Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-12 / 288. szám
Nyikolaj Birjukov altábornagy, a 20. „budapesti” Gárdista Lövészhadtest volt parancsnokának visszaemlékezései. A 20. Gárdista Lövészhadtest a 3. Ukrán Front 4. Gárdista Hadseregének kötelékében harcolt, Tolna megye nagy részét ők szabadították fel. L 1944. novemberének utolsó napjaiban minket — politikai helyettesemet Csikovani ezredest, Zabelin vezérőrnagy törzsparancsnokot és engem — a hadsereg parancsnokságára rendeltek. Gyerevjánkó altábornagy — mint mindenkor — vidáman és szívélyesen fogadott, keményen megszorította a kezünket, majd azt mondta: — Hát barátaim, szórakozni elég egy óra, a munkához viszont idő kell. Eljött a maguk ideje, fogadják jókívánságaimat. — Ez azt jelenti, hogy harcba lépünk? — néztem egyenest elkomolyodó szürke szemébe. — Igen, harcba lépünk. Fáradjanak a térképhez. Először is bejelentem, hogy hadseregünket a Főparancsnokság a 3. Ukrán Front, Tolbuchin marsall rendelkezésére bocsátotta. Ismered személyesen Fjodor Ivánovicsot? — kérdezte tőlem a térképről felpillantva. — A parancsnoksága alatt álló hadsereg szomszédságában harcoltam Sztálingrád alatt. De személyesen nem találkoztunk, — Most biztos megismerkedsz vele mint frontparancs- aokkal. A napokban, amikor a hadtestünk parancsnoki kara bemutatkozó látogatáson járt a 3. Ukrán Front parancsnokságán, én beteg voltam és ezért nem lehettem jelen. — A két front csapatai — folytatta Gyerevjánkó — felvonultak. .. — a mutatópálca egyre lassabban mozdult nyugati irányba, gyakran megállt az első — kék színű vonal mögötti — piros vonalon. A piros vonalból nyilak — sok-sok keskeny és széles nyíl — mutatott a kék felé. Figyeljék meg jól az elvtársak — mondta az altábornagy — hogy fenn északon a 2. Ukrán Front csapatainak egy része már Budapest alá ért. Előttünk a 3. Ukrán Front összevont egységei állnak, átkeltek a Dunán és hídfőállást foglaltak el. Önöknek is át kell kelni. Az ellenfél erejét a 23. magyar lövészhadosztály, a 31. német lövészhadosztály, a dunai flottjlla egy része, a határvadászok és a 44. tanezred alkotják... A 20. Gárdista Hadtestünk átcsoportosítás közben volt és sehogy sem akaródzott alegységenként harcba bocsátkozni. Gépjárművel nem rendelkeztünk, így csak erőltetett menetre számíthattunk. A 80. hadoszály parancsnokával, Csizsov ezredessel az átkelés körzetében, Batina környékén találkoztunk. Ez az alacsony, sovány tiszt soha, semmitől sem félt, sem az ellenfél túlerejétől, sem a felelősségtől, sem a magasabb parancsnokoktól. De neki is Volt Achilles-sarka, félt, hogy valaki tudomást szerez elhanyagolt fekélybetegségéről és nem engedik tovább, a háború végéig harcolni. Üdvözöltük egymást. Kérdésemre: Mi újság? — Csizsov azt felelte, hogy minden a terv szerint történik. Tegnap az egységparancsnokokkal odaát járt, megtekintette a hídfőt. Egyik ezred a másik után érkezik, hamarosan megkezdik az átkelést. Megjegyezte, hogy a gárdisták égnek a vágytól, minél hamarabb harcolni szeretnének. Különösen fellelkesítette őket, hogy tegnapelőtt kibontott zászlók előtt tüntették ki a 230. és 232. ezredet a jássz- ko-kisinyevi harcokban tanúsított hősi magatartásért. Ami pedig a gyakorlati felkészülést illeti, megszerveztük a lakott területeken bevetésre kerülő ostromcsapatokat és a menekülő ellenség követésére képes gyors egységeket. Még az „ellentámadás” foglalkozást is lefolytattuk. Amíg beszélgettünk, az átkelés helyére érkeztek a hadosztály első egységei. A katonák rendezetlen sorokban vonultak, Csizsov eléjük ment, hogy utasításokat adjon ki. Az átkelés valamivel éjfél után kezdődött. Hamarosan az első csoportok — a felderítők és a harcbiztosítók — már a túlsó oldalon voltak. Megkezdődött a századok átkelése. Odalépett hozzám Markelov ezredes és jelentette, hogy a 232. ezred a hídnál összpontosult. Erre a fiatal, energikus tisztre még akkor felfigyeltem, amikor a 80. hadosztály parancsnokaként tevékenykedtem, a kurszki csata előtt. A hadosztály átkelt a Dunán és elfoglalta a kiindulási szakaszt. Közvetlenül mögöttünk a 7. hadosztály kezdte meg az átkelést, Dricskin parancsnoksága alatt. Megfigyelőink még el sem foglalták a helyüket, amikor a hadseregtörzstől telefonáltak: — A hadseregparancsnok keresi önt. — Tessék, — szóltam a kagylóba. Nagyon ismerős a hang ... Aha! Hiszen ez Zaharov... — Üdvözlöm, — mondom — Georgij Fjodorovics! — Megismertél? — Meg, de nem vártam volna... — Magam sem vártam, hogy átveszem a hadsereget... Mindenki csak a hadtestről beszélt nekem. Elhatároztam, hogy nem zavarom jelenlétemmel, annál is inkább, mert mindent rendben lévőnek találtam. Hamarosan találkozunk és jól kibeszélgetjük magunkat. Sok sikert kívánok. Ha van valami, jelentsetek, ne várjátok a mi hívásunkat. (Folytatjuk.) Hétezerszer — ki kicsoda? lVTeuek. Thor Heyerdahl, Jevgenyij Jevtusenko, Major ' Tamás, Julius Ny er ere, Talcott Parsons, Rákosi Mátyás, Mikisz Theodorakisz — néprajztudós és világutazó, költő, színész, államfő, szociológus, politikus, zeneszerző. Hétezer név az újsághasábokon tomboló névforgatagból, a rádiók híradásaiban elhangzó események szereplői közül, a képernyőn fölbukkanó arcok tulajdonosainak táborából. Az információ áradásának korát éljük, a világ minden pontján történik valami, s a történések nevekhez, személyekhez kötődnek. Ki kicsoda, kérdezzük sűrűn, a hírek s nevek hallatán. Kicsoda Tyitov? Természetesen űrhajós. Vagy mégsem'! Hiszen a magyarországi szovjet nagykövetet is Tyitovmak hívják. Mikor születtek, mit tettek addigm míg nevük a hírekbe került? Kíváncsiság? Természetesen az is. Ám nemcsak az. Információéhség is. Többet tudni, ismerni. eligazodni. Tény: az információéhséget a közéleti érdeklődés növekedése termeli ki. Közönyös emberek nem törődnek sem a világ, sem szűkebb pátriájuk dolgaival. eseményeinek szereplőivel. Ha így nézzük, a magyar nyelven először — s a szocialista országok közül is nálunk elsőként — megjelentetett ilyen természetű mű önmagában is eredmény. U étezer névről szóltunk. Közülük mintegy 1300 név viselője hazánk fia. Sok? A kérdéssel máris a szerkesztőket — Fonó Györgyné és Kis Tamás — foglalkoztató gondok sűrűjébe vágtunk. Mert az világos elv, hogy csakis élő személyiségekről nyújt felvilágosítást a kézikönyv. Ezen belül azonban mi legyen az arány? Hol vonható meg a határ szükséges és fölösleges között? Teljességre törekedni képtelenség, minél többet nyújtani kötelesség, mi legyen tehát a mérce? Nehéz kérdések, s a szerkesztők becsületére válik, hogy túlnyomó többségében helyes feleletet adnak, természetesen a művel, a műben. Ami a kiindulópontot, az 1300 magyar személyiség szerepeltetését illeti: nem sok. Tükrözője annak a furcsa helyzetnek, hogy sok esetbej} többet tudtunk távoli országok egyik, vagy másik politikusáról, közéleti személyiségéről, tudósáról, mint azokról, akik hazánk határai között élnek. Brigitte Bardot, Sophia Loren neve hallatán aligha kell felütni a könyvet, hacsak születési évszámukért nem... Ám az olaszországi pártharcokról szóló hírek olvasásakor rövid keresés után máris tudjuk, hogy Lelio Basso, vagy Bemardo Mattarella kicsoda. Mint ahogy a hazai hírek szereplőiről is gyorsan megtudhatjuk a legszükségesebbeket, azt például, hogy Mátrai-Gottwald Gyula, az Iparterv főmérnöke miért kapott kétszer Kossuth-díjat, melyek Mikus Sándor szobrász- művész legfőbb alkotásai, mikor lett a közgazdaságtudományok doktora Tímár Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettese. Az elmondottakból következik, hogy a Ki kicsoda? nem értékelést nyújt, hanem adatokat, tényeket közöl. Lehetőleg a legfrissebbeket is, 1969. július 31-ig bezárólag. Ami a hazai könyvkiadási és nyomdai „átfutási időt” tekintve önmagában sem kicsiség. E'riss adatokkal szolgáló, a lehetőségek szerint teljes x képet adó kötetet sikerült tehát produkálnia a kiadónak. Mi az, ami kritikát érdemel? A szép kötés, a mutatós nyomdai munka értékét csökkentő sajtóhibák, főként évszámok esetében. Jó néhány esetben a főbb művek hosszas felsorolása, ami nem ilyen természetű munka feladata, d következetlenség, amellyel egyeseknél eltekintettek a művek említésétől, miközben másoknál túlzott bőkezűséggel adtík erre a helyet. Úttörő vállalkozáshoz mérten: kis hibák. Az olvasóval feledteti a mű hasznossága. A szerkesztőkkel ne feledtesse. Mert a Ki kicsoda? minden bizonnyal könyvsiker lesz. Tehát: készülhetnek az újabb, javított^ bővített kiadásra. (m) : : $ ♦ ♦ « LANDRU, a kékszakáll Egy rendőrnyomozó emlékiratai 30. Ezen a napon Landru Ermont-ba ment, s felkereste annak a háznak a tulajdonosát, ahol barátnője bútorait hagyta. Úgy mutatkozott be, mint Berta Héon vőlegényének a barátja, s diszkrét felvilágosításokat kért a nő erkölcsi életéről. Egyben megkérdezte, nem lehetne-e a hátralékos házbér ügyét békés megegyezéssel elintézni. Szeptember 30-án Landru ismét Ermont-ban volt, de ezúttal „menyasszonya” társaságában. Miközben ő a háztulajdonossal rendezte a hátralékos lakbért, és közölte, hogy eladták a bútorokat, Berta Héon minden szomszédasszonyt bevont a nagy titokba és áradozva mesélt gyönyörű terveiről. Visszautazása előtt a boldog menyasszony összeszedte apróbb holmijait, ezüstneműt, fényképeket, irományokat, majd felkereste egyik bizalmas barátnőjét, gondozásra átadta neki kiskutyáját. Kijelentette, hogy még visszatér, és barátnőjének lelkére kötötte, hogy ne árulja el senkinek az ő párizsi címét. Nem részletezem, milyen girbe-görbe utakon sikerült felelevenítenem Berta Héon bútorai eladásának pontos történetét. Újra csak a gyilkos jegyzetei kalauzoltak. wí; : ;í« ji GYILKOSSÁG ÖTSZÁZ FRANKÉRT Nyomozásom végső következtetése az volt, hogy a bútoreladási ügyletet Landru személyesen bonyolította le, s ebből csak ötszáz frank jövedelme volt. Berta Héon előre fizetett. ötszáz frank! Ennyit ért a vagyona, s ez a csekély összeg is megpecsételte a sorsát Nem volt kegyelem. Landru nem volt önzetlen hősszerelmes. Nem szerette, ha valamelyik barátnőjéről neki kellett gondoskodnia, nem akart — ráfizetni. Egy körülmény még késleltette Berta Héon halálos ítéletének végrehajtását: a falusi villa még nem állt a rendelkezésére. Ezért mohó sietséggel bérbe vette a Gambais-i villát, felállíttatta a tűzhelyet, beszerezte a szenet... HÉZAGOK A NYOMOZÁSBAN Meg kell vallanom, a nyomozás sikertelenül fáradozott abban az irányban, hogy pontosan megállapítsa, hol és mivel töltötte idejét Berta Héon a Rennes utcai lakásból való távozástól halála pillanatáig. Igaz, hogy a valószínűségek egész tömegét halmoztam fel, és a gyilkosság elkövetését is eléggé bebizonyítottam. Mindazonáltal maradt még néhány hézag, s Landru ezt a tárgyaláson a maga javára akarta kiaknázni. De vesztére tette. A lefoglalt okmányok, amelyeket az özvegy a közeli házasság reményében szerzett be, arról tanúskodtak, hogy Berta Héon 1915. decemberében még élt és állandó kapcsolatban volt a vádlottal, de a vizsgálat során mégsem sikerült bebizonyítani, hogy ebben az időben együtt lakott Landru-vel. Landru kihasználta a nyomozásnak ezt a fogyatékosságát. Negyvennyolc órán át feszült várakozásban tartotta az esküdtszéki tárgyalás közönségét, mert bejelentette, hogy majd amikor sor kerül rá, rendkívüli bejelentést fog tenni Berta Héon ügyében. — Ki fog derülni — mondotta —, hogy az az asszony, akinek meggyilkolásával vádolják, a Rennes utcai lakásból való távozás után végleg elvált tőle. Nem tagadom, magam is kíváncsi voltam, de egyáltalán nem féltem a kudarctól. Úgy véltem, a gyilkosnak az a váratlan elhatározása, hogy a nyilvános tárgyaláson tárja fel a titkot, amelynek feltárása a vizsgálat során jelentékenyen könnyített volna a helyzetén, nem lehet más, mint közönséges hatásvadászat. Végre elérkezett a várva várt óra. Landru ünnepélyesen felállt a helyén és a tárgyalás közönségének feszült figyelme közben bejelentette: — Lakásának elhagyása után Berta Héon nem jött velem. Egy Rennes utcai szállodában szállt meg, s ott élt magányosan. Még azt is megmondta pontosan, hogy a szóban forgó szálloda a Montparnasse vasútállomás mellett van. A szenzációsnak hitt vallomás nem is volt olyan szenzációs. De tekintve, hogy Landru, a makacs hallgatás apostola, végre rászánta magát, hogy megszólaljon, már pusztán ez a tény is nagy izgalmat keltett. Természetesen azonnal elrohantam a nevezett szállodába, mert Gilbert, az esküdtszék elnöke engem bízott meg az ügy lenyomozásával. Mire odaértem, meglepődve láttam, hogy a riporterek egész légiója megelőzött. Előkerestettem a porlepte bejelentőíveket, de egyetlenegy olyan adatot sem találtunk, amely megerősítette volna Landru állítását. Ez egyáltalán nem változtatott a vádlott magatartásán. Továbbra is méltóságteljesen, önérzetesen hangoztatta, hogy amit állít, megfelel a valóságnak. Nem tehet róla, hogy annak idején a szállodában súlyos mulasztást követtek el, és nem állítottak ki bejelentőlapot Berta Héon- ról. (Folytatjuk)
