Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-08 / 6. szám
Szekszárd a bélyegtörténelemben A művész és barátja — Egy asztalosmester emléke Légrády Sándor festő- és grafikusművész alkotásai sok százezres példányszámban találhatók szerte a világon. Üvegfestményeit, amelyeket a harmincas évek elejéig az Országos Üvegfestő Műintézet megbízásából készített, aránylag kevesen ismerik. A sors furcsa tréfája, hogy azt. a művészt, aki gyermekkorában húsz-harminc négyzet- méteres alkotásokról álmodott, kisgrafikái — bélyegei — tették leginkább ismertté. Az alkotói kép teljességéhez tartozik, hogy Légrády Sándor az ötvösségnek is mestere; e műfajban első pálya- díját még az Iparművészeti Főiskola gólyájaként — azaz elsőévesként — nyerte. — Mint elemista állítottam be Walter Gida üvegfestő műhelyébe, — emlékezik a művész. — A mester igen elcsodálkozott, amikor elmondtam, mi járatban vagyok nála, tőle szeretnék tanulni. Félig kinyitott egy gyű fás skatulyát, s elében tette. „Ezt rajzold le, Sanyi!’ — biztatott. Persze, azt a szót, hogy perspektíva, csak sokkal később hallottam először, a doboz a papíron is doboz lett. Nos, így kezdődött.» Nagy kortársak mellett nevelődött, fejlődött művész- szé Légrády Sándor. Helbing Ferenc, az Iparművészeti Főiskola akkori igazgatója a bélyegkivitelezés módjában lebegett előtte példaképként A filatelisták tudják, hogy a turulos, ferencjóskás bélyegek után Helbing tolla alól került ki a sportsorozat, az árpádházi szentek sorozata,— megannyi új az elunt régi után. Hatott reá Jaschik Álmos történelemelevenítő művészete is. A művész egy fővárosi cserkészkiállítás alkalmából rajzolta első bélyegét A kis- grafika Bourbon-liliomot s két cserkésfiút ábrázol. Sajnos, ebből egyetlen példánya sincs a művésznek, aki nem gyűjt, — csak olykor eltesz egy-egy bélyeget. — Az igazi bélyeggyűjtés ma már a tudományos tevékenységet közelíti, — ezerre a magyarázat. — Csupán be- lekontárkodni valamibe, semmi értelme ennek. Az esztendő tizenkét hónapjában egyet a gyűjtésre kellene áldoznom, ha úgy foglalkoznék vele, amint egyedül érdemes. Erre nincs időm. Még túl sokkal vagyok adósa önmagámnak, még túl sok témám Vein, amelynek megjelenését ki kell harcolnom. Minden perc kincs Légrády Sándornak, aki kemény elszánással sáfárkodik az illanó, visszahozhatalan értékekkel. Lám, szilveszter éjszakáján is csak addig tette le az ecsetet, amíg szűk családi körben koccintott az új év boldogságára. — Megkérhetném, hogy a sok-sok témából említsen néhányat? — Teljesíthetetlent kér... A bélyeg nem csupán gyűjtők szenvedélye, nemcsak postai cikk, hanem a szó legköznapibb értelmében: üzlet. A Magyar Posta ellen vétenék, ha szólnék ezekről a tervekről, mert ezzel azt kockáztatnám, hogy valahol a világon máshol előbb jelenik meg efféle témájú sorozat, mint itthon. Egy keveset mégis adok a titokból, ügy érzem, ennyi jár a Népújság olvasóinak. Az alkotóműhely oltárához, a rajzasztalhoz lépünk. Fiókjából dosszié kerül elő, — a dosszié rejtette bélyegtervekről rég letűnt korok histó- riáa levegője árad. A háttér valamennyi bélyegen sejtelmesen tónusos; a középpontba állított téma pedig tündöklőén fényes színekben pompázik. Légrády Sándor bizonyára megbocsátja, hogy a krónikás egy kevéssé megszegi hallgatási fogadalmát, s elárul annyit, hogy a sok címletből állósorozát két bélyegén egy-egy szarvas pompázik. Házigazdánk művészetét új, eddig nem is sejtett oldaláról mutatják be ezek a nyomdakész tervek. Erőtlen a szó elmondani, miért mások, miben nagyobbak, mint Budavár felszabadítása, a Szent István, az Apollo-sorozat. Ezekkel való rokonságuk ellenére is merőben újak; higgyük, hogy nemsokára közkincsként gazdagodik velük a magyar bélyegművészet. A közmondásossá vált művészi rendetlenségnek semmi nyoma Légrády Sándor budai otthonában. Évtizedekre visz- szamenően levéltári rendben sorakoznak papírra vetett ter- vezgetések, tervek és megvalósult álmok. Minden Légrády-bélyegnek megvan a maga története, s minden Légrády-bélyeg első — és igen szigorú — kritikusa a művész felesége. Az értő műbírálót, bárki légyen, kedveli a művész, — a zsugori belekotnyeleskedőt annál kevésbé. Az alkotás rovására krajcároskodók közül nagylelkű megbocsátással emlékezik vendéglátónk Szalay Péterre, a posta egykori vezérigazgatójára, akinek volt szíve parányira méreteztetni a nagyba szánt, nagyba kívánkozó bélyeget, hangoztatván, milyen drága az enyveshátú bélyegnyomó papír... Posta bélyegeken kívül másfajtát is tervez Légrády Sándor. Ezekben a hetekben a Magyar Vöröskereszt megbízásából teremt pártoló tagok részére nyomandó sorozatot. Ideje megmondani, mit keres egy Tolna megyei zsurnaliszta budapesti művésznél. A találkozó apropója a „100 éves a postai levelezőlap” sorozat egyik címlete. Ezen, korabeli levelezőlapon olvasható a címzés: „Thury Gyula mester úrnak, Szekszárd”. A feladó bélyegző: Tokay. így, y-nal. Thury mester emléke — A posta történetében 100 év történelem — állapítja meg a művész. — Történelmi csengésű magyar név illik érzésem szerint az évfordulóra emlékeztető bélyegre. A Thury név ilyen. Ezen túl: Thury Gyula asztalosmester személyes jóbarátom volt. Nevének használatával a már elmondottakon kívül egy becsületes ember, a hasznos munkát végző kétkezi mester emlékének áldoztam; hiszen nagyok és tömegek együtt teremtik a történelmet, de a tisztelt híresekkel együtt a jószándékú névtelenek állandósítják az eredményeket. Tokay?... Nos, nem a két történelmi borvidékre kívántam utalni Tokajjal és Szekszárddal; annál kevésbé, hiszen a magyar köztudatban Szekszárd sokkal inkább jelent Babits-ot, mint kadarkát... A két, egymástól távol eső helység nevének használatával azt óhajtottam érzékeltetni, hogy hazánk határain belül milyen nagy távolságra jutott el egy évszázaddal ezelőtt az első levelezőlapok egyike. Remélem, elhatározásommal nem vétettem a történelmi hitelesség ellen, mindössze a művészi szabadság lehetőségével éltem, — búcsúzott Légrády Sándor festő- és grafikusművész. BORVÁRÚ ZOLTÁN A z Erős Gyurika nagy verekedő volt legény- korában, vetélytárs nélkül uralta a falu kocsmáját. Ha reggel bal lábbal kelt fel, fél tucat embert is kivert a mulatóból. Senki nem mert vele szembeszállni. Egyszer sötét este az utcán le akarták ütni hátulról egy szépen faragott szőlőkaróval, de összetévesztették az Élesztős Miskával és őt ütötték le. A Miska egész életére nyomorék lett, teljesen elgörbült. A katonaságnál sem szedték ráncba az Erős Gyurikát, mert nem kellett elmennie katonának. Jómódú apja lefizette két ló árát és a Gyurika — így hívták otthon és az egész faluban — tovább hetvenkedhetett, mint gyenge fizikumú selejtlegény. A kocsmában külön asztalhoz vitték neki az italt, más oda nem ülhetett. Mindig csak bort ivott. Azt mondta, hozzászokott a borhoz csecsemő korában, mert az anyja bort szopatott vele tej helyett. Erre a mondására majdnem olyan büszke volt, mint az erejére. Többször verekedett, de az ügyeit eltussolták, elhallgatták. Minden eset után akadt az apjának kenésre való pénze. A háború után két évvel azonban fordult a kocka a kocsmakirály életében. Akkor már a demokratikus rendőrség ügyelt a közbiztonságra. Az Erős Gyurika éppen ütlegelt valakit, megbilincselték, s bevitték a községháza udvarába. A parancsnok egy asztal mögött állt, mellette három közrendőr, puskával. A parancsnok közölte: agyonlövik. Sok van a rovásán és mivel az új társadalomba nem akar beilleszkedni, nincs más mód a falu közbiztonságának teljes és végleges megteremtéséhez, mint hogy Erős Györgyöt lepuffantják. Felsorakozott a három fegyveres rendőr, a puskákat csőre töltötték és vállhoz emelték. Egy másik ember bekötötte az Erős Gyurika szemét. A parancsnok vezényelt: tűz! Nagy csattanás hangzott el és az Erős Gyurika összeesett. Elájult. Úgy kellett felmosdatni. Nem lőttek rá, nem is tettek a fegyverekbe töltényt, a csőre töltés mozdulatát és hangját csak a hatás kedvéért imitálták. Az okozta a csattanást, hogy két pálcával jól rávágtak az asztallapra, amikor a vezényszó elhangzott. A felmosdatás után közölte a parancsnok, most az egyszer még megkegyelmeznek, de eszébe ne jusson a Gyurikának verekedni, és a kocsma helyett lehetőleg otthon lakjon. Kéken-zölden kullogott haza, egy hétig ki sem mozdult. A falu nagy megelégedéssel vette tudomásul az eseményt. A Gyurika szót azontúl némi kajánsággál mondták ki az emberek, kivéve a rokonokat és a jó cimborákat. A Gyurika kocsmai asztalánál egy este rezgőcsárdást jártak a legénysorból kinőtt férfiak. Erős György többé nem járt kocsmába. Dolgozott, gazdáik A DUHAJ dott, a borát mindig úgy vitette haza valamelyik utcabeli gyerekkel. Húsz év alatt egyszer történt meg, hogy bement a kocsmába, akikor is kidobták. A tsz-szervezés után néhány nappal. Sokan iszogattak, vita kerekedett a falu sorsáról. A részeg em berek verekedni kezdtek, de nem sok örömük telt benne, mert a párttitkár irányításával pillanatok alatt kidobálták őket az utcára. Tévedésből Erős György is ezek között volt. Nem verekedett, csak tántorgott. Kilódították. A titkár leporolta a tenyerét és azt mondta: — Na emberek, ugye, hogy igazunk volt, amikor agitáltunk a téesz megalakítására? íme, máris beigazolódott, hogy' összefogásban az erő. Heherészve hozzátette: — Összefogásban és nem az Erős Gyurikában! Ez lett a leggyakoribb szólásmondás a faluban. Különös módon nem vált ellenséggé, sőt még ellenzékivé sem Erős György. Tökéletesen megváltozott az ifjúkori duhaj. Megőszült, csendesen járt-kelt, keveset ivott, a munkáját panasz nélkül megtette a szövetkezetben. Lassanként a szólás is elkopott a személyével kapcsolatban. Úgy látszott, tisztességben megöregszik, mint a többi parasztember. Uj barátokat szerzett a munkában. A felesége halála után azonban ismét rákapott az italra. Többnyire pálinkát ivott Gyakran látták az utcán részegen lődörögni. Egy este segítségért kiabált egy női hang. Az odasiető embereknek elpanaszolta özvegy Pecse- nyés Jánosné, hogy az Erős Gyuri betört hozzá és üldözi. A tanácselnök figyelmeztette Erős Györgyöt, máskor mérsékeltebben igyék, és ne hatoljon be idegen portára. A mérsékelt ivás nem valósult meg, sőtt egészen kínossá vált a helyzet, amikor holtrészegen a község vezetőit ócsárolta Erős György. A vezetők nem tudták, mitévők legyenek, mert tanú nem akadt. Féltek a kocsmavendégek. Ki tudja, mire képes még ez az ember? A legközelebbi botrányos esetnek már bőven akadtak tanúi, főként idősebb asszonyok. Sorban jelentkeztek a tanácselnöknél. Az történt, hogy a temetési szertartáson Erős György részegen beleénekelt, aztán beleprédikált a pap produkciójába, közvetlenül az elhunythoz intézve szavait. A pap teljesen alulmaradt szokvány szövegével és csak pislogott. Erős György így szólt a koporsó felé: — Jól tetted, hogy elmentél közülünk! Ügyesén csináltad. Itt mindig csak molesztálják az embert. Már egy jót inni se lehet. Én is odafekszem melléd, pajtás. Átfurakodott a tömegen. Alig tudták megfékezni. Az egybegyűltek szömyülködtek, vagy kuncogtak a zsebkendőjük csücske mögött. Az eset után a községi tanács javasolta Erős György elvonókúrában való részesítését. A kezelés, egy kis ellenállás után, megtörtént és sikerült. Erős György rászokott a tejre. Reggel mindig tejet iszik. De csak úgy, hogy a kenyeret beleaprítja, aztán meg kikanalazza. Titokban, nehogy megsértsék, most is Gyurikának hívják. GEMENCI JÓZSEF
