Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-15 / 39. szám
Drezda pusztulása 1945. február 13-án légiriadót fújtak Dortmundban és Lipcsében. A szirénák üvöltése, a légelhárító ágyúk dörgése, a bombák robbanása a háború utolsó esztendejében már hozzá tartozott a német mindennapokhoz. A dortmun- diak ennek a februári napnak az éjjelén szerencsésen jártak. Mindössze hat ellenséges repülőgép tűnt fel a város felett, a brit királyi légierő kecses Mosquitói. Ledobták bombáikat és viszonylag gyorsan eltűnteik. A Üpcse-böhlezii „Mrabag” olajfinomító már komolyabb támadást kapott. Olyannyira komolyat, hogy a tartozott. Amíg Hamburgot, Duisburgot, Kölnt, Augsburgot, Kasselt és a többieket gyakorlatilag porig bombázták, Drezdát különös módon elkerülték a szövetségesek. A lakosság körében az, a már lassan hihetőnek tűnt közmondás járta, hogy ez a város a zsugorodó német birodalom legbiztonságosabb óvóhelye. Az eredetileg 650 ezres lélekszám felül volt az egymillión. Kelet felől gyalog, járművekkel a polgári menekültek százezrei érkeztek, akik szinte hinni sem akartak a szemüknek. A már-már elfeledett békeidők képe fogadta őket. Érintetlen német légelhárítás központjában aznap éjjel nem is számoltak újabb ellenséges akcióval. Összesen 320 Halifax mintájú bombázó oldotta ki itt a bombaterhét és a kemény elhárítás ellenére súlyos pusztítást okozott. Ugyanebben az órában Szészország fővárosa felé mór útban volt a halál. A halál első képviselői a 627. számú felderítő század gépei, — ugyancsak Mosquitók — képében jelentek meg Drezda fölött. A kilenc felderítő parancsnoka kitűnően képzett katonatiszt volt, bizonyos William Topper kapitány. Személyesen ő kapta a feladatot, hogy a drezdai stadionra piros és zöld világító bombákat szórjon, majd a lehető legnagyobb sebességgel iszkoljon el a város fölül. Itt éjjel negyed tizenegykor 244 Lancaster bombázó kezdte meg a szőnyegbombázást. A második hullámban — kellő fedezettel — még több Lancaster érkezett, 529 darab. A támadások nagy időközökben követték egymást és ebben volt valami ördögi, éppúgy, mint ahogyan az egész akció kitervelésében is. Odalenn, az égő városban már javában folyt a mentés, amikor éjfél után fél kettőkor megérkezett a második hullám. A pusztítás betetőzésére az amerikaiak vállalkoztak, másnap déli 12 óra 12 perckor, legnagyobb gépeikkel, 450 Liberátorral. A három támadás volt a nyugati szövetségesek légierejének legtökéletesebben összehangolt és legnagyobb eredményt hozó akciója. Felhasználtak 2978 tonna bombát, melynek háromnegyed része gyújtó anyagokat tartalmazott. Drezda 220 ezer lakásából teljesen elpusztult 75 358. A belváros 3420 lakóházából tökéletesen megsemmisült 3308. Huszonnyolc négyzetkilométernyi terület vált romhalmazzá. A halottak száma felül járt a 135 ezren. Összehasonlításul: a Hirosimára ledobott atombomba „csak” 71379 személy azonnali halálát okozta. Ezek iá nyers tények, melyek mellett annak ellenére sem lehet elmenni, hogy köztudott: — amikor tehette, a német légierő sem kír . e a bombázásra kiszemel városokat. 1945 februárj” Drezda a legépebb német varosok közé tűk lévő légrétegeket, hogy azok súlyukból veszítve, nagy erővel még feljebb tóduljanak. Az ilyen légmozgás nagyobb szívó erő kifejtésére képes, mint az ismert, természetes szélvészek. Érthető módon, hisz míg a természetben húsznegyven fokos hőkülönbség okoz szélvészt, a bombázás 6—800, vagy éppen ezer fokos eltérést teremthet, és így a környező légtömegeket a tűz középpontja felé szívja. A ledobott bombák háromnegyede, mint említettük, gyújtóanyagot tartalmazott. Tehát nem célozhatta a közlekedés megbénítását, amit egyébként egy Hampe nevű német tábornok javító osztagai két nap alatt rendbe is hoztak. Azonban egyedül a pályaudvar előtt egy húsz méter hosszú, tíz méter széles és három méter magas halomba tornyozták össze azokat, akiket az aluljárókban megfojtottak a füstgázok. A Drezdában elpusztult öregek, gyermekek, asszonyok, védtelen polgáremberek pontos számát sosem fogjuk megtudni. A 135 ezer csak megközelítő, a valóságot inkább kevésbé, mint pontosan fedő érték. Tegnapelőtt este azonban, éppúgy, mint negyedszázada ezen a napon mindig, megszólaltak a harangok a bombázás, a történelem legnagyobb tömeggyilkossága áldozatainak emlékére. ORDAS IVÁN ILLYÉS GYULA: BUDA, 1945. JANUAR Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át. Lent\ködlő, ősz tengerré válva fői Pest, a világ, mögülem bomba és akna fütyöl: a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált. Front közt vagyunk. Lépek föl és alá a balkonon. Bizton vagyunk. Körültem a halál az oltalom. Bujdostam s íme várrá vált a házam, mióta rom. Kopók, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. Mióta vendég csak olyan jöhet, mint a gránát, amely bevágta tegnap a gyerekszoba falát. Bevágta! — ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zümmögés méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok, — de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok, — de nem wlt soha rab reménykedőbb. Hetes borostám félig bár fehér: lakzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ilyen pezsdítő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy — szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogv bennem itt, — ha mindent vesztenék — embert lelek, hogy — dongj, világ! — új sorsot ád az ég, minden reggelre bátrabb életet! Muzsikáról röviden cl• n A ZENEKAR pj szépségében állt a szász királyok palotája, épen a belváros művészi utcasorai, a híres Zwinger, a régi és új városháza, az Albertinum. Játszottak az operában és a városban éppen vendégszerepeit a Sarassani-cirkusz. Messziről láthatóan magaslott Drezda fölé Georg Bahr páratlan alkotásának, a Frauenkirchének százméteres kupolája. A belváros a német kultúra és művészet legszebb alkotásainak gyűjtőhelye volt. Volt. Köztudomású, hogy történelmi becsű városrészekbe, szűk utcákba semmilyen állam nem telepít hadiipart. A támadás azonban legelsősorban ezt a negyedet sújtotta és pusztította el. Tudományos alapossággal, előzetes kísérlc nyomán. Az előzetes kísérletet — lényegesen kisebb méretekben — Duisburg szenvedte el. A cél nem egyszerű városégés volt, hanem mesterséges tűzvész, még inkább tűzvihar teremtése. Olyasformán, hogy az egymásba folyó tüzek any- nyira felmelegítsék a feletIrta: Gál György Sándor Milyen szerszámokkal, instrumentumokkal, magyarán — hangszerekkel dolgozik a teljes zenekar? Mindenekelőtt tisztázzunk egy régóta tudott dolgot. Minden zenélés mintaképe — az ének. A zenekar mintaképe tehát — a kórus. A kórusok általában négy szólamban énekelnek: magas női hang (szoprán), mélyebb női hang (alt), magasabb férfihang (tenor), mély férfihang (basszus). Nos, a Nagy Balogh János emlékére Szegény ember volt, neve is egyszerű, mint a kubikosoké, akiket olyan szívesen festett, sorsa pedig mindennél szomorúbb, mert éhségben halt meg, ötven esztendeje, 45 éves korában. Szörnyű élet, a maga banalitásában: anyja mosónő volt, amely mesterségben már Jókai a nyomor típusát látta; a fiú mázolni járt, ha nagyon hajtotta a szükség. Ami iskolát kitanult, — még Münchenbe is elvergődött fél esztendőre —, annak sincs sok nyoma művészetében. Valami ősi, egyszerű ösztön nyorhhatta kezébe az ecsetet, s ő bizonyára teljes vigasszal forgatta mindaddig, míg fátuma újra közbe nem szólt. Az ember néha elámul a sors kegyetlenségén: festő volt, s a háborúban pontosan jobb kezét bénította meg a sebesülés. így akadt meg végtelenül rokonszenves fejlődése, melynek iránya (egyébként nem nagy terjedelmű) munkásságán világosan látható. A múlt századi „bamafestés” lélektelen, részletező modorától jut el a hihetetlenül egyszerű eszközökkel dolgozó monumentalitás felé. Tompított tónusokba szűrt színekkel dolgozik, s a formákat és a mozgást bámulatos biztonsággal csökkenti alapmotívumaikra. Szinte nem is a szemünkre hat, hanem a lényeget kereső forma- és mozgásérzékünkre, a szemen keresztül, olykor Millet-re emlékeztető puritánsággal, de a francia mester érzelgőssége nélkül. Fejlődésének legérdekesebb állomásait önarcképei teszik, melyek a lélekábrázolás sikere által művészetének különálló fejezetét alkotják; szomorú útjelzői tragikus életsorsának. Sohasem állított ki, ösz- szes munkáját a Szépművészeti Múzeumra hagyta, amely halála után három évvel, 1922- ben rendezett emlékkiállításon mutatta be őket. VÁRKONYI NÁNDOR zenekart vezető vonás hangszereket ugyanígy csoportosítjuk, ha a szopránt azonosítjuk a hegedűvel, az altot a brácsával, a tenort a csellóval, és a basszust a nagybőgővel. Arra a kérdésre, hogy mi is az a vonós hangszer úgy hiszem nem kell válaszolnunk, hiszen olyan magyar ember nincs, aki cigányaink kezében ne látta volna a hegedűt, vagy a bőgőt, csendes (vagy éppen hangos) mulatozásai során. Nos, ehhez a vonáskórushoz mindjárt csatlakozik az úgynevezett fafúvók kórusa. Miért nevezzük ezeket a hangszereket fafúvóknak? Mert négy évszázaddal ezelőtt valamennyit fából faragták, s rendkívüli műgonddal e törékeny-érzékeny anyagból állították elő finom alkatrészeiket. Manapság, az ipar előrehaladtával, az instrumentumok java része fémből készül, de azért az egykori elnevezés: fafúvók, megmaradt mindmáig. Rakjuk hát itt is egymás mellé a „kórus" tagjait. A szoprán — nyilvánvalóan a fuvola. Ez a fürge, olykor még a madárfüttyöt is utánzó instrumentum, amelyet haránt illesztenek a játékos szája elé. Az alt — az oboa. Meg- ismerszik arról, hogy kis nádfú- vókája van, azon keresztül áramlik a kihívott levegő a hangszerbe. Meleg, érzelmes — nem hiába neyezzük altnak — valóban nőies hgngja van. A tenort — a klarinét kéDviseti, az a hangszer tehát, amely ugyancsak ismerős mifelénk, lévén, hogy a cigányzenekar mindenkor népszerű instrumentuma és hogv ennek a hangszernek a változató (j tárogató is, aminek viszont történelmi műltia van, hiszen tároaató szólt Rákóczi fejedelem tábortüzeinél is. A fafúvók basszusa — a fagott. Mély hangú, dörmögő szerszám, testi mivoltában is tekintélyes, hiszen két-háromszor akkora, mini egy klarinét. Érdekes, hogy ez a tekintélyes instrumentum amellett rendkívül fürge, mozgékony hangzásra is képes. A vonások és fafúvók családja mellett ott találjuk a rézfúvókat, Trombiták, kürtök, harsonák. A trombita ismert minden katonavisell ember előtt — hiszen a régi hadsereg jeleit: sorakozó, oszolj, takarodó, ébresztő, mindig trombitán szólaltatták meg. A trombita élesebb, harsányabb hangja mellett a kürt a puhább, melegebb hangvételt képviseli. A harsona — ezt már neve is elárulja — erőteljes, harsány hangjával könnyen átüt az egész zenekar együttesén. Egyhamar felismerjük a zenekarban, mert míg a fúváshangszerek java részénél a hangképzés billentyűkkel történik, a harsonánál a hangképző csövek „tologatásával". Tehát a harsonát hol ősz- szehúzzák, hol meg teljes hosz* szóban kieresztik. Ezért hívják —< nem éppen helyes szóképlettel — tolókürtnek is. Olykor a zenekarban, megtoldva a „kórust", egy egészen mély basszus hanggal, tubát is alkalmaznak. Nagy, megcsavart rézhangszer ez, amely valóságos óriás többi testvéréhez képest. Idáig tehát három csoportot láttunk: vonósok, fafúvósok, rézfúvósok. Ehhez járul a zenekar „szívdobogása": a kettős üstdob, szaknyelven — a timpani. Miért van az üstdobból mindjárt kettő? Általában ezt az ikerhangszert kétféleképp hangolják. Egyik dob'a mű alaphangját hangoztatja, a másik az úgynevezett domináns hangot, a skálának azt a fokát tehát, amely mintegy a kérdést teszi fel, hogy a másik üstdob, az alaphangot hangoztatva —• feleljen rá. Ez tehát az orkesz- tér, vagy zenekar általános képe. A Frauenkirche romját (Csányi Lászlóné felvétele)
