Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
I ti il A hivatalosan ii, számtmáA, a övezett nagy kiképzőudvar déli oldalán árkádsoros, emeletes épület húzódott. A földszint és az emelet árkádjainak mellvédjén kikönyökölve kellemes hűvösből lehetett szemlélni mindazt, ami az udvaron végbement. Az udvar hatalmas négyszögét a Begá- ról felhordott kaviccsal szórták fel valaha. Egymást követő katonanemzedékek bakancsának sarka, csizmájának patkója a kavics egy részéből már fél emberöltővel ezelőtt finom port őrölt. A por díszmenetkor éppúgy felszállt, mint amikor a századok — szakaszokra és rajokra szakadozva — az igazodás, vagy a kettős rendekben való menetelés és fordulás lélekemelő szabályait gyakorolták. A por belepte a tornisztereket, a derékszíjak csatját, de legelsősorban természetesen a lábbeliket, bőséges lehetőséget adva ezzel a katonáknak arra, hogy a fegyver-, egyenruha- és szereléktisztítás örömeiből fölös időkig kivegyék részüket. A II. sz. nagy kiképzőudvar a vár legütáltabb pontjai közé tartozott. Közemberek egymás között nem is becézték másként, mint IL sz. Izzasztó néven. A II. sz. Izzasztó porfelhőket nevelő poklában fél száz gránátos immár második órája ismerkedett a szuronyharc elemeivel. Két tiszt; az egyik medvetermetű, magas, kopaszodó homlokú óriás, a másik köpcös, alacsony, kefehajú; a földszinti árkádok árnyékából nézte az összecsapó és vissza- (agró párokat. Vitatkoztak. — Petákot sem ér az egész, — közölte a nagyobbik. — Petákot sem, barátom! Rendkívül erős, basszus- hangja volt és olyan heves kézmozgása, mintha szüntelenül szénás szekereket készülő« felborítgatni. A sörtehajú, egyébként társához hasonlóan szintén százados, vállat vont; <— Ember legyen, aki téged megért, Jósza! Ne légy már folyvást olyan, mint aki mást sem reggelizik, csak tűzhányóhegyet. Ha akarod, kihozom neked az irodából a kiképzési szabályzatot és pontról pontra bebizonyítom, hogy amit ezek a tahók csinálnak, teljesen forsriftos! A másik tenyere csattant a tornác párkányán: — Elsősorban is nem tahók, hanem katonák! Másodsorban pedig füstöld fel a kéményben a szabályzatodat. IVE a legfőbb célja a szuronyharcnak? Idézheted szó szerint, úgyis tudom, hogy a kisujjad- bgn van minden passzus, te reglamakukac! — A szemben álló ellenfél lehető leggyorsabb leküzdése a puska végére felszerelt és a császári hadseregnél rendszeresített oldalfegyver segítségével. Történhet zárt alakzatban, vagy... — Elég! Nos, én fogadok Veled, drága barátom, Skub- ties, hogy a századod itt gyakorlatozó felében egyetlen ember sincs, akit egy ép érzékű parasztkaszás, vagy mit mondok; egy fajtánkbéli bicskás ne tudna kizsigerelni, amíg az illető csak a szabályzatban előírt mozdulatokhoz ragaszkodik! Skublica százados szűkre húzta a szemét. Az egész gar- nizonban ismeretes volt mérhetetlen nyugalmáról, de arcói a kárhozatos szenvedélyéről is, hogy úgyszólván nem akadt a kincstári es civil életnek olyan mozzanata, mely ne ért volna meg részére egy fogadást, Gyakrabban nyert, mint vesztett, ezert a észtek többsége már menekült féktelen fogadási kedve elöl. Ez az ajánlat most kapóra jött. — Mennyiben? Amaz lenézett a kis emberre és elmosolyodott: _Egy arany. Tartod? — Tartom. De honnan ve- „7Pi egy parasztkaszast, eg}- fajtánkbéli bicskáét? Ordas Ivánt DAMJANICH — Azt csak bízd rám! fin nem vagyon elég rác neked? — De aa vagy. Csakhogy ... — Semmi csakhogy! Állítsd meg a gyakorlatot! Skubhcs habozott, de a másik vállára tette hatalmas markát es tolta te az udvarra; — Ea parancs, testvér! Ez- redügyeletas vagyok, ha nem vetted volna észre! Az egymásnak dobbanó és visszapattanó párok a százados szavára megmerevedtek. — Pihenő! —- rendelkezett. — A parancsnokságot átveszi Damjanich százados úr. Mindenki ráfigyel! A katonák többsége ismerte a termetes tisztet és ámbár különösebb rosszat nem hallottak róla, gyanakodva figyelték. Jó volt ugyan megpihenni az Izzasztó poklában, de egy katonatisztnél sóba nem lehet előre kiszámítani, hogy mire készül. Damjanich bement a sorok közé és találomra rámutatott egy mo- kány képű, sötét hajú legényre. — Te hová valósi vagy, édes fiam? Az édes fiam alázatosan jelentette, hogy bácsszentiváni. «— Priglevica Szveti-Ivan, —* bólintott a százados. — Kitűnő! Az jó bicskás falu, ugy-e? A szentivání legény kih űzte magát: —■ Alázatosan jelentem, az, — Pompás! És neked volt már bicska a kezedben, vagy mindig csak olyan szaionna- spékkel jártál? A szalonnaspék szóra derültség futott végig a sorokon. A puska hossza szuro- nyostól megközelítette a két métert, nemcsak szalonna, hanem akár ökörsütésre is alkalmas lett volna. — Alázatosan jelentem, volt. meg a sebemben most is van! — Helyes! Bicska nélkül nem ember az ember. Most azonban mégis ezzel a spék- kel kell hadonásznod. Megtanultad-e már? — Igenis, megtanultam! Damjanich elvette egy másik gránátos puskáját és lábhoz tett fegyverrel megállt a szentivám legénnyel szemben. — Ha meghallod a vezényszót: „most!"’ teljes erődből ide szúrsz a hasam felé. Elég tekintélyes hasam van, nem hibázhatod el. Szúrsz, amiként tanultad. A katona zavartan feszengett: — Alázatosan jelentem, nem lehetséges az! — Miért, te bivalyborjú? — Vér folyik akkor, százados uram! — Na és? Rém láttál még Vért? — De igenis láttam! Hanem ha én a Herr Hauptmannt hasba szúrom, akkor engem a Kriegsgericht... — Hogy veled a Kriegsgericht mit csinál, azt nem tudom. De én mielőtt parancsmegtagadásért két hétre bevágatlak a sötétbe, úgy tarkón csaplak édes fiam, hogy egyáltalán nem lesz szüksége rád a Krlegsgerichtnek! Mindezt békés, társalgási hangnemben mondta a százados, de aztán váratlanul el- bődült: — Most! Amíg a tiszt úr csak beszél, az hagyján. De amikor ordít, akkor parancsol és nincs a császárnak az a gránátosa, aki parancsmegtagadásra vetemedne. A gránátos verejtékes homlokkal, de a hosszú hónapok során be- súlykolt szabályszerű mozdulattal bal lábbal kilépett, a lendülettől előre dőlt és döfött. A legkényesebb kiképző altiszt sem találhatott hibát a döfésben. Damjanich azonban annál szabálytalanabbal cselekedett, de olyan gyorsan, «hogy szemmel is alig lehetett követni. Balra szökkent, hosz- szú puskáját fél kézzel a gránátos lába közé vágta, és amikor az hanyatt esett, egyetlen rántással kitépte kezéből fegyverét és a saját szuronyát szegezte a torkának. — Már halott is vagy1, édes fiam! — mondta kedvesen. Majd amikor a katona porosán és szégyentől veresen fel- tápászkodott, égy garast nyomott a markába. — Fogjad, igyál egyet a kantáiban az ijedelmedre! Erezd úgy fiam, hogy te tanultál verekedni, én pedig nem. Éppen ezért másképp csinálom, mint te. Egy jó katona azonban mindig számoljon azzal, hogy az ellenség valamit másképp csinál, mint ő. — Végeztem, százados úr! — fordult Skublicshoz és vigyorogva elébe tartotta a markát — Nos, egykomám? Ebben a pillanatban a fejük felett, az emeleti tornácon becsapódott egy ajtó, majd a korlátnál, felbukkant Bibra főhadnagy, a hadosztályparancsnok segédtisztje. Leszólt a két tiszthez: — Haynau altábornagy úr végignézte a gyakorlatot és kéreti az ezredügyeletes százados urat Rogy fáradjon fel az ezredirodába! Az ezredirodában vagy féltucat tiszt állt megmerevedve és engedte a feje felett elvi- harzani az altábornagy haragját Égy sem akadt köztük, aki sejtette volna, hogy ez a harag már Vukovics- alispán előző napi estélyén izzani kezdett, fokozatosan lángot kapott majd a főőrség dobpergésének elmaradásánál végérvényesen kitört. És mindenhol a magyarok! Vukovics szégyentelenül közli magáról, hogy magyar, a fekete képű őrmester magyar és az a banda, amelyikkel most ez a Damjanich bratyizott, szintén magyar. Az altábornagy huszonnégy órával ezelőtt futotta át a birodalom gyalogezredeinek újoncozási listáját. Tizennégynek az újoncait állították magyarok és a 61-es számú gyalogezred — hiába viselte a szépen hangzó Saint-Julien nevet —köztük volt. Az ezredügyeletes tiszt tehát mai-varokkal pak- tált! Az ő had osztói vában, a tulajdon szeme láttára! Damjanich már a folyosón, hanoira Haynau éles hangját, de az erős tölgyfaajtó jóvoltából egyelőre csak összefüggés teienul; — „Rebellen!.., Verfluchte Kossutn-Hiinde... Hunde! Lumpen! Betyárén!... Hund- Nation!” Kopogott, belépett és szabályosan jelentKezett. Feletteseinek többségét általában bevanatianui is oosszanioua, hogy úgy kellett felnézniük a termetes századosra, míg az lefelé pislogott rajuk. Ez az altábomagyra nem vonatkozott. Haynau nem volt alacsonyabb Eamjanichnál, de annak faldöngető vállai mellett mégis keshedtnek, jelentéktelennek tűnt. —■ Köszönöm, hagyja! —intette le a jelentkezést — Ismerem a nevét, Herr Hauptmann! Ön az ezredügyeletes funkcióját összetéveszti a kiképző káplár kötelmeivel! Damjanich szívből utált a szabályzatokra hivatkozni, de huszonnyolc évi katonáskodása alatt legalább annyira megtanulta valamennyit, mint Skublics. — Altábornagy úr, alázato- - san jelentem, az ezredügyeletes kötelmeinek összefoglalása kifejezetten megadja a lehetőséget, hogy... — Nőm adja meg! Nem érdekelnek a lehetőségei! Egyszer s mindenkorra megtiltom, értik, megtiltom a hadosztályom valamennyi tisztjének, hogy a magyar legénységgel akármilyen félreérthető intimitásokba bocsájtkozzanak! Ha önnek verekedhetnékje van, könnyen biztosíthatom a lehetőséget, hogy kiélje ilyen hajlandóságát. Akár a ma-, gyarokkal szemben is! Ezzel a cigány csőcselékkel, ezekkel a Kossuth-kutyákkai szemben! Értette? Szónoki kérdés volt, melyre senki nem várt választ, legkevésbé Haynau. A tiszteknek még a lélegzetük is elakadt, amikor Damjanich váratlanul megszólalt: — Értettem, altábornagy úr! „Én azonban magyar ember vagyok s nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza neiű- zetemet és annak legjobb fiait!” Ezt alázattal bár, de visszautasítom! Haynau ebben a pillanatban már tudta, hogy ezt az embert eltiporja. Kiküldi a harctérre és nagyon körültekintően gondoskodik arról, hogy kitüntető módon hősi halált halhasson a császárért. Látta, hogy a kopaszodó századps egész a feje búbjáig vörös a haragtól és ez váratlanul megnyugtatta. Szerette a tehetetlenség dühébe hozni alárendeltjeit és élvezte, hogy hosz- szú pályáján alig akadt valaki, akiből ez a düh kirobbanni merészelt volna. Majdnem barátságosan kérdezte: „Nos, hát ön mióta lett magyar?*’ Legjobb tudomásom szerint atyja nvugállo- mányú határőrtiszt, édesanyja pedig néhai tiszttársam, boldogult Taborcyics tábornok leánya. Mióta lehet ezt magyarságnak nevezni? —■ „Azóta, altábornagy űr, amióta föl tudora fogni, hogy jou JtagyarArseb&tti lelett, az magyar állampolgár. s Hoteles Magyarországot hazajanak tekinteni, 6 suuutkn bármilyen állásban legyen is, törvényes jogkit megvéétfcj meznir Haynau biccentett; — Pompás, Hot HaujJNr maiul, pompás! Nos, erre , a védelmezésre azt hiszem bje^ tosíthatok önnek némi letter: tőséget. Kiváló ezredének kiváló magyarjaiból két zászló- aljnyi most Verona mellett; harcol a császárért, aki mi\efc magyar király is, természetesen. önöknek, magya« roknak is uralkodója. Bibra főhadnagy úr azonnal kiállífc egy szolgálati jegyet önnek jés a kétórai postakocsival, tisztiszolgástól indul Veronába, Elővette a zsebóráját: j — Most tíz óra. Az ezreö- ügyeletet átadja... — körüli- nézett — Tichy őrnagy árnak, A hátralévő időben szolgálatmentes. Négy óra gondolom, bőségesen elég lesz egy ilyen jól képzett tisztnek, minfi ön, a felkészülésre és arr^, hogy elbúcsúzzon Frau Cairr- janichtól. Végeztém, uraim! Haynau tisztelgett és bájrö Bibrával a sarkában Mhagyta a szobát. Egy perc is beletelt, amíg a tisztek szóhoz jutottak. —i Marha vagy, te Jásza — mondta Tichy őrnagy meggyőződéssel. Mi közöd vaa neked a magyarokhoz? Egy altábornaggyal így épeszű ember nem beszél. Főleg ha síi altábornagy tetejébe még a hesseni választó fia. Damjanich haragja már eiW szállt, akár a széL Rávigyotj gott Ticbyre: — De csak balkézről! Akkor az én stásai származáson» még mindig előkelőbb! — Stásai? — Ne ijedj meg, es: netH hercegség. Gsafc égy kis fészek Sziszek táján, a II.-ik határőrezred területén. Most azonban búcsúznom kell, urak! Azt hiszem, illő hazamennem és megsürgetnem kissé as; ebédet. * Béni»* a siöfióeet ■ iáét« Könyvkiadónál 19?#-ben TTflj! lenő regényéből« HIDAS ANTAL: Mindennap újra Nem határoznám el, hogy újra kezdem; féltéglával mellem hiába is verném, hogy vagyok még mindig fiatal és bajnok, — mert ha nem is hajlott gerincoszlopom, de hol lopom hozzá azt a sérelem nem ért szivet, amely a vért kellő adagolásban küldi szét a testbe? Enélkül hiába vallom, el nem foglalom azt a szép ívet, amit ebben a nagy >ramodásban, hőrengésben és hófúvásban befutnom kel!. S nem határoznám el, hogy újra kezdem, ha például lennék, hetvenéves nyírfa.» Az is meg van írva: loboghat a híres a legmagasabb dombon, ennyi levél mégsem lesz az öregedő lombon, hogy vele úgy hasson s zúghasson, mint az ifjú nyíres. Rajtam (ha nem is szembeötlő) már két emberöltő. Igaz! De a költő, akárcsak a föld... Ö többet ád vissza, mint amennyit elvesz:-verssorra bomolva egyre gazdagabb lesz. hiszen a fáról, úgy értem: magáról mennél több levelet bő-ággal levetett, annál lombolóbb lesz és annál tombolóbb őszinteséggel gondol rátok s beszélget veletek. Ezért: sok lapos „élet szabály” rám ne kiabálj, úgysem szívom mellre: utamba ne állj, ne igazíts helyre, ne ígérj, ne fenyegess! Inkább rossz ágakat nyess: holtakat temess! Egy szabály van: a naponta feldöntött régi szabályban reggel alakuló, délben már fakuló, estére elhaló, másnap már új. fiatal 'szabály, — szóyal: az élet! Ezt tudva, kérlek: hagyj békén engemet, aki öntiizenzben, szóval: érzés-üzememben nem egyszer pörköltem ejtés sohasem a másét!), saját ingemet. Pörgetem azt a ritmust, amit még mustkoromban lettem s azóta bennem szüntelenül robban. Nem bírom, amikor színtiszta boromban nyugtató nedv koslat. abból, ha innom kell, szédelegve járok, a lábom roskad és poshad a lelkem. Mindent, csak ezt nem! Én folytatom, s mindennap (Hidas Antal 70. születésnapja a< . újra kezdem! kaiméból közöljük versét.) ■p‘ <*i te.' % jtrfrtV.