Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-02 / 255. szám
Galambos Lajos: Micsoda lány volt Azt hiszem, önmagánál mindig jobban érdekelte a másik ember. Hogyan is lehetne másként? Ilinek hívták. A haja éjfekete, a szeme szürkéskék. Rengő kis mellein mindig feszült a blúz, mintha mindegyik kicsi lett volna rá. Tizenhat éves korától kezdve rajzottak körülötte az udvarlók. De úgy tűnik néha, a szülei leikébe ördögöt parancsolt az úristen, hisz soha senkihez hozzáadni ziem akarták. Nagyra vágycsak ott. mondták. Hadd lássa mindenki, micsoda lány <5. Mentek a műsorral faluról falura ég az édesanyja mindig vele volt. Iliék játszották a Scapin furfangjait, az Úri murit, a Marica grófnőt meg az Éjjeli menedékhelyet. Ili Vaszilissza-ként csodálatos volt.. A Scapin-ben elragadó. Maricát nem lehetett volna megálmodni másként. Hát persze, hogy jöttek az udvarlók. tak, mindig nagyobbra. Ha jött egy módosabb fiú: majd jön még tőle módosabb. Ha jött egy orvos, majd jöhet még igazgatómémök is. Ha jött egy funkcionárius? És hátha elveszi egy görögkatolikus pap? így gondolkodtak a szülei, mert nem volt semmijük, csak ez az egy szem lány. Negyvenötben öt hold földet kaptak. Ili negyvenegyben kezdett gimnáziumba járni és negyvenkilencben érettségizett kitűnően. Hiába akart továbbtanulni, a szülei nem engedték. Majd férjhez mégy jól és megleszel, és megleszünk. Engedelmes lány volt. Pedig akkoriban az volt a szokás, hogy az egyetemek és főiskolák leveleket írtak a jó képességű diákoknak. Kapott Ili is, nem egyet. Jöjjön a jogra: a megújult magyar jogásztársadalomnak szüksége van új tehetségekre. Kollégiumi ellátást biztosítunk. Csupán, ha módjában van, egy szalmazsákot hozzon magával. Jöjjön a bölcsészeire: a megújult magyar szellemi élet várja a friss, népi tehetségeket. Jöjjön a Színművészeti Főiskolára, ahol íme, máris, olyan tehetségek nőttek fel, mint Szirtes Ádám, aki tanulás közben játszotta el a Talpalatnyi föld főszerepét. Tudja ön. mi az F—^6-os búza? Legyen mezőgazda! Folytassa ott a magyar föld felvirágoztatását, ahol F.. a kapitalizmusban megnyomorított tudós abbahagyta. Ilyen leveleket kapott. A Színművészeti Főiskola hívása egyébként nem volt véletlen. Ili tagja volt a falusi színjátszó körnek. Tagja? Ugyan. Liblingje. A MADISZ és az EPOSZ közösen csakis őt támogatta. Ezt a színiátszást a szülei Bem, elleneztek. Hadd hegyen Ezekre a falujáró utakra velük járt egy legényke. Az Úri muriban igen kicsike szerepet játszott, tán Hulla Jánost. A legényke bajuszt ragasztott, csálé kalapot tett a fejére, el, akarta hitetni tizennyolc éves fejjel, hogy ő valóban Hulla János. Annyi idős volt. mint Ili. Menteik a teherautóval és egymás mellett ültek. A legényke az édesapja csizmáját húzta fel, az édesapja viseltes bricsesznadrágjában feszített és Ilinek így igen tetszett ez a fiú. Legszívesebben csak mellette ült. — Készülsz már az érettségire? — kérdezte. — Majd a szünetben. — Készülhetnénk együtt. — Jó — mondta a fiú. — Csak annyiban különbözünk. hogy nekem nem kell tanulni latint, — Nekem meg éppen azt kell. — Tudom. Ment a kocsi — Hát akkor felkészülünk együtt? — Jó lenne — mondta a fiű. Véletlenül előadás közben hátul, a színfalak mögött odatévedt az arca a legényke arcához. Elvörösödtek és a következő jelenetekben dadogtak kissé. Nem vette észre senki, csa k ők. Megkapták aztán az érettségi előtti szünetet. Iliéknek jó nagy kertjük volt, teleültetve krumplival A krumli éppen virágzott. Lila, fehér és rózsaszín virágok illatoztak a dús indák tetején. Ök a sorok között jártak és tanultak. Ha a nap túl erős fénv.dárdákat dobált, a fasor hűvösébe mentek és leh evered tek a pokrócra. A legénvke osztályfőnöke, pú; Vötelességének tartotta <U- tonSrjTni a fiai felkészülését, itt talált rájuk. — Tanultok? , LdMffiSJ J — Nagyon is. Kényszeredetten beszélgettek egy keveset. Bevezették az osztályfőnököt a házba és hideg tejjel kínálták. Az osztályfőnök nem fogadta el, felült a biciklijére és elment vissza a városba. A legényke kissé rosszul érezte magát. — Akart ő neked udvarolni? — Akart — mondta Ili — Sokan akartak. A legényke magyarból kitűnően felelt. Az érettségi biztos a történelmi tétel után megkockáztatta azt a véleményt, miszerint talán a fiú Népköztársasági Gyűrűvel érije majd. Nem érett Népköztársasági Gyűrűvel. Latinból elbuktatták. Iliékhez többé a lábát se tehette be. Micsoda szégyen, egy fiú, akire a szülei mindent rááldoztak, és akkor a végén ez derül ki. Még ismerősnek se kell. Nemhogy barátnak. Semminek. Az ember az ilyet látni se kívánja. Ili sok délután ült egyedül a szobában és nem szólt. Nem akart bántani senkit. Nem mert lázadni. Ült és nézte a falakat, meg a hajbókoló akácleveleket az ablakban. — Majd elvesz valaki — mondta az anyja. — Tanultál. Elvehet akárki. Ha lennének grófok, egv gróf is elvehetne. — No, persz-e. ** ■— Egy báró. — Igen — mondta a lány. — Akár egy báró. Eljátszotta még a színjátszóknál a Gyilkos falut, a Kertész kutyáját és a Sybiltt. Volt közben három kérője: egy fiatal orvos, egy harmincéves földmérő és egy anyag- beszerző. Közben a napok csak folytak. Ili olvasott, feküdt járkált, sétált, és lassan az üresség kitikkasztotta. A falu szövetkezetének új, fiatal elnöke, akit a városi pártbizottság küldött le, megkérte a kezét. Jóképű gyerek volt. Mintha hasonlított volna kissé a legénykéhez. — Ehhez akarsz hozzámenni? — kérdezte az anyja. — Igen. — Nem mentél orvoshoz. Nem mentél tanárhoz. Majd éppen őhozzá? Egy éhenkórászhoz? Egy elnökhöz? Ez kell neked? A következő szombaton édesanyja nem engedte be a házba a férfit. Azt mondotta: a lánya nincsen itthon, hát ugyan minek töltené itt a drága idejét? Akkor Ili elővette édesapja katonaládáját és a szükséges holmikat becsomagolta. Megvárta, míg a szülei elalszanak. Akkor óvatosan kinyitotta az aitót és kilépett az udvarra. Valami kevés holdfény esett a világra. Messze kutyák ugattak. Nem az állomásra ment, nem akart találkozni senkivel. Tudta, hofpr a legényke valamely városban van és abba a városba akart eljutni. Kiment a faluból és a megyeszékhelyen vonatra ült Nem kellett sok pénz, hogy eljusson a legényke városába. Hajnalban meg is étkezett Kérdezősködött bizonyos épületek után, ahol a legénykét megtalálhatja és ezeket a címeket a járókelők meg is mondták neki. De a leeénvkét, hiába hitte, nem találta ott Valami nagy tömegbe keveredett. Rengeteg lány és néhány férfi, szaladgálások, idegenségek. — Maga mikor meev vizsgázni? — kérdezték tőle. — Nem tudom. Van sorszáma? PÄKOLITZ ISTVÁN: Ilyen jó Úrvezető leiemre sem förmedtem rá a szabálytalanul kóválygó gyalogosra Gorombáskodás helyett elnézést kértem a kiszolgálótól hogy a boltba mertem tenni lábamat Kényelmesebb lett volna a mellébeszélés de mégis csak kinyögtem: a művészetek gyakorlása nem állampolgári kötelesség Magánszorgalomból elmosogattam és megütközés nélkül vettem tudomásul hogy kimaradtam a hírrovatból Nem hibáztatom a leányzót kizárólag magamat vádolom az elszalajtott és vissza sosem térő bűnre vezető alkalomért Ha odébb csavarom a rádiógombot lehet hogy a nyersfordításon túl egyéb aggályom is lett volna Még csak meg sem fordult a fejemben: HOGYAZISTENROGYASZTANÄÜISSZEA VILÁGOT ha már nem tudott különbet eszkábálni Nem tehetek róla ilyen jó voltam egész nap Bizony mondom ha nagyon akarnám elégedett is lehetnék magammal Igaz hogy a világ megváltása — legalább is így tételesen — nem fért már bele mai programomba De hát holnap is lesz nap ZELK ZOLTÁN: Nyárvégi vers Az alkony! nap köszőrűkővén szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat Nem lepkét, legyet, szúnyogot kutatnak a lég repedéseiben: az ősi huzalt keresik, mit két óriás csőr tart kifeszítve hegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölött S elindulnak. Miként százezer éve, Miként tavaly. A boldogtalanok, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik csuszamló szelekben, déli tűzvészben és a záporok szögesdrótjai között menekülnek a véreres szemű évszak élőt Nem így a táj. A tó, 1 a fák radarja ha jelzi is már a messzi telet, most vetkezik, öltözik igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz bordott kétszáz s nehány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. S, hogy ők visszanéznek csak egyszer is? Ki tudja azt. — Nincsen nekem, dehát Hogyan is? — Na, itt egy sorszám és várjon. Ott akkor ápolónői tanfolyamra vették fel a lányokat. Neki sem kérvénye, sem ajánlója, se újraoltási igazolása nem volt És este mégis bevonult a katonaládával a tanfolyam szálláshelyére. Agyat kapott, takarót, mindent. A szüleit többé nem látogatta meg. Soha többé nem ment arra a tájra. Megkapta az oklevelét és a beteg gyermekekkel töródött azontúl. Megválasztották a szanatórium párttitkárává. Gyógyszerekért rohangált. A minisztériumban veszekedett. A városi tanácsnál lakásokat kunyerált az új, tehetséges, fiatal professzoroknak. Egyetemi felvételek ügyében járt el. A napjai meg- tömődtek és ha este hazament kicsi szobájába és kezébe vett egy könyvet, hajnaltájt arra ébredt, hogy égve maradt a lámpa. Micsoda ember vagyok én? Vitatkozott politikai ügyekről, magyarázott gazdasági változásokról. És mennyire szerette a gyerekeket. Volt egy kislány: Marika. Már meggyógyult és senki nem jött érte. Se az apja, se az anyja. Nagyon szép kislány volt. Látszott rajta, négyéves korában, ha nem törődnek vele, tíz év múlva már rossz lány lesz. Olyan ragaszkodó volt és olyan ártatlanul egye- düllévő, hogy a szive megesett rajta. Amikor kiírták a kórházból és senki nem jött érte, magához vette. Sokáig várt, hátha jelentkeznek a szülei. De nem. Nem jelentkeztek. Hanem egy új professzor jött. Fiatal tudós. Nemzetközi tekintélyéről annyit beszéltek, hogy az már pletykának is sok lett volna. Kötelesség- szerűen találkozott vele, hiszen a titkárnak és a főnöknek illő találkozni. A legényke volt. —- Hogy élsz? — kérdezte 9 legényke. — JÓL — Van lakásod? — Van egy szobám. Meg egy kislányom, Marika. — Milyen furcsa — mondta a legényke. — Téged kell megkérni, hogy intézd el az átjelentésemet. — Elintézem — mondta S. Akkor a legényke eljött tőle. Kiért a folyosóra és azt gondolta: micsoda lány volt? És még azt gondolta: volt? Már ősz hajszálak vannak a hajában, de csupán annyi idős, mint én. Harminchat. Az ablakhoz lépett és a tavaszt nézte.
