Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-30 / 25. szám
A Központi Sajtószolgálat meg* bízásából Jenkei János, a Koma* rom megyei Dolgozók Lapja rovat* vezetője néhány hetet Vietnamban töltött. Úti beszámol ó-sorozatában felvillantja a harcoló Vietnam éle* lének mindennapjait. 5. Folyt mégis a munka, nem állt meg a szállítás. Az amerikaiak elképzelései csődöt mondtak, hiszen ha egy hidat szétbombáztak, mellette nemsokára állt már a pontonhíd — nem sikerült elvágniok a köldökzsinórt az északi és déli területek között. A beszélgetést és a városnézést egy véletlen találkozás egészítette ki. A vendéglátók nem tudtak érkezésemről — a kompbrigád vezetőjével a Lám partján futottunk össze: Öreg Volgánk fák, bozótok közé rejtezett házak övezte keskeny földúton bukdá ■sóit. Az egyik házikónál megálltunk, az árnyékos udvaron át a szellőé bambuszkunyhóhoz invitáltak. Itt volt a kompbrigád szálláshelye. Míg előkerült az elmaradhatatlan vendégtisztelő tea és az erős cigaretta, mások a vízi pipát adták körbe. Nem kóstoltam bele, mert tolmácsom megsúgta; olyan erős a füstje, hogy ember legyen a talpán, aki első alkalommal nem szédül bele. A brigád tagjai több mint négy esztendeje dolgoznak együtt — a bombázások idején kovácsolódtak össze. Né- hányan életüket áldozták, egykori vezetőjük most Hanoiban van, bomba roncsolta kezét gyógykezelik. A csapat párt- titkára odaszólt egy magas, jóvágású fiúnak, mutassa csqk az „emlékét’. A huszonhat éves fiatalember bal cornb- jának külső felén körülbelül huszonöt centis forradást láttam. Akkor, a támadást és sebesülését követően hamar kórházba szállították — így maradj életben. Nemsokára visszatért a brigádhoz. Ahoev hallgattam annak a négy esztendőnek a történetét, elnéztem a vékonvcsontú. hallatlanul szívós emberedet. Szárazon, adatszerűén adták elő az eseményeket. Elmondták azt is, milyen kitüntetéseket kaptak — ezt is dicsekvés helyett inkább kissé zavartan. Hősi példát adtak — „azt tettük, amit mindenki más”. A háborús ipar- és általános gazdaságfejlesztési koncepció megvalósítása nyomán Nghe An-ban is, mint másutt, sok tekintetben önellátókká váltak. Cigarettát, szappant éppúgy maguk készítettek, s készítenek, mint ahogy például a gépjavításra is berendezkedtek. Áz egészséges decentralizálás tovább folyik az országban. — Egy földig rombolt város teljes újjáépítése nem könnyű dolog — vezetettt át a jelenbe Nguyen Phoui Trong. — Mégis ezt tesszük. Vidékünk iparosítását is folytatni kell, főként a halászatban, a sókitermelésben, az erdőgazdálkodásban szeretnénk mielőbb jelentős fejlődésről számot adni. S minden területen szorgalmaznunk kell a gépesítést Azzal búcsúz^--’' hogy öttíz esztendő r szívesen megmutatná, rr lt a ma még romváros. Bizonyos vagyok benne, hogy Vinh akkorra ismét teljesen újiáéled. Mint poraiból a főnix-madár^ V. A HÁRMAS KÉSZÜLTSÉG Le Quan elvtárs, a Tien phong nevű ifjúsági lap főszerkesztő-helyettese sajnálkozva jegyezte meg a szerkesztőségi fogadó szobában, hogy sem ő. sem munkatársai nem tudnak magyarul. Ez nem annvira a látogatónak szólt: a mellette lévő széken a Thien phong friss példányával együtt ott hevert a Magyar Ifjúság egyik száma is. Más szerkesztőségekben is megfordultam, másutt is sor került szakmai tapasztalatcserére. Hadd tegyem hozzá: az újság- írószövetség székházában az utolsó napokban megjegyezték, nagyon sajnálják, hogy ez alkalommal «m a dús program miatt idő nem lévén az eszmecserére — nem ismerkedhettek meg a magyar megyei lapok eredményeivel, gondjaival. Szívesen okulnának tapasztalatainkból — mert megkülönböztetett figyelemmel kísérik Vietnamban a megyei újságok munkáját, s mindent megtesznek azért, hogy mind eredményesebben dolgozzanak a vidéki szerkesztőségekben. A Tien phong (magyarul: élcsapat) sok segítséget nyújt az ifjúság nevelésében, mozgósításában. Az amerikai légitámadások idején például „hármas célkitűzés” néven Hanoi fiataljai mozgalmat indítottak — s ez éppen a lap támogatásával nőtt országos mozgalommá. A hármas cél: 1. Készen lenni az ellenség elűzésére a fegyveres egységekben; 2. Fokozni a termelési eredményeket, kiválóan tanulni; 3. Mindenki a megfelelő helyen a rá váró feladatokat végezze. A Vietnami Demokratikus Köztársaság fiataljai a mozgalom három pontját elfogadták, magukévá tették. S ez fontos kérdések megoldásában nyújt segítséget az országnak. Itt van például a harci szellem magasra csapott lángja: „Mindenki a hadseregbe akar belépni" — mondták a fiatalokról. — Igyekszünk megmagyarázni nekik — kommentálta Le Quan eívtárs, — hogy az amerikai imperialisták ellen folytatott harcban mennyire jelentős a gazdasági és a kulturális életben kibontakozott küzdelem is. Apt szeretnénk, ha fiataljaink a termelésben, a tanulásban és a hadseregben egyaránt példamutatóan helyt- állnának. lev tehát a mozgalom második és harmadik pontja nagyon aktuális célok elérése érdekében mozgósítja az ifjúságot. S természetesen mi ehhez minden lehető segítséget megadunk. (Folytatjuk.) Hetven éve született Dunajevszkij Sok millióan ismerik a Drága föld, szülőhazámnak földje... kezdetű dalt, mely a Moszkvai Rádió szünetjelévé is vált. Szerzője Dunajevszkij, a világszerte népszerű szovjet zeneszerző. Nagy népszerűségnek örvendenek különböző film- és operettdalai. Például a Cirkusz, Kubám kozákok közkedvelt melódiái, vagy a Szabad szél című operett fülbemászó betétjei. i Dunajevszkij a népzene gazdag tárából merített ihletet, s ugyanakkor új, modem ritmusokkal frissítette fel azt. A Harkovi Konzervatórium befejezése után a 19 éves ifjú zeneszerző eleinte kísérőzenét írt a moszkvai és lenin- grádi színházak különböző darabjaihoz, majd az operettműfajban alkotott maradandót. Egyik legelső műve a Vőlegények, nagy szereltet játszott a szovjet operett létrejöttében. Tíz operettje közül kimagaslik az Aranyvölgy és a Szabad szél, melyet a szovjet színházak jelenleg u játszanak. A harmincas években több jazz-kompozíciót írt, és új esztrád-repertoárt állított össze. Öröksége a szovjet zeneművészet kincsei közé tartozik. BORISZ ALEKSZANDROV Iszaak Oszipovics Dunajevszkij szovjet zeneszerző (1900—1955) Kürti András: A BUDAI VILLA 3. — Visszatérve az előbbiekre, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy bár elszánta magát, azért maga ezt az egész öngyilkosságot meglehetősen kényszeredetten, kelletlenül, nem igazán jó kedvvel csinálja. Ha szabad egy hasonlattal élnem, olyan benyomást keltett, mint a fogfájós ember, aki már elhatározta, hogy kihúzatja a fájós fogát. Tisztában van vele, hogy előbb-utóbb túl kell ezen esnie. De inkább szeretne utóbb, mint előbb. Kis haladékokat ad magának. Márpedig ha ez az adott esetben is így van, ha magát a körülményei els^ólítják ugyan körünkből, de nem azonnal, akkor maga pontosan jz az ember, akit én keresek. s akitől egy nagy szívességet kérnék. — Micsoda?! — visított fel a hídkorlát lovasa. — Még egy szó és bízisten itt üt meg a guta! Ekkora cinizmust! Ráadásul egy fiatal nő részéről! Hogy mer maga így beszélni velem?! Hiszen az apja lehetnék! Hát van magában egy cseppnyi szégyenérzet? Ideáll mellém, gúnyolódik rajtam, amiért nem elég fürgén és nem dalolva megyek a halálba, mint Arany Jánosnál a walesi bárdok, és utána még segítséget mer kérni tőlem!? Ne éljek, ha ez nem a szemtelenség világcsúcsa! Tűnjön el, mert mindjárt olyat mondok... A ballonköpenyes lány sápadtan hallgatta végig a durva kirohanást — Sajnálom — szólt halkan s hangjában ezúttal nyoma sem volt a korábbi magabiztosságnak. — Jaj, de sajnálom, hogy így elromlott az a kis beszélgetés. Nagy reményeket fűztem hozzá... Belátom, az én hibámból romlott eL Én már ilyen szerencsétlen vagyok. Soha nem találom meg a kellő hangot a diákjaimmal sem. Mindenki úgy érzi, hogy rideg vagyok, szívtelen, cinikus. Senkihez sem tudok közel kerülni... Most sem tudtam... Most, amikor pedig az egész életem, a boldogságom függött attól, hogy maga hajlandó-e segíteni nekem, vagy sem.,. Bocsásson meg, már itt sem vagyok... Megfordult, odalépett a Volkswagenhez, beült, de nem indított, hanem ráborult a kormányra és zokogni kezdett — Ne sírjon! — mondta a kopasz férfi a karfán. — Azt én nem bárom... Hagyja abba, beszéljük meg a dolgot... Nézze, én igazán nem hihettem, hogy maga komolyan gondolja azt a bizonyos szívességet Szívességet valakitől, aki olyan helyzetben van, mint én?! Lássa be, hogy ezt másnak, mint pimasz csúfolódásnak, igazán nem foghattam fel... A nő csak zokogott tovább. Az öngyilkos jelölt elkínzott arccal bámult a kocsi felé, homlokán kiütött a veríték, egyre nehezebben szedte a lélegzetet, aztán hirtelen elhatározással kihúzta fejét a hurokból, a sportszatyrot óvatosan leeresztette a járdára, maga is lekászálódott. Fóliában az autóhoz ugrált, bedugta a fejét >♦♦♦♦♦♦♦♦♦»««* — Na, igazán ne haragudjon, nyugodjék meg... Kicsit ideges vagyok mostanában és ingerült... És főleg az hozott ki a sodromból, hogy maga rátapintott az igazságra. Tényleg nem valami lelkes örömmel mondok búcsút a világnak, dehát a körülmények kényszerítő hatása... A lány már csak hüppögött. — Jól van, jól van — nyugtatgatta a férfi és rápaskolt a hátára. — Ki vele, miről lenne szó? Ha tényleg segíthetek, segítek, megígérem. Egykét nap haladékot tudniillik még adhatok magamnak. A szőke nő abbahagyta a bőgőst, táskájából apró zsebkendőt vett elő, megtörülte a szemét. Aztán a férfi felé fordult, szép mosoly ragyogott fel az arcán, a kezét nyújtotta. — Ismerkedjünk meg. Kocsis Andrea vagyok. Tanársegéd az Állatorvosi Főiskolán. Jelenleg asszisztensként Ambrózy professzor mellett dolgozom. Kossuth-díjas biokémikus, világhírű tudós, biztosan hallott már róla. — Engem Honda Lászlónak hívnak — mondta a másik és megszorította a lány kezét. — Technikus vagyok és egy hete nem dolgozom sehol. Fel vagyok függesztve, fegyelmilsg. Dehát ez csak a legkisebb bajom. Ami viszont a maga professzorát illeti, sajnálom, még nem hallottam róla, és azt hiszem, ez kölcsönös. Egy Ambrózyt ugyan ismertem, de csak látásból, balszélsőt játszott a Tétée csapatában. Dehát ennek több mint húsz éve... — Lehet, ho°y ő volt — jegyezte meg Kocsis Andrea —, sokat sportolt fiatal korában. — Hogv ő volt, va<?v nem ő volt, azt most rém tudjuk eldönteni. És nem is fontos, hogv eldöntsük. Azt árulia el. ho"v mit kíván tőlem milyen szivess^-me Gondolt, meri nem tudok itt sokáig álldogálni féllábon, és fázik is a lábam zokniban. (Folytatjuk.)
