Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-07 / 284. szám
I A magyar sajtó napján: Korunk és a papjainkban mérhetetlen mennyiségben és viharos ütemben halmozódtak, — s egyre halmozódnak — az emberiségre meredő új és új kérdések. Olykor az az ember érzése: vajon nem terhes-e a mai helyzet, hiszen már csak azért is irányítha- tailan, mert egyszerűen képtelenségnek tűnik mindazt átlátni, ami ebben a korban történik, rendezni, megérteni, s belőle olyan következtetésekre jutni, amelyek az értelmes és célszerű, a haladást szolgáló cselekvést meghatározhatják? Talán a legnagyobb baj abból származna, ha ez az érzés eluralkodna rajtunk, ha feladnék azt a meggyőződést, hogy értelmünk igenis képes úrrá lenni ezen a helyzeten és a siker mindenekelőtt azon múlik, hogy megfelelő energiát fordítsunk a tisztázásra, — ha szabad így mondani — megszervezzük szellemi erőinket. Ezzel a jelenségkörrel szorosan . összefügg az a konkrét kérdés, amelyről ez alkalommal szólnánk: hogy ma — divatos nyugati szóval — a tömegkommunikációs eszközökre milyen feladatok hárulnak? Mit vár tőlük a közönség, mi a jogos, mi a jogtalan, vagy egyszerűen irreális igény, mennyiben teljesítjük elvárásait? Különösképpen azóta merült- fel ez a kérdés, amióta nálunk is elterjedt a televízió, amely mint „tudósítója” a való világnak, páratlanul szug- gesztív eszközökkel rendelkezik. . Az olvasott vagy a hallott szó a befogadótól azt igényli, hogy az eseményt, amelyet vele közöltek, — fantáziája segítségével — valósággá képzelje. A képben, mozgásban megjelenő híradás felmenti a nézőt' ez alól, és közvetlen élménnyé teszi az eseményt, amely éppen ezért szélesebb körben és erősebben hat az emberekre. Voltak, akik azt hitték: ez a „konkurrencia” kiszorítja a szót, a sajtót és a rádiót; a televíziónéző újságigénye pedig csökken, ahogy valójában csökken a színház és a mozi irányában, amelyet a tévé „házhoz szállít”. De ez esetben szinte ellentétes mechanizmus működik; majdnem ily módon: minél több képszerű tudósításban számol be bonyolult korunkról a tévé a közönségnek, annál nagyobb lesz a szükséglet a sajtóra. Feltéve, hogy a sajtó felismeri megváltozott helyzetét, felismeri, hogy a televízió nem szünteti meg hanem módosítja a vele szemben támasztott igényeket. A tévénéző. újságolvasó mást kíván tőle, mint amit korábban kívánt: sokkal inkább magyarázatot, az összefüggéseket megvilágító elemzést, amelyet a legcélszerűbb formában éppen a tanulmányozható, az el- gondolkozásra leginkább alkalmas, nyomtatott szó adhat. jA/fa is vannak, akik Goethe Faustjának cinikus színigazgatójával valahogy így érvelnek: csak „adjatok sokat és még, és még, s nem fogtok célotoktól elmaradni, csak zavarjátok meg az embereket, Népújság ISfiSL december 7. kielégíteni őket úgyis oly nehéz../’ Mindenekelőtt ezt a felfogást képviseli a nyugati polgári sajtó túlnyomó többsége: a világban jelentkező ellentmondásokat úgy adja elő, hogy fokozza a zavart, igyeKezete láthatóan az, hogy lehetőleg még rá is tromfoljon a valóság zavaraira. A játék a káosz- szál, az a törekvés, hogy a kor bonyodalmait megfejthetetlen titoknak, tehát meggondolatlan problematikának állítsák be, nagyon is tudatos tevékenység, s ma a tömegek politikai semlegesítésének egyik legfőbb eszköze. Ha ugyanis sikerül az emberekkel elhitetni, hogy a világ úgy esett szét eresztékeiből, hogy minden kísérlet az újjárendezésre céltalan, akkor nyert ügyük van azoknak, akik éppen ezt az újjárendezést szeretnék megakadályozni. De vajon egybeesik-e ez a törekvés az emberek természetes reakciójával, szívesen veszik-e — a nagy tömegek is, —• hogy ily módon „kifizessék” őket? Nem eleven, óriási erő-e az az igényük, hogy megzavarás helyett felvilágosítsák őket? Erre bátran pozitív választ adhatunk; ezt bizonyítja a hazai televízió és a hazai sajtó mindennapi tapasztalata is. A nap mint nap ismétlődő szembesítésre a világban végbemenő folyamatokkal, a váratlan, kiszámíthatatlannak tűnő jelenségek halmozódására az egészségesen gondolkodó, — így is mondhatnánk: a maga emberi méltóságára érzékeny egyén — egyféleképpen reagál: keresi az okokat, úgy, hogy meg akarja érteni a dolgokat. S ebben az értelemben alakulnak igényei a televízióval, a sajtóval szemben. Egy parányi töredék, igaz, másképp szabadulna a dilemmából, Scsedrin bürokratájához hasonlóan szívesen „betiltaná” a „zavaró” világot, vagy legalábbis a róla való tudósítást. A többség az ellenkező irányban keresi a megoldást: nemcsak nagy érdeklődéssel figyeli, ami a képernyőn eléje tárul, hanem ennél többet akar tudni, azt is, amit a kép egyrftagában nem tud visszaadni; ezért — a televízió kommentátoraitól a nyomtatott újságokig — mindenkivel szemben, akinek dolga és hivatása ezzel foglalkozni. azt a követelményt támasztja, hogy szolgáljon roé- l"rebh, sokoldalúbb magyarázattal. 'T'úlzás-e, ha ezt a jelen- séget, a szocializmust építő Magyarország egyik lényeges jelenségének tartjuk, ama kulturális és politikai fejlődés egyik eredményének, amely a társadalmi rendszertől elválaszthatatlan? Nem túlzás. Aki a miénknél gazdaságilag fejlettebb, polgári országokban járt és valamelyest is érzékelte az ottani közvélemény reakcióit, az tanúsíthatja, hogy itt mélyenfekvő különbségekről van szó, olyan sajátosságokról, amelyeknek evők erei a gazdasági és poliKözéletiink A Szekszárdi Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága tegnap délelőtt Vincze József megbízott vb-elnök vezetésével ülésezett. Napirendjén dr. Péter Gergelynek, a járási munkaügyi döntőbizottság elnökének beszámolója szerepelt, amely a döntőbizottság munkájáról tájékoztatta a vb-t. Ezután a járási tanács 1970. első félévi munkatervét állapították meg. A későbbiekben a soron következő tanácsülési anyagot beszélték meg. sajtó tikai struktúra alapjáig nyúlnak le, egészen odáig, hogy a szocializmus az emberi értelem teremtménye. Ha igaz lenne, hogy a külső világot, a nemzetközi politikát, a bennünket körülvevő térségeket megfoghatatlan erők irányítják, akkor miképpen lenne lehetséges, hogy mi okosan és meggondoltan intézzük saját dolgainkat? Nyilvánvaló, hogy a világot nem lehet így kettévágni, és akármilyen bonyodalmas is ez a kor, nem megfejthetetlen. Minden azon múlik, hogy alaposabban, pontosabban regisztráljuk jelenségeit, mélyebbre hatoljunk belsejébe, s akkor megvilágosodik, ami eddig homályosnak, átha- tolhatatlannak tűnt. A sajtónak ez mindig is feladata volt, de ma még sokkal inkább ez a hivatása, mint a múltban. Persze, lehet az ellenkező irányba is haladni, lehet úgy is gondolkodni, hogy a sok nyitott kérdés úgyis eléggé nyomja az embereket, hadd könnyítsünk hát rajtuk, hadd hessegessük el gondjaikat, feledtessük el velük szorongásaikat, így szabadítva meg őket a sokféle feszültség okozta idegességüktől. De vajon ez a megoldás? Aligha. Nem feledtetni kell a kínzó kérdéseket, hanem megválaszolni, csak ez lehet a helyes út. Űs aki komolyan odafi- gyei a közvéleménykutató jelentésekre, az olvasói ankétok és viták tapasztalataira, az érzékelheti, hogy az ilyen igények mind erőteljesebben jelentkeznek. Pontosabban: hogy a közvéleményben bizonyos polarizálódás megy végbe, az egyik része hangosan követeli a maga „illúzióadagját”, azt a fajta publicisztikát, irodalmat, művészetet, amely legalább időnként elringatja, s elfelejteti vele a kor problémáit, a saját napi gondjait, a másik része pedig türelmetlenül igényli a magyarázatot. a rejtett mechanizmusok feltárását. A két törekvés nem egyszer élesen össze is ütközik. Bizonyos, hogy parancsokkal ezt a vitát sem lehet eldönteni. Bizonyos, hogy az az újságírás teszi a legtöbbet a megoldásért, amely nem tanító bácsi módjára oktat, hapern — Brecht szavával — az embereknek élvezetévé teszi a dolgok megértését, bevonja őket a felfedezés izgalmaiba, élményükké teszi — az igazságot. Szükségesbe sokat bizonygatni, hogy ez nem könv- nyű, nem mindig hálás feladat? Ez a megoldás nem engedi két. táborra szakadni a közönséget, hanem egyesít. Természetesen, aki belemerül az új kérdésekbe, nem szólhat azzal a bizonyossággal, amely- lyel a régiekre válaszolni tudunk. Más szóval: nem lesz vitathatatlan az, amit ír. De sok tapasztalat azt támasztja alá, hogy korunk emberének nem is ez az igénye; nem perfekt, minden tekintetben már tisztázott szentenciákba foglalt igazságként olvassa azokat az írásokat, amelyek megkísérlik az új dolgok megközelítését. Többnyire tisztában van a feladat bonyolultságával, mert a maga módján maga is átéli azt. E tekintetben minden kísérletező, újat kereső írás szerzője maga mögött tudhatja az olvasók döntő részét. Gondolom, ez olyan felhatalmazás, amellyel 'bátrabban kell élnünk. KÉNVI PÉTEB Máté Jánoss Tolna megye gazdasági, szociális és kulturális fejlődése a felszabadulástól napja VI. Az 1353—1959. években épült lakáeok 18, az 1880— 1968. évben épültekének pedig 24 százalékát állami, illetve , szövetkezeti erőforrásból, míg a többit magánerőből, vagy CTP-kölcsön igénybevételével építették fel. Az állami erőforrásból épült lakásoknál az erős városi koncentráció volt a jellemző. Az e keretekből épített lakásoknak ugyanis pl. 1960—68, években közel 70 százalékát Szekszárd városban építették fel. A megyében épült lakások minősége és felszereltsége javuló tendenciát mutat. Az újonnan épült lakások növekvő hányada kettő, vagy több szobával épül, az egy szobával épült lakások aránya az 1961 évi 27 százalékról 1968-ig fokozatosan 9 százalékra csökkent. A villanyt ma már minden új lakásba bekapcsolják, de jelentős az előrehaladás a vízvezetéki vízzel ellátott és fürdőszobával felszerelt lakások számában is. Amk 1961-ben az úíonnan épült lakások 13 százatékáBa vezették be a vizet és csak 17 százalékát látták el felszerelt fürdőszobával. addig JORR-bgr^ ezek az aránvok meghaladták az 50. százalékot. A felszabadulást követő időszakban a megye közművi ellátottságában is jelentős fejlődés következett be. A megye településeinek villamosítása, 1902-ben kezdődött el, s a felszabadulásig — tehát több, mint négy évtized alatt -- a községek 4? százalékát látták el villannyal. A községek többségének — 53 százalékának — villamosítására a felszabadulást követő másfél évtized alatt, 1960-ig került sor. Az azt követő években a fő feladatot a már meglévő hálózat bővítése és korszerűsítése képezte, ami lehetővé 'tette, hogy egvre több háztartást kapcsoljanak be a vilamosehergia-ellátásba. Ezt mutatja, hogy az 1955. évi közel 46 ezer villamosított háztartással szemben 1968. végén már több, mint 60 ezer háztartási fogyasztót tartottak nyilván a megyében. A vlllamosenergia-ellátásba bekapcsolt háztartások, növekedése mellett, a háztartások korszerűsödése, a rádió, televízió és az elektromos háztartási gépek elterjedésének méreteire utal a villamosenergia-fogyasz- tás alakulása. Amíg 1961-ben az egy háztartási fogyasztóra jutó havi villamosenergia-fel- használás a megyében 14 kW ó, addig 1968-ban már 28 kWó volt. Jelentősen fejlődött az elmúlt időszakban a megye köz- világítási hálózata is. A községek belterületi útjainak ma már több, mint 70 százaléka, a városénak pedig 100 százaléka rendelkezik közvilágítással. A felszabadulás óta eltelt időszakban jelentős előrehaladás történt a megye lakosságának egészséges ivóvízzel való ellátásban is. Nemcsak azáltal történt e téren fejlesztés, hogy a községek döntő többségét egészséges ivóvizet adó artézi kutakkal látták el. hanem a meglévő artézi kutak vizét vízvezetékhálózat kiépítésével igyekeztek á lakosság minél nagyobb részéhez eljuttatni. A megye vízvezetékhálózatának hosszát az 1961. évi 250 km-ről l‘968-. végéig 627 km-re növelték. Ezzel a vízvezetékkel való ellátottság terén — az 1000 lakosra jutó csőhálózat alapján — Tolna a megyék sorrendjében az 5. helyen áll az országban. A megye belterületi laKosságánaK ma már több, mint 60 százaléka részesül vezetékes ivóvízellátásban. Megyénk — mint ismeretes — vezetékes gázzal még nem rendelkezik. Ennek ellenére a propán-bután gáz egyre több fogyasztóhoz jut el és — enyhítve a „második műszaké gondjait — szolgálja a lakosság kényelmét. Ezen a téren alapvető fejlődés a megyében a legutóbbi öt év alatt következett be, ami megmutatkozik abban, hogy 1968. végén már — az 1963. évi 6278-cal szemben — 42 158 gázfogyasztó háztartást tartottak nyilván a megyében. 4 A MEGYE EGÉSZSÉGÜGYE Tolna megye felszabadulás előtti egészségügyét is az elmaradottság jellemezte. Mindössze egy közkórház és 3 kisebb magánszanatói ium működött a megyében, amelyek összesen 784 ággyal rendelkeztek. A tízezer lakosra jutó orvosok száma 5,4 volt. A fel- szabadulás óta eltelt időszakban a megye lakosságának egészségügyi ellátásában is alapvető változások történtek. A dolgozó ember szocializmust építő társadalmunk legfőbb értékévé vált,1 s ez az egészségügy új alapokra helyezését, hálózatának kiszélesítését és korszerűsítését, lényegében a szocialista egészségügy létrehozását követelte meg. A dolgozó emberről való gondoskodás fényes bizonyítéka. hogyha társadalombiz- . tosítás fokozatos kiszélesítésé- / vei, a megye lakosságának, ma már mintegy 98 százaléka jogosult ingyenes, illetve kedvezményes egészségügyi szolgáltatások igénybevételére. Ez a megye egészségügyi hálózatát és annak dolgozóit rendkívül nagy feladatok elé állította és állítja napjainkban Is. A szocialista egészségügy létrehozása egyrészt a betegségeket megelőző, másrészt a gyógyító hálózat kialakítását és fejlesztését követelte meg. A megye szocialista egészségügyi hálózatának kiépítése, személyi és tárgyi feltételeinek megteremtése az 1950-es évek elején indult meg és az azóta eltelt időszakban jelentős fejlődésen ment keresztül. E fejlődést szemléltető legfontosabb adatok a következőkben foglalhatók össze: Ami a megye lakosságának orvosellátottságát illeti: 1950- ben még csak 170, 19fi8-ban pedig már 386 orvos dolgozott a megyében. Az orvosok számának nagyobb mértékű növekedése az 1960-at követő években következett bé, 236 főről .386 főre nőtt. A 10 ezer lakosra jutó orvosok száma az 1950-ben 6, 1960-ban 9, 1968- ban fjedig már 15 fő volt. Jelentősen fejlődött a megyében a rendelőintézeti hálózat is amely a körzetj orvosi hálózattal együtt, a járó- beteg-e’ látást, hivatott biztosítani. 1968. végén már a szakorvosi ellátást 3 rendelőintézetben és nagyobb községekben (Dunátólrlvár, Pajks, Dombóvár, Tolna, Tamási Béta- szék) szervezett, néhány szakra kiterjedő szakrendeléseken, bonyolították le. A szakorvosi órák napi számát az 1957— 1968. közötti időszakban közel kétszeresére növelték, beteg- forgalmuk ennél nagyobb ■ mértékben nőtt. ami a szak- rendelések zsúfoltságát s ezzel az egy gvóvvkezelé're jutó idő csökkenésit eredményezte. (Folytatjuk.)
