Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

— Hallottam én ezt a csöngetést, de Boris nénéd egyre mondta: „Ki ne menj, hallod, ki tudja miféle rosszlélek ólálkodik a kapunál..Hát milyen jó, hogy mégiscsak kijöttem, bizisten, mintha megérez- tem volna, hogy ti vagytok, kedves öcséim..

... Közben, míg így örvendezik, bizonyára tele van szorongással, gyötrelemmel — gondolta Laci, Jenő szavaira emlékezve.

Mindegy, úgy látszik meg kell tanulni az arcátlanságot is...

Vendéglátójuk a konyhába vezette őket, felkattintotta a villanyt, hunyorogva nézte a fiukat.

— Ejnye, a mindenségit, fülig sárosak vagytok...

— Hát igen, nagy utat tettünk, nem otthonról jövünk — Jenő nekilátott, s elmondta a behívót, a szigetcsépi kalandot s, hogy hát most itt szeretnének maradni.

Laci akaratlanul is csodálta a barátját, s szorongva leste Papír Márton válaszát. Míg Jenő beszélt, a hálóból kijött az asszony is. Laci valami öregasszonyt gondolt, de erről szó sem volt; egy talán negyven felé járó, lánykori szépségét éretté formáltan megtartó, karos-faros, erős mellű asz- szony lépett a konyhába, csir- pa jó, húsos, meleg asszonyi- ság és kedvesség. Jenőt megcsókolta, Lacinak épp csak odaadta a kezét. Mindjárt teavizet tett oda, a spejzból szalonnát, kolbászt hozott, meg rumosüveget.

...Az anyja Papír Marci! — álmélkodott Laci — hát ez tényleg egy szerencsefia, hogy még ilyen asszonyt is szerzett magának a husosfazók , mellé. - Vagy talán éppen ennek az asszonynak kerítette a húsos- fazekat.

Valami volt ebben az asz- szonyban, ami Takácsnéra emlékeztetett s talán éppen ezért, istentelen, bűnös módon meg is kívánta őt Laci, de mindjárt lehessentette magáról a

vágyat, Magdát idézvén, Magdával védekezvén.

Papír Marci nagy testű, kövér ember volt, úgy állt ott a vállára dobott aranysujtásos főportási bundájában a konyha kövén, mint egy tábornok a térkép előtt. Arcán a tettetett barátságos hanyag közöny mögött gyanakvó figyelem feszült, mely néha kiült a szemébe, rábarázdálódott .a homlokára is.

— Ugyancsak bátor ember vagy, öcsém — mondta a végén s kihúsosodott nagy parasztöklébe fogta az állát — s a tisztelt barátod is.

— Tessék engem Lacinak szólítani.

— Szóval a Laci is. Mert

hát a hadsereg... az nem ismer tréfát. Dehát ezt már ti tudjátok. Itt hely van, szívesen látunk benneteket. Ennivaló is akad, nem fogunk éhen halni. Hanem... mi lesz, ha nem érnek idáig az oroszok?...

8.

— Ugyan, Marci bátyám, ezt maga nem mondja komolyan... — Jenő idegesen nevetett — Ha Sztálingrádtól idáig eljöttek...

— Igenám, de most fogják bevetni a csodafegyvert..

— Maga elhiszi ezt a szamárságot? ...

— Édes fiam, én már sok csudát láttam a világban ... Az embernek mindenre kell

számítani.

Az asszony kiöntötte a teát, jócskán csurgatott bele rumot is. Megváltás volt most a forró, erős ital.

— Mutasd meg a fiúknak

apukám a fürdőszobát is.

Ettek, lefürödtek, a konyha 11 mellett volt'egy cselédszoba is, Boris néni tiszta ágyat húzott, abban óriásit aludtak reggelig.:- 1

A bágyadt, halvány napfény délfelé érintette az udvar mélyén húzódó ablakokat, a szőnyegen világító kis aranyfoltok gyorsan továbbillantak, a lakás mozdulatlan, álmos félhomályt őrzött naphosszat, s a gőzfűtés melegét, védett, csendes nyugalmat, rejtett békét,

elúszó órákat. A zaklatott kalandok, a süvöltő szelek, a zuhogó eső után ez az áldott béke olyan volt, mint a zsibongó, fáradt testnek a meleg fürdő. Napok váltakoztak, észrevétlenül, néha lejött a szu- terén fölött tornyosuló szobákból, a fönti világból a szobalány, negyvenéves szikár, szikkadt testű vénlány, száraz, a gyakori abortuszoktól sárgult arccal, elbeszélgetett Boris nénivel, s a két fiúval, de soha nem kérdezte, miért vannak itt, meddig maradnak. Boris néni elmondta neki a körülményeket, s ő őrizte a titkot, ahogy egész életén át megszokta a méltóságosék családjában a hallgatást.

Könyvek világították át ezeket a napokat, a pihenést, a nyugalmat csak a vacsoraidő kavarta föl, amikor Papír Marci hazaérkezett a szolgálatból, s hozta a híreket, töprengve, tanakodva, a várható fejleményekről, emésztődve s reménykedve, hogy minden marad, úgy, ahogy volt.

— Azt hallottam, hogy Debrecennél fogják bevetni az új fegyvert — szólalt meg levesét hörbölve — Valami gránát lesz, ami elszívja az oxigént a levegőből, s mindenki megfagy tőle. Hiába vannak olyan sokan az oroszok, az mind nem ér semmit, ha egyszer nem tudnak lélegezni, s megfagynak.

Laci Jenőre nézett, s látta, idegesen megrándul a szája.

— És akik tőlük néhány száz méterre, a front másik oldalán harcolnak, azok mind megmaradnak, azoknak lesz levegő, s meg sem fagynak ... Ugyan, Marci bátyám, hát hogy lehet ezeket elhinni ? ...

— De azért van az elszakadás, a rugalmas elszakadás, hogy jó messzire elkerüljenek tőlük — makacskodott Papír Marci.

— Hol hallja maga ezeket a:.. híreket? — kérdezte Jenő.

(Folytatjuk.)

Egy fiú a hasból.;

A ki — a slágerszöveghez hűen — égett a vágytól,

**• s ezért egész nap bömböltette a magnóját. Talán észreveszi Jucika a második emeleten, hogy neki szól a zenés vallomás. A fiú persze lehet ötvenéves is. Kopaszodó, pocakos. A magnó helyett gyerekét vagy feleségét bömbölteti. Menetrendszerűen eltángálja őket minden este. Olykor, alkohol hatása alatt, mámorában maga is bömböl. Mindezt szomszédként, hadd élvezhessük az attrakciót a vékony falon át. Sokszor a fiú nem a házban van, csak az utcában. Mégis nehéz elviselni, mert motorját bőgetve rohangál föl s alá. Vagy éppen lány, asszonyság a „fiú”, ajcí porrongyot ráz a fejünkre, ajtónk elé önti a mosogatóvizet, kővel dobálja meg a kapirgáló baromfit. Elzavarja csemeténket a folyosóról, vagy éppen beleáll az ajtónkba, s mondja, meséli a magáét, helyi hírharangként, miközben kifut a tej, odaég a hús... Szomszédok, ismerősök, egy házban, egy utcában, egy faluban lakók sokféleképpen válhatnak egymásnak kellemetlenné. Kérdés: mi. magunk nem vagyunk-e terhére — másoknak ... ?

Remeték sajátja a teljes magány. Minden ember közösségben él, mégha nem- is vesz tudomást erről. Mert sokan tesznek így. Mégpedig többféle közösségben. A gyermekeknek közösség az iskola, a család, a barátok. Ahogy a felnőttnek a munkahely, a. lakóház a városban, az utca a faluban.

AT erre véletlen, hogy sokfajta, szólás — rossz szem- szédság, török átok stb. — említi az emberi kapcsolatok e részét. Az egyén mindig kisebb közösségek tagja volt, s ezek közbejöttével alkotott végül is társadalmat, s formálta a társadalmi magatartást. Ha így nézzük napjaink valóságát, sok minden, s főként előnyére változott a múlthoz képest. Több az összefogásra hajló, a közös szándékokat megértő ember. A hívó szóra megmozdul az utca, s vízlevezetőt mélyít., járdalapot ráK le, kiskerteket formál a porták előtt. Istápolja a magányos öregeket, vigyáz a gyerekre, míg a mama ügyes-bajos dolgait intézi. televíziót nézni invitál, s így tovább. Az önös érdekek sűrűn találkoznak a közös haszonnal, s ez kollektívát kovácsolhat nemcsak a munkahelyen, de- a házban, az utcában is. Ismerősök barátokká válhatnak, szomszédok jó ismerősökké.

Emberi erények és gyengeségek sűrűsödnek egy lakóház, egy utca, falurész életében. Neveletlen gyerekek s türelmetlen felnőttek: Mézes-mázos szomszéd- asszony, aki a hátunk mögött kígyót-békát kiált ránk. Persze, ezek ellentéte is. Ismerős, aki azonnal segítségünkre siet, ha gondunk vari. Szomszéd, aki úgy éli életét, hogy egy percig sem zavarja a miénket,

libben, a változásra. serkentésben rejlik minden közösség egyik legfőbb eteje. Tizenöt józan gondolkozcusú család kordában tarthatja a renitens tizenhatodikat. Az összefogó utca mozdulásra kész- SSÉLS?* is, ate mtekülöribm műül .a többiekre. Ismerősök 'okos, tápinUtös ^edüätkozasä jó útra íerétheti a vadóc gyerekeket,- a széthullásnak indult családot. Mi kell mindehhez? Az, hogy megpróbáljuk: ne váljunk kellemetlenné, ne legyünk terhére senkinek, de ugyanakkor ne vállaljuk a kényelmesnek látszó közönyt sem. Középút? Nem! Arányok megteremtése és megtartása. Mert mások megbecsülésével, tiszteletével a magunk becsületét, tiszteletreméltóságát öregbítjük.

i

t

1

LAN DRV,

a kékszakái!

Egy rendőrnyomozó emlékiratai

L

Landru. ha szellemes ember lett volna, vagy ha váratlan őszinteség! rohamában az igazság sugallatára, nem pedig óvatos elméjére hallgat, letartóztatása pillanatában Dautei rendőrbiztos- nak arra a kérdésére, hogy mi a foglalkozása, így válaszolt volna:

— Vőlegény vagyok, biztos úr.

Mert valóban csak egyetlen kenyérkereső foglalkozása volt: a vólegénység.

Vőlegény volt és gyilkos.

Tizenegyszer ígért házasságot és menyasszonyai közül tizet meggyilkolt, hogy kifoszthassa őket. Egy napon például lehajolt az egyik menyasszony élettelen teste fölé, amely az ő „saját” Gambais-i villájának a kövezetén feküdt . Nagy üggyel-bajjai. vesződséggel kihúzta a meggyilkolt nő szájából a mű fogsort, s azután eladta tizenöt frankért.

Az ötvenéves Landru így gyűjtötte a szerelmi emlékeket és így kereste, a kenyerét.

Tizenegy eljegyzés, tíz gyilkosság! Az egyik esetben, kérlelhetetlen logikával az anyával együtt a fiút is másvilágra küldte. Tizenegyedik és egyben utolsó kalandja során történt csak meg, hogy Romeo árnyéka vetődött a különös emberre,, akinek hódító mosolya mögött gyilkos cinizmus rejtőzött. Landru egyetlen egyszer, utoljára, szerelmes volt

Négy esztendő alatt kétszáznyolcvanhárom nővel tartott fenn kapcsolatot, illetve kétszáznyolcvan- néggyel. ha beleszámítjuk Land nmét is, a feleségét, mert bizony ez az iszonyatos „agglegény” nős ember volt, négy gyermek apja és el volt telve családi érzéssel.

Az lehleknek ez a rendkívüli rendezője, ez a déUbébkereskedő és az illúzióknak ez a fáradhatatlan vigéce. gyakran napjában tízszer is elajándékozta szívét, vakmerőén ismerkedett és bámulatos könnyedséggel vezette orránál fogva a szerelmes nők seregét, amely legképtelenebb meséit is rajongva elhitte.

Kétszáznyolcvannégy nő! Ez hiteles szám.

Én magam vettem számba, én magiam ellenőriztem, kutattam fel és kérdeztem ki csaknem valamennyit a nyomozás során, amely másfél esztendeig tartott. Csupán tíz nem jelentkezett az idézésre.

Landru tíz áldozata..

*

A közönség nemigen ismeri azokat, a körülményeket, amelyek Landru letartóztatásához és személyazonosságának megállapításához vezettek. Ezzel kapcsolatban különféle híresztelések terjedtek el. Pedig nemigen ismerek értnél csodálatosabb esetet. A véletlen, ez a dicsőségosztogató tündér, amely annyi sikert ajándékozott már, talán sohasem járt annyira a rendőrök kezére és sohasem állt annyira az igazság szolgálatában. mint ekkor.

1919 januárjában bejelentették a Szajna kerületi vizsgálóbírónak egy Colomb nevű nő eltűnését. A bűnügyi rendőrség, amelyet hivatalból értesítettek, az ügy kinyom ozását az eltűnési osztályra bízta.

Az a detektív, aki ennek az osztálynak a kebelében lefolytatta a vizsgálatot, a következő adatokat gyűjtötte össze:

„Collombmé. eltűnése előtt egyedül lakott a Rodier utcában, és elég jómódú volt. 1916-ban,

nem tudni milyen körülmények között, megismerkedett bizonyos Frémyet nevű, körülbelül ötvenéves, alacsony termetű férfival, aki meglehetősen választékosán öltözködött és szakállt viselt Ez a Frémyet gyakran meglátogatta Co- lombnét. Csakhamar felmerült köztük a házasság terve is.

Frémyet életkörülményeiről semmit sem lehetett megtudni, legfeljebb csak azt, hogy Gam- bais-ban „remek” vidéki háza van. Ezt a részletet Collombné mesélte el hozzátartozóinak, valószínűleg vőlegényének bizalmas közlése' alapján. Néhány hónapi ismeretség után Collombné kijelentette környezetének, hogy Frémyet-vel együtt Gambais-ban fog lakni, később pedig, amikor már megtartották az esküvőt, férjével együtt külföldre utazik. Ezután eladta Rodier utcai lakásának bútorait és eltűnt.”

A detektív, aki a vizsgálatot lefolytatta, arra a következtetésre jutott, hogy a Párizsban kezdett vizsgálatot jó lenne a Seine-et-Oise megyéhez csatolt Gambais-ban folytatni, mert ez a község kívül esik a párizsi rendőrfőnökség hatáskörén.

Az eltűnési osztály detektívjének szerepe ezzel lezárult.

Körülbelül egy hónappal ennek' az eltűnésnek a bejelentése után, egy Lacoste nevű nő azzal a kéréssel fordult a vizsgálóbíróhoz, hogy kutassa fel nővérét, özvegy Buissonrét, aki 1917. augusztusa óta nem adott élétjeit magáról. Mint előzőleg történt, a vizsgálóbíró most is a bűnügyi rendőrségre bízta a feladatot. És a szokásoknak megfelelően újra az eltűnési osztály egyik detek- tívje nyomozott.

Szerencsétlenségre azonban, minthogy a vizsgálat különböző kerületekre terjedt ki, nem ugyanazt a detektívet bízták meg. aki annak idején a Collomb-esetről jelentést tett. A most nyomozó detektív hamarosan a következőket állapította meg:

(Folytatjuk)