Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-12 / 36. szám
Kemény József elvtárs munkás őrparancsnok a oaksi járásban. Ezúttal vele beszélgetünk. — Kit szeret legjobban? — A család és a szülők. Okét szeretem legjobban. — De kit? — Őket. Szüléimre nagy hálával és szeretettel gondolok, amiért felneveltek. Ma már közhely, de tény, hogy nem volt egy talpalatnyi földjük sem. így kezdődött életem. Tizenkét éves koromban napszámba jártam és keresőnek számítottam. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor édesapámmal eljártunk a nagydorogi uradalomba nádazni a gazdasági épületeket. Egész héten a magunk főztjén éltünk. A nádazás mellékkeresetnek síámított. Kukoricavetés és kukoricakapálás között, aratás és kukoricatörés között jártunk a nagydorogi uradalomba, hogy ilyenformán az év minden napját napszámmal töltsük. Hogy keressünk. De ezzel gondolom nem mondok semmi újat. — Hány családja van, Kemény elvtárs? — Három. Az egyik már kereső. A konzervgyárban dolgozik és KISZ-titkár. A középső kislányom Veszprémben tanul a vegyipari technikumban. A legkisebb fiam szakközépiskolás Szekszárdon. — A gyerekek mit tudnak édesapjuk fiatalságáról ? — Olykor beszélgetünk. Elmondom hogyan éltünk mi a felszabadulás elptt. Elmondom, nem volt nyolcórás munkaidő, hajnaltól késő estig dolgoztunk. Egy ideig érdekli a gyerekeket, de nem sokáig. Megkérdezik, miként lehetett olyan, hogy letörtünk 10 mázsa kukoricát és abból csak egy mázsa volt a miénk. Hogyan volt a részes aratás. Érdeklődésük azonban lanyhul. Kíváncsiak a régi dolgokra, de csak egy bizonyos határig. Arra például büszkék, hogy nagyapjuk soha nem volt szolgalelkű. De erre én is büszke vagyok. Gyerekfejjel megfigyeltem, amint a béresek, a napszámosok a bérlő felé, vagy az intéző felé közeledve, három lépés távolságból lekapták a fejükről a kalapot és a hónuk alá csapták. A szolgaságban talán ez volt a legiszonyatosabb. — Mit gondol, az elmúlt 25 év elegendő volt ahhoz, hogy megszűnjön a szolgalelkűség? Már nincs? — Sajnos, az a tapasztalatom, hogy van. Esetleg nem úgy nyilvánul meg, mint a múltban. Legfeljebb nem a kalapját veszi le a szolgalé- lek, hanem más módon juttatja kifejezésre alázatát. Gondolom vannak akik el is várják, hogy szolgálják őket. Az azonban bizonyos, hogy enélkül ma már minden ember meg tudna élni. Nem feltétele a szolgalelkűség annak, hogy bárki is munkát kapjon, egzisztenciát teremtsen, megélhetést biztosítson magának és családjának. — Madocsán született? — Ott és ott éltem 1950-ig. 1950-ben következett be életemben az a fordulat, amit nagy fordulatnak is nevezhetek. De ezt megelőzően öt hold juttatott földön gazdálkodtunk. 1949-ben alakítottuk meg Madocsán a termelőszövetkezetet. Magam is tagja lettem a közös gazdaságnak. 1950-ben, május 2-án vonultam be a hadseregbe, tényleges katonai szolgálatot teljesíteni. Már nős ember voltam, sőt családos ember. Éppen ezért a hadseregből, ha nagyon akarom, hazaküldtek volna. Csakhogy én azt mondtam, becsülettel le akarom tölteni a katonaidőmet, úgy mint minden arra alkalmas magyar állampolgár. Emberek, évek, életek A járási mvnkásőr- parancsnok — Amikor bevonult, kik voltak Madocsán a legjobb barátai? — Szekeres András, Leposa Sándor, Szabó Sándor, Szabó János. Vélem hasonló korúak. Együtt dolgoztunk, cséplőgéphez jártunk, szóval ők voltak a legjobb barátaim. Bevonulásom után a hadseregben függetlenített DISZ-titkár lettem. 1951-ben elküldték öthónapos ifjúsági párt- iskolára. így hívták ifjúsági pártiskola. Nos, ez az öthónapos iskola adott ösztönzést ahhoz, hogy a tiszti pályát válasszam. — Hány osztállyal? — öt elemivel. — Nyomban megkérdezem: most milyen az iskolai végzettsége? — Most gimnáziumi érettségi. 1953-ban végeztem el a hetedik és nyolcadik osztályt, 1954-ben elküldték tiszti iskolára. Azt szintén befejeztem. Éppen az ellenforradalom napjaiban végeztünk és én hazamentem a családomhoz, a szüléimhez Madocsára. A föntről kapott parancs értelmében azonban nyomban jelentkeztem a legközelebbi katonai alakulathoz. Hát ott bizony egy főhadnagy és egy száados fanyalogva fogadott. A nevüket is megmondhatnám, de nem teszem, hiszen azóta az egyik őrnagy, a másik alezredes. Láttam, mi a helyzet, ezért Szekszárdra utaztam és jelentkeztem a karhatalomnál szolgálattételre. — Nem szívesen gondol vissza a találkozásra azzal a főhadnaggyal és azzal a századossal? — Nem. — Úgy véli, a futó benyomások perdöntőek lehetnek? — Nem gondolom, de amit én láttam, azt én láttam. — Érez velük szemben haragot? — Ez ma már teljesen mindegy. Jól tudom, hogy sokan megtévedtek, és tévedéseiket nagyon sokan jóvá akarták, jóvá tudták tenni. — Kemény eivtán járási munkásőrparancs- nok. — Igen, az vagyok, 1957. március 15-e ójta. — Hangja? — Őrnagy. — Emlékszem, otthon, a falumban a katonaviselt bakák az őrmester úrról, a százados úrról még tudtak történeteket mesélni, de őrnagyokról már nem. A távolság közöttük és az őrnagy között a régi világban bemérhetetlen volt Ke- mély elvtárs, milyen érzés egy volt agrárprple- támak aranyvállapot hordani? — Megmondom, vállalván annak a veszélyét, hogy szólamszerűen hangzik. Számomra olyan érzés, hogy mindig tudom: szolgálatot teljesítek. Amikor annak idején tiszt lettem, büszkeség töltött el, hogy a Magyar Néphadsereg tisztje lehetek. Szüleim, hozzátartozóim és barátaim velem együtt örültek. — Mikor kezdett őszülni? — Ilyen fajta vagyok. Az én apám ötvenéves korában már fehér hajú ember volt. Vannak emberek, akiknek talán több a gondjuk, mint nekem és mégsem őszek. Bár én sem unatkoztam. Említettem, tizenkét éves korom óta dolgozom. Ezenkívül a munka mellett a felszabadulás után 1950-től 1965-ig tizenöt éven keresztül tanultam. Leérettségiztem, elvégeztem a tiszti iskolát, az esti egyetemet.. . — Visszatekintve az elmúlt 25 évre, önt Kemény elvtárs, mi tölti el őszinte örömmel, és mi bántja a legjobban? — Öröm? Most én egy nagyon egyszerű dolgot mondok. Számomra nagy öröm, hogy Madocsán a falumban az emberek jól élnek. Nemrég én tartottam a községben a felszabadulási évforduló során az ünnepi beszédet. Elmondhattam, például, hogy ebben a kis községben 89 motor- kerékpár- és 47 személygépkocsi-tulajdonos van. Annak is örülök természetesen, hogy három szép gyermekemet taníttatni tudtam és taníttatom. Az viszont bánt, hogy az utóbbi időben nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy még több tehetséges parasztgyerek tanuljon tovább. — Vannak-e ma olyan közeli barátai, mint amilyenek fiatal korában voltak? Mint Szekeres András, Leposa Sándor, Szabó Sándor, Szabó János? — Nincsenek. SZEKULITY PÉTER Beszélő számok Honnan indulnak a jövő szakmunkásai? Az 505. sz. Ady Endre Sza kmunlcisképzd Intézet testnevelő tanára, Akoshegyi István, hosszú munka árán, értéke* tanulmányban dolgozta fel több, mint 100 tanuld szociális helyzetét. Közérdekűnek véljük, hogy munkája alapján ni k fog. boltozzunk a jövő szakmunkásaival. 3. Ismét kezdjük számokkal. A Szakmunkásképző Intézetben az elmúlt tanév végén -3,28 volt a tanulmányi átlag. ,Á koshegyi István felmérésében az első félév arányai szerepeinek, ez a kilencszázkét gyereknél 3,08-as átlageredményt mutatott. Son-endban legjobb a vasipari tanulóknál (3,07), majd a vegyes típusú osztályokba járó lányoknál, az itteni fiúknál, legalacsonyabb az építőipariaknál. Nem volt különbség a városban és nagyobb községekben lakók tanulmányi átlageredménye között (3,1—3,1), éppúgy, mint ahogy a kis községekben, vagy még kisebb településekben élők között sem. (2,8—2,8) A ridegen érvelő számok arról vallanak, hogy a gyerekek — részben, de csak részben a már korábbi közleményeinkben ismertetett körülmények miatt is — nem teszik tönkre magukat a tanulásban. Heti (!) átlagos tanulási idejük, ami alatt természetesein az iskolán kívül erre fordított idő értendő, 3,79 óra, negyedrészüké azonban csak heti 1—2 óra. Legtöbbet a városiak szentelnek erre (4 óra), legkevesebbet a kisközségbeliek (3,6 óra). Szakmák szerinti sorrendben a vegyes típusú osztályok lányai viszik el a pálmát 15 óra), majd az építőipariak, a vegyes típusú osztálybeli fiúk, legvégül pedig a vasipariak következnek. Ez részben utóbbiak tanulási intenzitásáról is árulkodik, hisz épp a vasipariak tanulmányi eredménye bizonyult a legjobbnak. A jelenlegi eredményt természetesen nem lehet attól e'- vonatkoztatva vizsgálni, hogy a gyerekek korábban hol jártak iskolába és ott milyen alapképzettségre tettek szert. „Köztudomású az a sajnálatos tény, hogy a társadalom, nem kellő helyére teszi a szakmunkásképzést. Az általános iskolák a továbbtanulás lehetőségénél csupán a gyengébb eredményt elért tanulóknak javasolják a szakmunkásképző intézetekben való továbbtanulást." A tapasztalat azt mutatja, hogy az osztatlan, vagy kis létszámú iskolákból kikerültek inkább szorgalmasak, és kitartással igyekeznek őzt az előnyt behozni, mellyel szerencsésebb körülmények közül indult társaik már rendelkeznek. Érthető pedagógiai cél, hogy ki-ki igyekezzen önállóan tanulni. A szülők segítsége azonban ennek ellenére is szükséges, sót nélkülözhetetlen. A tapasztalat azonban azt az aligha dicsérhető eredményt hozta, hogy a szülői segítség édeskevés. Még ott is, ahol a szülők magasabb végzettsége, vagy jó szakképesítése ezt lehetővé tenné. Nem túlzás a tanulmányi eredménnyel összefüggésbe hozni az alvásra fordítható időt A szakmák egy részének elsajátítása nehéz fizikai mvm- , kával jár, így a 7—9 órai alvás — 14—15 éves fiataloknál — kevés- Ugyancsak az a lányok egy részénél kiderült 6,5—7 óra is, amíg viszont — erre szintén a lányok szolgáltattak adatot — napi 12 óra sok. A tanulás — leendő szakmunkásokról, lévén szó — elméletből és gyakorlatból áll. A gyakorlat rokonszenvesebb, az elmélet lényegesen kevésbé az, ez a jegyekben is megmutatkozik. A szélesebb körű nyilvánosságot azonban feltehetően Ákosihegyi István tanulmányának ez a része már kevésbé érdekli, hisz az abból leszűrhető, már leszűrt és ezután leszűrendő tapasztalatok elsősorban az intézet pedagógusainak munkáját tehetik jobbá. Itt — és befejezésül — kell említést tenni arról, amire remélhetőleg folytatásos ismertetésünk is fényt vetett, hogy milyen fontos volt az a munka, melyet az 505. sz. intézetben a fiatal testnevelő tanár elvégzett. Komoly kísérlet ez annak érdekében, hogy a megye legnagyobb tanulólétszámú iskolájának szakemberei mélyebbre hatoljanak a rájuk bízott gyermekek életébe, mintsem azt a szokványos tanártanuló viszony lehetővé tenné. A tanulmányt több szinten megvitatták a tantestületen belül, sőt nyilvánvalóan sor fog kerülni annak szakmai folyóiratban való publikálására is. Mi, lapunk jellegénél fogva, ezt természetesen nem akartuk, nem ús akarhattuk megelőzni. Célunk az volt, hogy erre a példamutató kezdeményezésre, az abbój levonható következtetésekre felhívjuk olvasóink figyelmét, akik között feltehetően nem kevesen akadhatnak az ügyben legszorosabban érdekeltek, az 505. sz. Ady Endre Szakmunkásképző Intézetben tanuló fiatalok szülei. v ORDAS IVÁN
