Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-29 / 300. szám
A vetélkedők döntője minden alkalommal rangos társadalmi esemény. A beszédverseny döntőjét Szabadkán tartották, jelen volt Bagi Károly, a szabadkai szkupstina elnöke, Mara Sta- jic, a tartományi gyermekvédelmi tanács titkára, Savanya István, a községi pártvezetőség titkárhelyettese, Varga József, a Fórum vállalat helyettes igazgatója. Az M. Stúdióban a „Ki beszél szépen”-ver- sany utolsó fordulóját a nézőtéren ülve együtt izgultam végig a versenyzőkkel és magam is láttam: az anyanyelvhez tartozás élményét erősítik a gyermekekben olyan korban, amikor értelmük a szépre, a jóra, a nemesre a legfogékonyabb. Beszélgettem Borbély Jánossal, a rádióiskola fiatal és lelkes vezetőjével. Elmondta, 26 általános iskola több száz hallgatója vett részt a „Ki beszél szépen?'’ vetélkedőn, ahol is a döntőben erős mezőnyben, színvonalas küzdelemben egy temerini kislány, Giric Aranka került az első helyre. A kislányt a nagymama neveli, szülei vendégmunkások Dániában. Évente egyszer látogatnak haza... A Vajdaságban élő magyarok szellemi központja: Újvidék Ám ezt eléggé elbizonytalan- kodva mondom, mert igaz ugyan, hogy ebben a városban élnek és dolgoznak a legtekintélyesebb magyar nyelvű politikusok, írók, tudósok, de a Vajdaságban — nem éppen szerencsés szituáció folytán — szellemi központ még Szabadka is a népszínházával, a Hét nap című hetilapjával, az Életjel című irodalmi manifesz- tációjával, továbbá szellemi központ Zenta, Topolya, sőt Zombor is, a maga módján. Mégis Újvidék áll az érdeklődés középpontjában. Ott tartózkodásom napjaiban ünnepi ülésen emlékeztek meg az újvidéki rádió 20 éves fennállásáról és már készült a népszerű Magyar Szó című napilap jubileumi száma. Az újvidéki rádió 20 éves, a Magyar Szó 25 éves. Rajcsán István, az újvidéki rádió igazgatója megismertette velem ezt a maga nemében egyedülálló rádió működését. Hat nyelven sugároz műsort, s talán egyetlen mondatban úgy foglalhatnám össze jelentőségét, hogy ez a több nyelvű rádió volt az első nagy lépés elismertetni a közvéleménnyel a gyakorlatban is a nyelvek egyenjogúságát Egy napot Temerinben töltöttem. Mintha Kunhegyes, vagy Dombóvár utcáit járnám. Mindenütt magyarul beszélnek: az utcán, a vendéglőben, a szkupstinában, az iskolában, mindenütt. Az iskola udvarán gyerekek hógolyóznak és harsány „üsd, vágd, nem apád” kiáltásokkal bátorítják egymást. Ckrész Károly, a községi szkupstina elnöke állatorvosként dolgozott a községben, négy esztendeje választották meg a falu vezetőjének. Széles látókörű, művelt ember. Ez a vezérlő mondata: „Együtt kell élnünk, itt születtünk, ez a hazánk”. Megajándékozott Temerin történetével, amely magyar nyelven jelent meg Temerin Község Szkupstinája és Tanügyi Tanácsa kiadásában. Ökrész Károly az előszóban egyebek között ezt írja: „A történelem nagyon sokszor szembeállította az itt élő népeket és ennek mindenkor tragikus lett a kimenetele. Szolgáljon tanulságul az új nemzedéknek mindaz, amit átélt ennek az évszázados Temerinnek a népe a történelem során, és ne engedje meg, hogy valaha is megismétlődjenek annak sötét dátumai.” A magyarokat vajdaságszerte elismerten jó földművelőknek tartják, s az újságok gyakran mutatják be a kiváló állattenyésztőket, kukoricatermesztőket és rendszeresen méltatják a kubikosok országépítő munkáját. Régebben évekkel ezelőtt főleg, sőt szinte földművelésből éltek a vajdasági magyarok. Néhány év óta mind nagyobb számban találjuk okéi az. üzemekben. Főleg a fiatalok hagyják ott a mezőgazdaságot, s az iparban, a kereskedelemben helyezkednek el. Nagyon sokan külföldön dolgoznak. Talán ez az oka annak, hogy a Vajdaságban élő magyarok egy része feltehetően a nyugati propaganda hatására a valóság minimuma nélkül beszél a mai hazai viszonyainkról. Némelykor az volt az érzésem, hogy az Ausztráliában élő honfitársaim tájékozottabbak, jól ismerik a mai magyar valóságot, mint a szabadkai vagy az eszéki magyarok. Eszek egyik előkelő étteremben éjszakába nyúló és végeredményben meddő eszmecserét folytattam Mezei úrral, a szabadkai kereskedelmi vállalat utazójával. Ez a Mezei úr, ahogyan mi mondanánk, csakugyan lemaradt néhány brossúrával. Szerinte a tsz-mozgalom „esajkarendszer”. s alá ennek az ellenkezőjét állítja, az kommunista agitátor stb., stb. Száz szónak is egy a vége: ilyen magyarok is élnek a Vajdaságban. Ennek ellenére a Magyarországról érkező vendég mindig szívesen látott és kedves vendég. December 11-én éjfél újból ott. álltam az újvidéki pályaudvar,hatalmas három emelet magas várócsarnokában és a Belgrád felől érkező gyorsvonatra vártam. Először félórás késést jeleztek, aztán hatvan percet, végül kilencvenet. Arra gondoltam, tíz nappal korábban az voll: még a legnagyobb gondom hol is kezdjem majd a beszámolómat. Most viszont, a hazaindulás percében az a legnagyobb bánatom, hogy a tél és az idő rövidsége miatt még a töredékét sem nézhettem meg abból, amit a Vajdaság önmagából „felkínált”. De majd legközelebb. Legközelebb ott folytatom majd, ahol 1969 decemberében félben hagytam. 3ZEKÜUTY PETER erekesné még fiatal asz- szonynak számított akkor, bár négy gyerek kapaszkodott a szoknyájába, a legkisebb, az ötödik pedig még csecsszopó volt. Békebelien gömbölyű legényke, aki igazán nem vehette számításba, hogy csak néhány hónappal ezelőtt ért véget a háború, azt sem, hogy a mama magára hagyatva bajlódik velük, mert az embert lefogták és úgy vitték el valamelyik fogolytáborba, hogy a kezében még csak fapuska sem járt. — Buta asszony maga Kerekesnél — vélekedett akárhányszor a szomszédban lakó sírköves gyermektelen felesége. — Buta egy fehérnép! Mit hajtja úgy magát a kölkekért? Én bevágnám■ őket a lelencbe sorra, mert micsoda dolog, hogy így elszívják az életét. Én mondom, rokkant vénasz- szony lesz magából, mire elővergődik az ura, ha egyáltalán előkerül. Kerekesné hallgatott. Hol elnéző kis mosollyal, hol komoly arccal, de egy idő utója leszokott arról, hogy megnézze magát a tükörben. Teljesen elfoglalta a cél: enni adni a gyerekeknek. Valahogyan otthonossá tenni a Nyugatra távozott orvos nekik utalt tálcását. Az övékét előbb a németek foglalták el, aztán az oroszok használták, ff rés tolt a lakás, mert amikor közeledett a front, fogta a gyerekeket, később az embert is és kivitte őket a tanyára. A gazda felesége évekig hordta hozzájuk a tejet. Innen volt az ismeretség. Amilcor elvonult a front, s bemerészkedtek a városba, másnak volt kiutalva a lakás. Maradt a bútorból két kárpitozatlan kar asszék, egy kis asztalka, meg egy ajtajától megfosztott szekrény. Az embert elvitték rnár a tanyáról, leire számíthatott volna? Kapta magát és amennyire tudott a nagy hasától sietni, sietve elment a városparancsnokságra. Szelíd eréllyel tolta félre a kapuban posztoló katonát. Ment, mint a megszállott. Próbálták, nem tudta tartóztatni senki. Amikor végre ott állt a városparancsnok előtt, néhány szusszanással kifújta magát és sehogyan sem értette, hogy miért nem akarták beengedni, hiszen kedves ember ez az orosz! Hellyel kínálja, dehogy akadályozza a beszédben. Ű mondja magyarul, amaz köz- be-közbeszól a maga nyelvén, míg végre előkerül a tolmács. — Hát kérem, így történt. Üres a lakás, ki van belezve. Nem is költözhetek vissza a gyerekeimmel. Ha nem csináltok valamit, én idejövök hozzátok, ez itt elég szép nagy szoba. Mit gondoltok, akartam én a háborút? Még az uram se akarta, mégis fogolytáborba vittétek. Mindjárt születik az ötödik gyerek, érted kapitány? Van neked is három? Akkor te megérted, hogy nekem hajlék kell és némi bútorzat. Nem, te csak ne ígérj nekem, mert nyomban kell, amit ígérnél. A derűs eszmecsere végén a parancsnok szelíd gyöngédséggel segítette föl a kényelmes fotelból. Akkor már ott volt Kerekesné kezében két papír, az ajtóban pedig egy kis kerek fejű katona ferde vágású szemekkel. A kísérő. — Menj, menj csak mamlca, minden rendben lesz. Kapsz egy üres lakást. Emezen a papíron pedig az van, hogn adjanak neked annyi bútort, amennyire szükséged van, Kerekesné előbb azt hitte, csak lerázták a nyakukról ott a parancsnokságon, és forrt benne a mérges elhatározás, hogy visszajön, hozza a gyerekeket. Lesz akkor itten riadalom. kerülgethetik, etethetik őket. Beváltja, amit ígért. Nagy feltűnést keltett, amikor a szuronyos katona kíséretében hazaért. Akkor már túl volt — néhány házzal arrébb — a honfoglaláson. A katona még mindig kísérgette és szélesen mosolygott. — Jaj fiam, nem valami szép ember volt az apád! — mindta Kerekesné, de most aztán eredj szépen vissza! Beköltöztek. Ettől kezdve Kerekesné előtt nem volt tanácsos az oroszokra bármi rosszat mondani, Dologhoz is Egy faxék bableves látott derekasan, nem jutott idő a szomszédoló trécselésre. — Kérni fiam, csak akkor szabad, amikor az ember már nem tud mihez kezdeni. Ezt a. legidősebbnek mondta, amikor az karácsony előtt néhány nappal azzal állt elő, hogy ei kéne menni megint a parancsnokhoz. Hátha adnának valamit. A karácsony, az mégis karácsony és a kicsik nagyon várják a Jézuskát. — Legalább lenne valamink, amit el lehetne cserélni. — De nincs fiam, mert ami nélkülözhetünk akadt, azt már megettük. Több szó nem esett a dologról. Huszonnegyedikén reggel Kerekesné mosófazéknyi nagy edényben odakészítette a bablevest. Akkor már a legidősebb is nevetett a mama. mókázásán. — Babtól okosodik az ember, gyerekek! Aztán meg, úgy is az a fontos, hogy ne muzsikáljon a gyomor. Nem igaz? Még a fülünk is kétfelé áll, úgy belakunk. Az az igazi karácsony, ha. nem vagy éhes! — A kicsi is kap belőle? — Az kéne még csak, te szamár! Az fölemelt tejadagot kap. Saját csárdából. A csámpás tűzhelyen javában forrt már a bableves, amikor Kerekesné lélekszakadva futott vissza a boltból. — Gyorsan, gyorsan gyerekek! Kirámolni a szekrényt! — De mama, most fejeztem be a takarítást! — Oda se neki, fiam. Libára váltjuk a szekrényt. Na ... már itt is vannak. Erre tessék, ide lehet tenni a drágákat. Negyedóra leforgása alatt zajlott le az üzlet .A ház elöl tovasiklott régen a szán, de a konyha sarkában ott nyújtogatta a nyakát a két sovány liba. — Mari! Te vizet teszel fel forralni és vigyázol a tűzre! Andris, alomars, hozol még tüzelőt. Terka, te bériszed Tibikét a szobába és vigyázol rá is, meg Sanyira is. Tibi bömböl, mert a pipik társasága érdekesebb, mint a szoba. Terus is szívesebben nézné a mama repeső sürgölő- dését, de a parancs az parancs. — Gyerünk, gyerünk! Mari, András, mit mondtam? Ti is, bikficek! Lépni nem lehet tőletek, nahát, ez micsoda népség. Tán nem láttatok még libát? — Mama! Ezt a Jézuska hozta? Adjunk neki érte bablevest! Nevetés csattan, csa-k T er ka áll sértetten, — Miért, azt mondtad, hegy a Jézuska eltévedt. Mos* meg idetalált a libával... mi ineg- esszük a libát, ő egye meg a bablevest, — Hogyisne! — tiltakozik pukkadozva Andris —, azt hiszed azért tette bele a mama. azt a szalonnabőrkét? Mi leszünk a Jézüskúk. — Az ám gyerekek, világraszóló lakomát csapunk, csak ne lennének ezek az árvák ilyen nyiszlettek. De lesz azért egy kis zsír is. — A bácsi kövérebb telt. — Mama, most mi akkor szekrényt eszünk? Megint ez a Terka! Azzal a pukkasztó komolyságával, ami, apára emlékeztet. Apa is úgy tréfál, hogy közben arcizma sem rándul. — Hogy szekrényt?! Hát... igencsak azt, de vem. is felejtjük el soha. * Kerekesné tévedett. Már csak ő emlékezett így az első bélcés karácsonyra... LÁSZLÓ IBOLYA A Várdombi Gépjavító r Állomás felvesz: LAKATOS, HEGESZTŐ, SZERELŐ SZAK- ÉS BETANÍTOTT MUNKÁSOKAT, SEGÉDMUNKÁSOKAT, FÉRFI ÉS NŐI MUNKAERŐT KÜLÖNFÉLE MUNKÁRA. FESTŐ ÉS HÜ- TŐJAVÍTÓNAK BETANULHAT. Bér megállapodás szerint, gyakorlattól függően. Minden második héten szabad szombat. (202)
