Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
CSUPOR TIBOR: A keresztény ököljog lovagjai 5. Dr. Zákány Gyula tábori lelkész, később ÉME-alelnök már decemberben próbálja megpuhítani a Honvédelmi Minisztérium tisztikarát. Itt ismerkedik meg Lemberkovits Jenő századossal, s a proletárdiktatúra idején már együtt folytatják szívós „megdolgozó” munkájukat. Kapcsolatokat építenek ki az úgynevezett ruszin vörösőrség „jó magyar csendőrökből és határrendőrökből” regrutálódott ezredével és a budapesti vasashadosztály parancsnoki karával. Bár a vasasok hangulata baloldali, de vezetőjük Honig Vilmos tüzér őrnagy — a konspi- rációs szótárban ö —, s kivált a segédtisztje alkalmasnak látszott. Honig azonban, látva a reális stratégiai helyzetet, nem mer fellépni — kétszer is lefújja az akciót —, ezért a szervezkedők lemondanak róla, s miután Haubrichot is hiába környékezik meg, Lemberkovits vállalja a felkelés elindítását. A jelzett napon lá- zítani kezd a Vilmos-laktanyá- ban. Vesztére. A mozgósított munkások és a Vörös Őrség alakulatai hamar pontot tettek az ellenforradalom végére. Pedig már készen állt az ellen- kormány listája, pecsétje, s megszövegezték kiáltványait és első rendeletéit is. Az ellenforradalmi rendszer október—novemberi napjaiban újjáéledt az ÉME, 1919—:21-ig ívelő korszakát arany betűkkel írnák történészei. Ekkor épült ki az a hatalmas szervezet, melyről fentebb szóltunk, s amely polipként az egész országot behálózta. A vidéket szervezők Tolna megyében — talán a középosztály viszonylagos hiánya miatt — nem sok babért arattak. Csupán három jelentősebb szervezete volt a megyében: a dombóvári vasutas szakcsoport, valamint a szekszárdi és a tamási egyesület. Ám itt csak egyike voltak a sokféle szervezetnek, senki sem számolt velük komolyan. Az ÉME a fővárosban és olyan városokban volt elsősorban erős, ahol számottevő kispolgári réteg — kisiparos, kiskereskedő — élt. Néhány „nevezetesebb” tettük: 1920. július 27-én a körúti Club-kávéházban pogrom, utána a nyílt utcán agyonlövik dr. Varsányi Géza ügyvédet. 1922. április 3-án este bomba- merénylet az Erzsébetvárosi Körben: tíz halott, ugyanennyi súlyos és húsz könnyebben sebesült ember. Nemhiába írta az ÉME hivatalos értesítője: „március 15-e óta a zsidók esténként nem mernek az utcára menni, mert az éjszaka csendjét pofonok szokták barátságossá tenni”. A Bethlen-kormánynak azonban kezdett kellemetlenné válni ez a renitenskedő társaság. Szerepét tulajdonképpen eljátszotta már, s mint az ellen- forradalmi diktatúra „keresztény ökle", túlságosan feszélyezte a konszolidációs mezbe burkolt, csiszoltabb bethleni politikát. Hamarosan megindult tehát a kévebomlasztás. Működésbe lép a cenzúra, s az ÉME-sajtó egyre többször jelenik meg üres hasábokkal. Vezetőit zsíros állásokkal „kényszerítik” hűtlenségre. Szaporodnak a sirámok a harcias szólamok rovására. Egymást érik a felhívások, a keserű hangulatú nyilatkozatok. „Azt kellett tapasztalnunk, hogy a hivatalos Magyarország inkább ma, mint holnap várja azt a megnyugtató pillanatot, amikor bennünket koporsóban láthat, (mert) lassanként a magyar közélet egyetlen ellenzéke maradtunk”. Ezzel érvelnek: „mi ma is azok vagyunk, akik voltunk”, de nem veszik észre, hogy ez nem érdem és érv, hanem ok már. A Gömbös-éra idején — a többi jobboldali szövetséghez hasonlóan —, megélénkülnek az ébredők. Gyenge kísérlet ez a feltámadásra. Az államtól kapott sovány dotáción lapos füzetecske — új program és alapszabályzat — készül, de hol van már ez a régi vaskos ÉME-jegyzőkönyvektől és más kiadványoktól. Az ÉME nem a régi, s Gömbös halálával letűnnek a színpadról a Zeüsz fejéből teljes fegyverzetben kipattant vitézek. MIÉRT KÁROMKODIK AZ ÖREG MÁNDOKY? 1929-ben a Lavomo d’ Italia riportere interjút készített a honvédelmi államtitkárral, alias vitéz jákfai Gömbös Gyulával. „Nekünk is vannak fasiszta szervezeteink” — mondotta Gömbös. „Első a MOVE, amely az ifjúság fizikai és katonai nevelésével foglalkozik". Véletlen, de tragikus véletlen, hogy a baklövéseiről híres, későbbi miniszterelnöknek ezúttal tökéletesen igaza volt. Az első világháború befejezését követő november 15-én a régi Országház épületében kardcsörtetés és sűrű bokacsattogás járta. Itt gyülekeztek a „Tényleges Tisztek, Tisztviselők, Rangosztályba Nem Sorozott Havidíjasok és a Továbbszolgáló Altisztek”, hogy Molnár Dezső altábornagy elnökletével sajátos szövetséget hozzanak létre. (Folytatjuk.) A népszámlálás „technikája“ Mágnesszalagos adattároló közelről. Az ENSZ ajánlása alapján a világ legtöbb országában az 1969. és 1970. esztendő fordulópontján népszámlálást tartanak. Nálunk ez gyakorlatilag úgy bonyolódik le, hogy 1970. január 2. és 14. között adatfelvétel céljából számláló- biztosok keresik fel az ország valamennyi családját. A la- kosság 75 százalékáról egyszerű, 25 százalékáról pedig részletes (ún. reprezentatív) adatfelvétel készül. Az előbbi.kategóriába tartozóknak 37, a reprezentatív összeírásban szereplőknek pedig 83 kérdésre kell majd választ adniuk. Talán mondanunk sem kell, hogy a most következő nép- számlálás lesz a legkorszerűbb, a legrészletesebb eredményeket adó, mely a modern technika sok nagyszerű vívmányát szolgálatába állítja, többek között a számítógépet is. Egyébként ez az első alkalom, hogy a nagyobb fokú gépesítésre hazánkban sor kerülhet, hiszen az elektronika és a. számítógép-technika maga is alig húszéves múltra tekinthet csak vissza, B. J, : t ♦ i LANDRU, a kékszakáll Egy rendőrnyomozó emlékiratai 45 45. — A vőlegényem — mondotta — leültetett a karosszékbe, kibontotta a hajamat, és olyan; merően nézett a szemembe, hogy azután már nem is tudtam, mi történik... Ezzal a bizalmas közléssel kapcsolatban felvetődött a kérdés, vajon Landru nem akarta-e hipnotikus kábulatba ejteni áldozatát? A feltevés nagyon csábító volt, hiszen ezzel könnyen meg lehetett volna magyarázni azt a csodálatos hatalmat, amellyel Landru barátnőit a kezében tartotta. Nem akadt azonban semmi olyan adat, amely ezt a feltevést alátámasztotta volna. Még azok a nők sem erősítették meg, akik az utolsó pillanatban megmenekültek a Gambais-i halálvillából. Landru most sem változtatott módszerén. Ez a gyilkosság is úgy játszódott le, mint a többi. 1918. április 3-án és 4-én kis kézi kocsin, fia, Charles segítségével elszállította a halálra ítélt nő bútorait. Április 5-én megtörtént a gyilkosság. A zsebkönyvben fel van tüntetve egy menettérti jegy és egy egyszerű jegy ára és a gyilkosság pontos időpontja: délután 5 óra 15 perc. Április 10-én Landru újra Gambais-ba utazott. El kellett tüntetni a holttestet, ezért kéllett oda utaznia, pedig akkor — a notesz adatai szerint — csak 6,25 frank volt a zsebében. A villában 8,85 frank bevételt könyvelt el noteszében ezzel a megjelöléssel: Készpénzben Fascalnétól. Hogyan lehetséges, hogy Pascalnétól szerezte ezt az összeget, holott az asszony akkor már nem élt? A magyarázat egészen kézenfekvő: Landru feldarabolta Pascalné holttestét, s úgy látszik eközben akadt rá a pénzre. Más, hasonlóan kis tételek is szerepeltek, a gyilkos számadásaiban: az eltűnt asszony bútorainak és szegényes holmijainak ellenértéke. Áldozata műfogsorát is eladta, s ebből a notesz tanúsága szerint, 15 frank bevétele volt. A gyilkosság után Landru, módszeréhez híven, igyekezett elleplezni bűncselekményét. Április 21-én, több mint két héttel a gyilkosság után, Pascalnétól levelet kapott egy tóuloni rokona. A levélen az április 19-i keltezés volt olvasható. Az írászakértők megvizsgálták a levelet és megállapították, hogy az eredeti április 5-i dátumot Landru változtatta 19-re. így akarta elhitetni, hogy Pascalné április 19-én még életben volt. A gyilkost az utolsó pillanatban sem hagyta el a hidegvére. Áldozata néhány órával a halála előtt írta ezt az utolsó levelét, s Landru előrelátóan megőrizte a levelet. Már akkor, amikor az általa halálra ítélt asszony a levelet írta, számítóan arra gondolt, hogy saját biztonságát körülbástyázza. Két héttel később azután a levelet — meghamisított keltezéssel — a postára tette, hogy ilyen módon oszlassa el a touloni rokon esetleges nyugtalanságát. AZ UTOLSÓ ÁLDOZAT Pascal-né meggyilkolása 1918. április 5-én játszódott le Gambais-ban, Maria Marchandier, Landru utolsó áldozata csak kilenc hónappal később, 1919. január 13-án költözött el az élők sorából. Úgy látszik, hogy a szörnyeteg ekkor már húzódozott, vonakodott az emberöléstől. Talán megszelídítette a szerelem, amely Fernande Segret-hez fűzte. Lehetséges. De Landru ekkor már rabja volt saját életrendszerének, amelynek az volt az alapja, hogy gyilkossággal szerezte meg a szükséges pénzt. Előbb vagy utóbb újra kénytélen volt ehhez a módszerhez folyamodni. Maria Marchandier akkor került az áldozatok sorába, amikor Landru a legkétségbeejtőbb anyagi helyzetben volt. Lehetséges, hogy Jaume-né hosszú ellenállása kifárasztotta a hivatásos csábítót. Az is lehetséges, hogy Pascalné szenvedélyessége a könnyű kalandok felé sodorta. Mindenesetre tény, hogy utolsó kalandját Landru egy utcanővel kezdte, akinek nem volt sem rokona, sem barátja, s csak egy ember érdeklődését tudta felkelteni: a hivatásos gyilkosét. Maria Marchandier 37 éves korában békés családi tűzhely után epekedett. 1916. áprilisában 8000 frank megtakarított pénzével egy kis szállodát vásárolt. A vállalkozás azonban balul ütött ki, ezért 1918. decemberében elhatározta, hogy eladja a szállodai bútorokat. A vevők közül elsőnek Landru jelentkezett. Valóban szállodai hálószobabútort akart vásárolni ? ♦ : : x ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ i ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ * ♦ Szó sincs róla. (Folyta tjük) 1 ♦ ♦ ♦ I t : ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ : ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦
