Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
JCardesoni/i medifáecé V o tue vir.V alamikor még az őszszel nagyobb férfitár- saság verődött össze a szekszárdi szakszövetkezet pincéjében. Halevés, borivás és beszélgetés szerepelt a műsoron, na és nézelődés. Az ősz- végi szekszárdi táj nagyon szép. *A diófa alatt üldögélő fértiak hallgatták a völgyből érkező neszeket, visszaköszöntek a hazafelé ballagó szüre- telőknek, elköszöntek a hegy mögé távozó esti szürkülettől, figyelték a nyitott pincék különös kongásait, s érezték: ez a béke. Ritkán adatik meg az a pillanat, amikor az emberben „túlcsordul” a csönd, bársonyos, szelid nyugalom veszi körül, olykor barátai hangját hallja, s érzi, így lenne jó élni a világ végéig, mert ez a béke. Dehát lesz-e valaha igazán béke a földön ? Sok még a kntonatemető, rengeteg még az alig behegedt seb. A világ beteg. Az észérveknek, a tömegméretű tiltakozásoknak alig, vagy egyáltalán nincs foganatjuk. Egyetlen reménység táplálja az emberiséget, a .Szovjetunió léte. S mikor lesz igazán béke a földön? Ott a diófa alatt, az őszi este csendjében valaki azt mondta: akkor lesz majd béke a földön, amikor mar senki nem fog emlékezni a háborúkra, amikor már oly messzi lesznek a vérzivataros évek, hogy a nagyapák sem emlékeznek azokra vissza. Igen-igen, lidércnyomásként nehezedik a ma élő nemzedékekre már maga az az iszonyatos élmény is, amelyet az apák, a nagyapák a háborúról mesélnek. S ennek nincs vége soha. A régi karácsony estéken nagyapóm barátai hatókat ne- kiveieiték a búboskemencének és a tizennégy es' háborúról az isonzoi ütközetről, a galiciai télről, de legkiváltaéppen a szuronyrohamokról beszélgettek. Mi lehetett ez a szuronyroham? Egyszerűen nem bkom elképzelni a fedetlen- ségnek azt a félelmetes érzését, amely úrrá lett a katonákon, amikor a tiszt elüvöl- tötie magát: szuronyt szegezz, roham! S néhány másodperc múlva egymás nyakán metszették el a nagy ütőeret, egymás beleit forgatták ki épeszű emberek. Parancsra! S ennek nincs vége soha. Nincs. A háborús történeteket az én fiaim szintén a nagyapjuktól hallják. Nagyapám az első világháború poklát járta meg, apám a második világháborúét. S talán az én nemzedékem lesz ebben a sorban az utolsó, amely nagypapaként nem a háborúról, hanem a békéről mesel az unokáinak? Már az is nagy dolog, hogy a XX. század második felében végre nemzedékek érhették meg a negyvenéves kort, háború nélkül. Erre Magyarországon ki tudja mióta nem volt példa. Ilyesmivel legfeljebb Svédország és Svájc dicsekedhet.. Nemrég kommentárt írtam a Központi Bizottság határozatáról. írás közben arra gondoltam, ha az európai szocialista országoknak sikerül Európa békéjét és biztonságát szilárdan kézbéntartani,’ akkor a hetvenes évek végén csakugyan színre lépnek az évszázad első olyan nagypapái, akiknek nincs frontélményük, nincs a húsukban gránátszilánk, térdkalácsukat nem ütötte át golyó és nincs lefagyva a lábuk. Az ősszel a Szovjetunió tájait jártam. Azt tapasztattam, hogy az ukránok, az oroszok a magyar—szovjet barátságot nagyobb komolysággal hangoztatják, mint mi, jobban átélik, átérzik, mint mj.. Felteszem azért; mert a Szovjetunió népeiben tudatosabb, végiggondol tabb az a felismerés, hogy a szocialista országok szoros testvéri barátsága képes csak megbénítani Európa fegyvercsörtető háborús erőit. Elgondolkodom azon is, hogy immár huszonöt éve Dél- kelet-Európa, a Euna-medsn- ce a világ egyik nyugalmi zónája. A tizenévesek, a huszonévesek szerencsére ma már legfeljebb olvasmányélményeikből tudják, hogy a világ Európa lőporos- hordójaként tartotta számon a Balkánt, összességében a kelet- európai államokat, ahol századokon keresztül a gyűlölet volt a meghatározó emberi élmény. N egyedszázada a Duna- medencében élő népek a szocializmust építő országok a még rendezésre váró közös dolgaikat nem gyiiokkal, nem a gyűlölettel, hanem a realitások légkörében intézik. Évszázadok óta ez a huszonöt év az első negyedszázad, amikor a magyar, a román, a szerb, a szlovák egymást emberszámba veszi. Oly közel jutottunk egymáshoz, mint még soha. Főleg a nemzetiségi frontokon sok még a megoldásra váró kérdés, de ezeket már nem erővel, hanem szívvel és ésszel kíséreljük megoldani. S minő megkönyebbülés abban a tudatban élni, hogy Délkelet-Európa népeit nem a távolodás, hanem a közeledés hatja át. Még jobban meg akarják egymást ismerni, még inkább törekszenek egymás értékeit becsülni. Hétköznapi dolgaink közepette ritkán gondolunk erre, holott valahol itt kezdődik a békesség, a nyugalom, a szelídség, az öröm és az ünnepek szokatlanul jó íze. Ez az öntisztító negyedszázad sokat segített abban is, hogy a faji gőgtől megszabaduljunk. Eltekintve néhány vaskalapos öregúr naftulinszagú nacionalizmusától, ma már kevesen élnek Magyarországon abban a tévhitben, hogy a magyar a legkiválóbb, a leghatalmasabb nemzet a világon, Magyarország a föl 1 leggazdagabb országa és ami rajta kívül esik, az semmi, az „senki”. A realitások korszakát éljük. Tömegméretekben Is. kezdjük megérteni, megszokni és megtanulni, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, s rájövünk: ez nem csorbítja, ellenkezőleg: gazdagítja valós nemzeti értékeinket. R \ realitások felismerése még inkább,a békét, a biztonságot is jelenti. Nem vagyunk azzal kisebbek, kevesebbek. ha látjuk és elismerjük, hogy tudásban, alkotásban más népek és nemzetek is képesek arra, vagy többre, amire mi kénesek vagyunk. Volt idő, amikor az uralkodó osztály nemzedékek egész sorával el tudta hitetni, hogy a csehek, a románok, a szerbek gyávák, tehetségtelenek, lusták, nem szabad őket emberszámba venni. S huszonöt évvel ezelőtt nemcsak a szabadsagot hozták el a Vörös Hadsereg katonái Európának erre a tójára, hanem a békének és a barátságnak azt a vezérlő gondolatát is, amely a népek, a nemzetek kölcsönös megbecsülését hirdeti és érvényesíti. Í s z a béke. Járom a város L havas utcáit, nézem a fenyőfát vásárló asz- szonyokat, ismerőseimmel megtárgyaljuk a hízóvásárlás lehetőségeit, a Garay téren részt veszek egy, a kocsonyafőzés körül forgó vitában, s a kis örömökben, az apró emberi boldogságokban, az ajándékozók titokzatos mosolyában, a kirakatok aranyszínű csábításában újból és újból érzem, az emberiség legdrágább ajándéka a béke. Azután reménykedve és szorongva kérdem: milyen lesz a hetvenes évek utolsó karácsonya? SZEKUUTY PÉTER BOLDOG BÉKÉS KARÁCSONYT! 'fdLKA MEGYEI V i L A G P R ÖL ET A R'jft!«EGYESÜL JETEK! njEPUJ P A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT TOLNA MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TÁnACS LAPJA f XIX évfolyam 298. szám ÄRA 1,20 Ft Csütörtök. 1969. december 25.
