Tolna Megyei Népújság, 1969. december (19. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-13 / 289. szám

2. A VIDEOTON legújabb slágere Sorozatban gyártja a VIDEOTON legújabb termékét, a folyamatos (lángolóval felszerelt televíziókészülékeket. ESs a típus — hasonlóan a rádió állomáskeresőjéhez — fo­lyamatos elfordítással keresi meg a kívánt csatornákat. A skála segítségével a hazai állomásokon kívül a kör­nyező országok programját is lehet megfelelő térerő ese­tén fogni. Az új csatorna keresőt az Inter-Stár és az In- ter-Favorit készülékekbe építették be, melynek sorozat- gyártását már megkezdték. Ezek a készülékek kétnormásak, a kelet-európai OIKT és a nyugat-európai CCIR szabvá­nyú adóállomások vételére egyaránt alkalmasak. Az új típust beépített magnó- és fülhallgató-csatlakozóval is el­látták. Képünkön: Felföldi Ferenc tervezőmérnök és Markovits Tibor villamosmérnök ellenőrzik az új típusba beszerelendő folyamatos bangolóberendezést (MTI foto — Hadas János felvétele* A rádióadó az orvos megbízható segítőtársa A katonaélet már többször is összehozott Zaharov altá­bornaggyal. 1939-ben a Szverdlovszki Katonai Körzet törzsénél is­merkedtünk meg. Akkoriban végezte el — kiváló eredmény­nyel — a Vezérkari Akadé­miát. Sokat és keményen dol­gozott, ezt különösen a had­gyakorlatokon értékelhettük. Később a hadosztálynál talál­koztunk, a vizsgálóbizottság el­nökeként érkezett. A vizsgálat oka a következő volt. Készültünk a honvédelmi sportversenyekre. A katonai körzetben akadtak egyesek, akik rekordokat és rekordere­ket követeltek tőlünk. Még­hozzá nem is magányos rekor­dereket, hanem egész százado­kat, ezredeket. Honnan ve­gyünk minderre időt? A kér­dés így állt, vagy a tanterv megsértésével rekordokat gyártunk, vagy kihívjuk köz­vetlen parancsnokaink harag­ját. A második utat választot­tuk. Hát ezért érkezett hoz­zánk a vizsgálóbizottság. A bizottság tagjainak előítélete tüstént szertefoszlott, amikor meglátták, hogy a katonák téli felkészülése a kívánalmak teljes egészében megfelel. Za­harov ezt mindjárt közölte is velem. Később a Nyugati fronton találkoztunk, a háború első napjaiban. Vasúti morse-ké- szüléken jelentettem, hogy a hadosztály egyes bevagoníro- zott egységei még nem érkez­tek meg, semmiféle anyagi­műszaki tartalékkal sem ren­delkezem. A válasz: „ön har­ci feladatot kapott, szívesked­jen végrehajtani?’ Akkor ezt a megy jegy zést sértőnek találtam. Nem tud­tam, hogy mi a tényleges helyzet, hogy recseg-ropog a frontvonalunk, az ellenség páncélosai máris áttörték és most rohannak előre. Három nappal később sze­mélyesen is találkoztunk. No­vember 29-én délután jó hí­reket jelenthettem: Csizsov ez­redes 80. hadosztálya támadás­ba lendült és most gyorsan nyomul előre. Az élen haladó egységek elfoglalták Pécsvára- dot és Perekedet Az ellenfél fegyvereit hátrahagyva, fog­lyokat veszítve rendezetlenül menekült Ezen túl erdős-hegyes vidé­ken jártunk. A gárdisták már korábban felkészültek az itt folytatandó harcokra. A lo­vas fogatok is harcba indultak. Az aknavetőké volt a legfon­tosabb szerep. Ezalatt Dricskin ezredes 7. hadosztálya befejezte az át­kelést a Dunán és az 5., va­lamint a 84. hadosztályok készültek az átkelésre. Most ismételten, akárcsak a kursz- ki csatában, meggyőződhet­tünk arról, hogy a főparancs­nokság okosan és jól gazdál­kodik a tartalékokkal és kel­lő időben küldte ide a 4. Gár­dista Hadsereget. így vonultunk előre, csak jelentéktelen ellenállással ta­lálkoztunk. Ekkor a 41. Gár­dista Lövészhadosztály táma­dási vonalában olyan esemény történt, amely később nagy - jelentőségűnek bizonyult. Az élen haladó osztag ügyessége és határozottsága — a külön­böző 6zintű parancsnokok tá­mogatásával — hatalmas si­kert hozott Bobrikin hadnagy szakasza elérte a Dunát. Figyelmesen tanulmányozták a túlpartot, majd a szigetet a folyó kö­zepén. A sűrű bokrok között semmiféle mozgást sem lát­tak, egy hangot sem hallottak. A Duna itt széles. Mindjárt itt a december, a víz jeges. A könnyű sebesültnek is vé­ge, ha vízbe kerül... önként jelentkezőket kér­tek. Elsőként a tapasztalt ka­tonák jelentkeztek, Kapelin tizedes, Batanyin, Pinyegin és Malik harcosok. A bokrok kö­zött találtak egy elrejtett csó­nakot, magukkal vittek egy géppuskát, evező helyett a széles utászlapátot vittek ma­gukkal. Amikor a szigethez értek tüzet nyitott rájuk egy német géppuska, de sikerült partra- szállniuk. Batanyin és Pinye­gin odakúsztak a géppuska­fészekhez és gránátokkal meg­semmisítették. Ismét csónak­ba szálltak és áteveztek a nyu­gati partra. Felmásztak a me­redek parton, ahol lövészár­kot találtak, harckész állapot­ban aknavetőket, géppuská­kat, a lőszer akkurátusán oda­készítve, de sehol egy kato­na! A félderítők a távolban lát­ható házakat közelítették meg. Mohács külterületén tábori konyhát láttak^ körülötte nyu­godtan reggeliztek a németek. Teljes biztonságban érezték magukat a Duna védelmében és még őrséget sem hagytak a lövészárokban. Kapelin visz- szatért a partra és leadta a megállapodott jelet. Először Bobrikin hadnagy szakasza, majd Krjukov főhadnagy szá­zada kelt át a Dunán és el­foglalta — a legnagyobb csendben — a lövészárkokat Éjjel a németek nagyobb erőkkel igyekeztek kiverni bennünket a hídfőből, de nagy veszteségek után visszavonul­tak. Reggelre több zászlóalj t összpontosítottunk a túlparton. Ezek az erők áttörték az el­lenség vonalát és elfoglalták Mohácsot. A parancsnokság az áttörés helyére egyre újabb és újabb egységeit irányította a 21. Gárdista, — majd valamivel Mohács felett — 31. Lövész­hadtestnek. Ezek az egységek kiszélesítették a hídfőt és a 46. hadsereggel együtt észak­nyugat felé támadásba lendül­tek, ezzel bekerítették az el­lenség Bu3apesten összponto­sított — közel 200 000 főnyi — hadseregcsoportját. Az élen haladó egységek bá­tor kezdeményezése dunai át­keléshez, Mohács elfoglalásá­hoz, hatalmas sikerhez veze­tett. A taktikai siker opera­tív sikerré változott. (Folytatjuk.) A Szovjetunióban kidolgoz­ták. és elkészítették a „Komp­lex’’ 2 nevű rádiótelemetrikus berendezést, amely a könnyen lenyelhető miniatűr rádióadók segítségével lehetővé teszi az ember és az állatok emésztő­csatornájának tanulmányozá­sát. A páciens lenyel egy „rádió­pirulát”, amelynek belsejében sav-lúgosságí (vagy hőmérsék­leti és nyomási) impulzátor van. Ezt megelőzően szíjjal kötik le a pácienst. A szíj voltaképpen vevőantennául szolgák Amikor a rádiókap­szula bekerül a gyomorba, jelzéseket kezd adni, a jelzé­seket jelfogja az antenna és a villanyáram továbbadja az elemző berendezés felvevő részlegébe. A berendezés fel­erősíti, átalakítja és „leméri’’ az emésztőcsatorna paraméte­reit oly módon, hogy mozgó szalagra rögzíti a jelzéseket. Az orvos az így kapott gra­fikon birtokában megállapítja az emésztőcsatorna különböző részeinek állapotát, különböző feltételek között, és továbbiak­ban elkészítheti a diagnózist. « ♦ « I « 4 4 * ♦ < 4 LANDRU, a kékszakáll Egy rendőrnyomozó emlékiratai SL JELENTKEZIK EGY TÁNC Landru állítását tóiát aznap nem sikerült megdönteni. Másnap azonban elpártolt tőle a szerencse. Ugyanis az újságok nagy cikkekben számoltak be a fordulatról és alaposan felkorbácsolták a közönség érdeklődését. A cikkek hatására egy tanú, aki addig meghúzódott a háttérben, hir­telen tudatára ébredt annak, hogy milyöl dön­tő jelentőségű adatok birtokában van. Ez a tanú levelet írt az esküdtszék elnökének. így történt, hogy 192L november 20-án, az aznapi tárgyalás befejezése után, az esküdtszék elnökének megbízásából, zsebemben a hozzá in­tézett levéllel, Saint-Mandé-ba robogtam, ahol O.-né, a levél írója, Berta Héon barátnője la­kott. Az volt a feladatom, hogy sürgős idézést kéz­besítsek ki a tanúnak, ha úgy vélem, hogy val­lomása figyelmet érdemel és elősegíti Berta Héon sorsának teljes tisztázását. Este kilenc órakor érkeztem Saint Mandé-ba. Csak tíz percig tartott a beszélgetés, máris átnyújtottam O.-nénak az idézést. Másnap, november 21-én O.-né megjelölt a bírói emelvény előtt. Amikor Landru megpillantotta a tanút, ösz- szerázkódott és a két fogházőr között lázas érdeklődéssel figyelt. Izgalmakkal terhes csend borult a tárgyalóte­remre. A több száz főnyi közönség lélegzetvisz- szafojtva várakozott. Elképzelhetetlen, hogy az emberek mi min­dent fecsegtek össze az alatt a néhány óra alatt, amelyek ezt a valóban drámai pillanatot meg­előzték. Mennyien ostromoltak, mennyien akar­ták kivenni belőlem a titkot! De én kérlelhetet­lenül megőriztem, s a kíváncsiaknak, akik a bírósági palota folyosóján megrohantak, csak egy-egy tréfás, de a dologgal semmi összefüg­gésben nem álló szót mondtam. A SZENZÁCIÓS VALLOMÁS A tanú lassan, vontatottan kezdte vallomását. Mindenekelőtt elmondta, hogyan ismerkedett meg Berta Héonnal, majd a következő bejelen­tést tette: — Berta Héontól 1915. október vége felé leve­let kaptam. Ebben megírta, hogy most már ez a címe: Petit-né, Avenue Ternes 45 szám. Így tehát az eltűnt asszony a Rennes utcai la­kásból való távozás után együtt lakott Landru- veL, mégpedig abban a lakásban, amelyet Land­ru Guillinné meggyilkolása után álnéven kibé­relt. A vádlott magába roskadva hallgatta a meg- semmisítő vallomást. Egy szava sem volt. A tanú így folytatta: — November 8-án, elmentem az Avenue Ter­nes 45 szám alatti házba. Berta Héont a föld­szinti lakásban találtam. Bevallotta nekem, hogy mivel bizonyos formaságok késleltetik a házas­ságkötést, elhatározta, hogy úgy él Georges Petit nevű vőlegényével, mintha már a felesége lenne. Egyébként mind a ketten utazás előtt állnak. El­mondotta, hogy vőlegénye már háromszor írt a Havre-i elöljáróságnak, de leveleire nem kapott választ, s a kért iratokat nem küldték el. A tanú vallomása egyre meglepőbb tényeket tárt fel. — Berta Héon még közölte velem, hogy vőle­gényének háza van Vemouillet-ben, amelyet el­hunyt nénjétől örökölt, s éppen most tárgyalá­sokat folytat, hogy a házat eladja. Azt is mond­ta, hogy Georges Petitnek, azaz a vőlegényének még egy háza van Gambais-ban. Megemlítette, hogy a látogatásomat követő másnap vagy har­madnap ketten együtt Gambais-ba utaznak, mert vőlegénye, Tuniszba való visszautazása előtt, bi­zonyos holmikat magához akar venni. Ügy mond­ta, hogy a tuniszi utazást a hét végére tervezik. Ekkor meghívtam a következő hét keddjére ebédre. Meghívásomra azt válaszolta, hogy ked­den már bizonyára útban lesznek Tunisz felé. — Nyakában egy aranylánc volt. Mint mon­dotta, Petit azt elhunyt nénjétől örökölte és neki ajándékozta. — Én délután három óra tájban érkeztem oda, s az egész beszélgetés barátnőm vőlegényének távollétében folyt le. Vőlegénye a városban járt, de öt óra tájban beállított. Megcsókolták egy­mást, azután Berta Héon így szólt hozzá: Be­mutatom neked Marcella leányom barátnőjét, Juliette kisasszonyt. — Itt látja ön azt az embert? — kérdezte az elnök a tanútól. — Ott van — válaszolta a tanú Landrura mu­tatva. Azután így folytatta: — Hármasban elbeszélgettünk a tuniszi uta­zásról. Berta Héon kissé elszomorodva mondta: „Hát bizony, Tunisz nagyon messze van, és hosszú időbe kerül, míg újra visszatérhetünk.” „Három éven belül semmi esetre sem jövünk vissza” — szólt közbe Petit. Berta Héon erre megjegyezte: „Hát ez szomorú dolog, mert ez alatt az egész idő alatt nem láthatom majd gyer­mekeim sírját”. A vőlegény erre a következő megjegyzést tette: „Végre is, nem a halottakért élünk.” (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents