Olyan témát kell megtárgyalnunk, .amely magát, garantálhatom, nagymértékben érdekelni fogja. — Egészen kíváncsivá tesz — vonja meg a vállát Honda kelletlenül, de le sem veszi felöltőjét, úgy ül le a székre, jelezvén, hogy kevés az ideje. A másikat azonnal megüti a Hondából áradó, tömény alkoholszag. Ohó, barátocskám — gondolja magában elégedetten —, ezek szerint igaz, amit a vállalatodnál sikerült még délelőtt megtudnom, te valóban megrögzött iszákos vagy! Annál jobb! Az erős szesz folyamatos élvezete megpuhítja a jellemet, lazítja az erkölcsi tartást, könnyen befolyásolhatóvá tesz. És rólad, te nyavalyás kocsmatöltelék, rólad mondta Mucur, hogy délben hipnotizáltad őt! Ugyan, elrestellte magát a nő előtt, ezt nem merte bevallani az a hülye izompacsirta. Áthajol az asztalon, az arcát egészen közel tolja a másik lágy vonalú arcához, vállalva a kockázatot, hogy annak a leheletétől ő is becsics- csent. — Öregfiú, legyen erős, én mindent tudok! — Igazán? — néz vele farkasszemet Honda.— Akkor már értem, hogy miért, nem mutatkozott be az elején. — Micsoda?! — Egyszerű. Ha maga mindent tud, akkor maga — az isten. Az isten meg mi az istennek mu^ tatkozzék be, őt ismernünk kell. — Hülye vicc — mondja Bálint komoran. — Mindjárt nem lesz maga ilyen nagylegény. Csak néhány címszót ajánlok a szíves figyelmébe. Bokánrúgott fiatalember a buszon, egy szolgálatban lévő rendőr törzsőrmester fondorlatos megtévesztése. Minisztérium, kettes osztály. Elég ennyi? A blöff bevált. A kis kopasz sápadt, mint a fal. a szeme bocsányon lóg, alsó ajka lefittyedt. Most kell ütni a vasat! Most, amíg meleg! — Mert ha ez nem elég, — sziszegi Bálint farkas-mosollyal —, folytathatom. Ribonukleinsav. Dezoxiribonukleinsav. Ehető emlékezet. Szimpatron. Ennyi sem elég? Pedig ezért már jó néhány évet osztanak ki a Markóban és ez alatt piához sem juthat! Szünetet tart, élvezi, hogy a vele szemben ülő emberke úgy húzza magát össze, mint akit korbácsolnak, homlokán kiütött a veríték, az ujjai reszketnek. Hogyan is sejthetné, hogy mindez tehetséges komédiázás, hogy a verítékező — homlok mögött hidegen és egy komputer gyorsaságával és pontosságával méretik meg minden szavának a súlya, jelentősége. Ö csak Honda meg-megcsukló hangját hallja. — Kérem, mit akar tőlem? ■ sr* — Na látja, így kellett volna kezdenie. Mert ne higgye, 'hogy a professzor meg a tyúkja kiállnának maga mellett. Egy frászt. Maga az ő szemükben egy kísérleti nyúl, leszerepelt, ágyő. Hiába hivatkozna rájuk, letagadnák és őket megvédi a Kossuth-díj, a doktori cím. Most már elhiszi, hogy a markunkban van, tönkre tehetjük, ha nem engedelmeskedik? — Mi..., mit kell tennem? — Jóformán semmit. Maga most bejáratős ä Málinkó utcai villába, szerez nekünk abból a szimpatronból, lefényképezi a műszaki leírását és mi azt is elfelejtjük, hogy egyáltalán él a földön egy Honda László. Nos? — Rendben van — suttogja a megzsarolt. — Mindent megteszek, csak ne adjanak a törvény kezére...Jaj! — kap fájdalmas fintorral az oldalához. — A nagy izgalom miatt... a vesém..., még jó, hogy mindig hordok magamnál pa- pavérint. Ha még nem ivott volna a szódájából... (Folytatjuk! ► ♦ *♦*♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦>♦♦♦♦♦♦♦♦«♦< ««»*«»«« ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦*♦** 44* +
