Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
Csontos Gábor: Októberi meóék meredtem a vászondarabra, amelyik egyáltalán nem látszott zászlónak. De szólni nem mertem. A zászlót a kebelébe dugta, a fekete kabát alá és elindultunk. Akkorákat lépett, hogy alig tudtam nyomon követni. A temető felé mentünk. „Mégiscsak meghalt valaki” — van eltemetve, akkor úgy lebet — Énekeljük el az intema- cionálét — mondotta nagyapám. Mónus bátyám megreszelte a torkát és rákezdetí valami furcsa énekre. Végierezegtették az éneket Mónus bátyám még bele is köhögött vagy kétszer, addig HEGEDŐS LÁSZLÓ: A hadak útján Egy stráfkocsira fölpakolva lisztet, krumplit és egyebet, elindultunk Pest felé, Tolna közepéről. A táj felett nyáriasan fénylett az égbolt, alig-felhős májusi ég. Végigjártuk, hol annyi vér folyt a harc-dülta Fehér megyét Bűzlő lótetemek, s kiégett harckocsik síkon, réteken. Felénk sornyi üszkös fal rémlett s egy csonka torony félszegen. Valahol egy útmélyedésben, egy harcskocsiban katonát, halottat láttam, s egy hegyéi en nemrég ácsolt fejfák sorát S magányosat egy árokparton, rajta írás: ki volt, s milyen fiatal, ki túl minden harcon, fű és virág alatt pihen. Fehérvár is félig romokban heveit S terelt foglyok hada menetelt maga-verte porban, szemekben a tört vágy: haza! A város körül a vetések lenetek a fényben zöldelőn. Ha lassan is, indult az élet, a nemrég gazdátlan mezőn. Kisgyerek koromból alig emlékszem valamire, de nagyapám októberi meséit nem felejtem el sosem. Engem nagyon szeretett, és gyakran a térdére vett, hogy meséljen nekem. Őszintén megmondom, nem szerettem, amiket kitalált, mert hiszen nem voltak rendes meséi, olyánok, amiket anyám néha felolvasott a könyvekből, — de az októberi meséket szájtátva hallgattam. Ez, hogy októberi mese, amolyan bevett fogalom lett már a családunkban, leginkább anyámtól hallottam, ha szidta nagyapámat, miért tömi a fejemet már megint ezekkel a mesékkel. Ki is ment olyankor, hogy ne hallja nagyapám csendes szavát, dolgot keresett a ház körül, és amikor bejött, gyakran úgy tűnt nekem, mintha sírt volna kint. Már nagyobbacska voltam, talán harmadikos, amikor megértettem valamit ebből a rejtélyből. Előző évben nagyapám megvett hatszáz öt szőlőt a Homokháton. Nagy szó volt ez, csodálta is érte eleget mindenki. Hanem énnekem elárulta az öreg, hogy móka az egész, színlelés, csak papíron vette meg Mónus komájától a szőlőt, mert a gyerekei el akarták jussolnd főle. Volt is valami per belőle, de nagyapám felmutatta az' írást, hogy 6 Mónus Imrétől ennyiért és ennyiért megvette. Csak éppen azt nem tudta senki, honnan vette rá nagyapám a pénzt, és hogy Mónus hova dugta a gyerekei elől. Hanem hát a szőlő, meg az októberi mesék! Az történt, hogy amikor nagyapám beszüretelte az első termést, kijelentette nekem egy este: — Na, gyerekem, az idén másként ünnepeljük októbert! Hogy miként másként, az novemberben derült ki, annak is a hetedik napján. Mónus Imre bátyámmal, aki természetesen mellette dolgozott, mint „részes munkás”, előző napon lefejtették az újbort. Késő estig vakoskodtak vele a gyertya mellett, de a nyelvüket sem érintették bele, mondván, hogy másnap lesz az ünnep. így aztán hiába tébláboltam körülöttük, nekem sem adtak egy cseppet sem, pedig nagyon vágytam rá. Lehet, azért, mert addig csak egyszer kóstoltam életemben bort s, nagy titkokat sejtettem benne. Másnap reggel nagyapám korán felköltött. Míg öltöztem, egyre azon törtem a fejem, mire készülhet az öreg? Fekete nadrágját húzta fel, hozzá a mellényes kabátját, szintén a feketét, amit legutóbb a nagyanyám temetésén láttam rajta. Amikor pedig leakasztotta a gerendáról a csizmáját is, és hagymát keresett, hogy kikenje vele ragyogósra, végképp csodálkozásba estem: csak nem halt tán meg valaki. Amikor aztán a foghíjas fésűvel nekiesett ritkás, hófehér hajának, amit soha nem fésült mással, mint az ujjával, megkérdeztem tőle: — Ki halt meg, nagyapám? — Meghótt ám a térgyed kalácsa! Inkább siess! Hát siettem. S amikor készen voltam, a pitvarajtóból néztem, mit művel még. Odament a ládához, és az aljából kivett egy papirost, amiből egy vörös vásznat bontott ki. — Ehun-e, a fóradalom zászlaja — tartotta elém. Olyan vigyázva fogta két bütykös keze közt a gyűrött, tépett vásznat, mintha valami kismadár telepedett volna le a tenyerére és minden pillanatban attól kellene tartania, hogy elrepül. Én csak rágondoltam, amikor lefordultunk a Kasza-közön, amelyik a temető sarkára ért ki. Ott már várt bennünket Mónus Imre bátyám. Szó nélkül kezet fogott nagyapámmal, aztán, ahelyett, hogy barackot nyomott volna a fejemre, mint máskor, nekem is odanyújtotta a kezét. A temetőben szótlanul mentünk és elkanyarodtunk a sírokon túlra. Egy gondozatlan mezőségen áthaladva, az ótemető süppedt sírhalmai közé értünk. — Melyik az, te Péter? Nem felejtetted el? — kérdezte Mónus bátyám. — Ez lesz az! Megismerem a fejfát. Akácból faragtam. — Rövid nézelődés után megállt nagyapám egy félrehajlott fejfánál. Az idő feketére ette a fát, nem látszott azon már semmiféle betű. A teteje olyan volt, mint a csónak orra, ügyesen megfaragva. A két öreg egyszerre nyúlt a kalapjáért, fedetlen ősz fejüket meghajtották. — A zászlót* koma. j.! — szólalt meg rekedt hangon Mónus bátyám. — Előbb elimádkozom — mormolta nagyapám, és még egy röpke percbe telt, míg újra felemelte a fejét. Elgondolkozva körbejárta a besüppedt sírt, aztán megint oda- állt mellénk, elővette a zászlót s ráborította a fej fára. — Könnyű legyen a főd, Sza- lóczi elvtárs, neked is, meg minden proletárnak. Mónus bátyám ráintett a beszédre, külön mozdulattal minden szóra. Én meg csak álltam bámulva. Azt a szót, hogy elvtárs, soha máshol nem használta nagyapám, csak az októberi mesékben. Szalóczi József nevét is onnan ismertem, az egyik mese egyedül csak róla szólott. Hát ez a Szalóczi csakugyan valóságos ember volt? Márpedig ha ide nagyapáin várt egy kicsit. Elnéztem őket Nagyapámból úgy jöttek elő a hangok, mint valami rossz hordó belsejéből, fogatlan szája fölött nevetségesen mozgott fehér seprőbajusza. Barnára aszott, ráncos nyakát átvörösítette az erőlködés, ádámcsutkája fölött a leffegő, vékony bőr úgy reszketett, mint máskor evésnél, Mónus bátyám csakúgy mondta az éneket, ahogy a templomiban szokta, sokszor hallottam ott énekelni, csak a hangja volt most valamivel kar- cosabb. ■Ahogy végeztek nagyapám feltette a kalapját, Imre bátyám követte a példát, majd leültek a gerádján. Mert épp ott, a temetőkert gerádján voltunk, kívül már a földek sorjáztak szomorúan. — Ülj ide te is. erre a gallyra — intett maga mellé, nagyapám. Leültem a sombokor sűrű, földön fekvő gallyaira és vártam. Egy idő múlva rámvetette a szemét: — Emlékszel még az októberi mesékre, fiam? — Emlékszem. ■— Most már megtudhatod, hogy nem mesék azok egy se! Igaz annak minden betűje. Megijedtem ettől a beszédtől. Méshogy igaz lenne a mese? Hiszen ha igaz valami, az már nem lehet olyan szép, mint a mese. S hirtelen felidéztem magamban mindent. Azt, amikor a nagy hegyeken túl. ebben a mesevilágban járván, nagyapám saját kesével döfte át szuronyával Semsey grófot, akitől mindenki félt a faluban.. Micsoda mese volt az! És már hogy lehetne igaz, mikor Semsey gróf még a minap is ott vágtatott hintájával a falu alatt a kastély felé?! Csak a mesében történt mer az is, hosv Szalóczi József. meg Mónus bé+vám a kastélybeli kisasszonyokat belelógatták a kútba, s csak akkor húzták fel őket. amikor átázott a csipkés bugyogójuk. Na, aztán Mónus bátyámék feltörték a kastélybeli nagy ládákat és a puccos* ruhákat mind kiosztották a kastélybeli szolgálóknak. Hát megtörténhetett ez máshol, mint a mesében? — Megtörtént... ? A matrózok is igazából voltak, akik ágyúval lőtték szét a világ legkövérebb intézőjét? — ügy, úgy, fiam! — Meg hogy a sok méltó- ságost lesuvasztották? — Le bizony! Az volt csak az igaz! — De hiszen él a miénk is. — A miénk él, persze! De az ott! Az már nem szív több levegőt S hogy csak bámultam tovább is rajta, komolyra fogva a hangot, új mesét mondott nekem nagyapám. Elmondta az igazi októberi mesét. A nagyháború végén fogságba került orosz földre, ahol épp akkor készülődtek az urak ellen. Mentek ám ők is, elfoglalták a palotákat és mindenüvé kitűzték a piros zászlót. Ez jelentette a szabadságot. Ők hárman Szál 5- czival és Mónussal ott voltak a forradalom elején, aztán hazajöttek, hogy itt is megtegyék a szegények dolgát Dehát itthon másként lett. Itt hamar erőre kaptak az urak. — Nem sikerült eltakarítani őket — ingatta a fejét Mónus bátyám. Ezen eltűnődtek egy kicsit, míg nagyapám elő nem vette az üveget a kabátja alóL — Igyunk a főradalomra! — s előbb Imre bátyám, aztán nagyapám kortyolt az üvegből. A temetőből hazatérve még üres volt a ház, apámék jókor befogtak és kimentek a hetivásárba. Nagyapám poharakat rakott az asztalra, aztán néhány korsóba bort engedett a lop óból. Csendesen iszogattak egy darabig, aztán, hogy kipirosodott, az arcuk, dalolni kezdtek. Csupa régi nótákat énekelhettek, nem ismertem közülük egyet sem. Leültem a krumplisdézsa szélére s ezután nekem is 9 mindig innom kellett, ha ők poharat emeltek. Délután már alig bírtunk a jókedvünkkel. Nagyapám kibotladozott a kapuba, s hallottuk, hogy invitálja a járókelőket, szomszédokat. Nemsokára jöttek is néhányan sokáig vizsgálták a bor színét, aztán egyből lehajtották. Még később is szállingóztak, de akkorra már meg kellett gyújtani a petró- lámpát. Áz egyik szomszéd kezelte a lopott nagyapám intésére mindenkinek a poharába csurrantott a borból. Ő maga középen ült és mondta vég nélkül az októberi' meséket. Nem is mondta, valósággal prédikálta Arca piros volt, haja csapzottan hullott a homlokára, mélyen ülő szemében szokatlan tűz égett. A nagy, felnőtt emberek, előredőlve, csodálkozóan nyitva ’felejtett szájjal hallgatták. Nagyapám szava körülfogta őket eloldhatatlanuL Nem is emlékszem a többire. mert nagyon elálmosodtam a bortól, forogni kezdett velem a világ és elaludtam. Csak a másnapra emlékszem, hogy apám kiabált, anyám meg sírt. Azt vettem ki a szavukból, hogy nagyapámat még az este elvitték a csendőrök.» Sok év kellett ahhoz, hogy mindent megtudjak nagyapámról, és megértsem októ-’ béri meséinek minden részletét. Felnőtt fejjel is a szívemben ég csodaszép meséinek egész légiója, s ma már értem, hogy micsoda ember is volt az én nagyapám. Már legénysorban voltam,' amikor nagyapám megint elő- vehette a láda aljából a vörös zászlódarabot. De altkor már hajlott volt, mint a botja, és csak fektében láthatta, ami a feje fölött van az embernek. Hogyan készült az első októberi ünnepre! — De még október végén, mielőtt eljött volna az ünnep, szólították fentről. Koporsójába beletettük a vörös zászlót, amelyik egyre fényesebbé válik emlékezetemben, és mintha tele lenne írva apró gyöngybetűkkel — az ő csodálatos októberi meséiveL
