Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-21 / 270. szám
Nemcsak szemtanú Beregovoj a felszabadulásról A Központi Sajtószolgálat kérésére a Novoszty Hírügynökség (APN) munkatársa felkereste Georgij Beregovoj vezérőrnagy, szovjet űrhajóst, a Szovjetunió kétszeres hősét, aki repülőként részt vett Magyarország felszabadításában és megkérte, most. a fel- szabadulás 25. évfordulójának küszöbén beszéljen éleiének arról az időszakáról. Beregovoj örömmel teljesítette a kérést. — Magyarország felszabadulásának időszaka jelentős szakasz nemcsak az én életemben, hanem sok más bajtársam életében is, — kezdte visszaemlékezéseit. — Azóta valahányszor összetalálkozunk, jóformán csak ezt hallani: „Emlékszel Magyarországra?”. „Hát Miskolcra emlékszel-e?”. „S a budapesti harcokra?5’, ilyenkor persze, nemcsak as harcok emlékeit idézzük fel, hanem barátaink arcát is, azo- két, akik nem jutottak el velünk a győzelem napjáig. 1944. októberében ezredünk, amely a Vörös Zászlóval kitüntetett 5. Vinnyicai gárda rohamrepülőhadtesthez tartozott, Románia felől átlépte a magyar határt és Debrecen mellett, Nádudvaron rendezte be támaszpontját. A dal nyelvén — Kitűnően emlékszem magyarországi élményeimre és szívesen beszélek róluk. Mint ismeretes, a katonai repülőterek igen gyakran a falvak, kisvárosok közelében voltak, így nem meglepő, hogy az első benyomásokat mi is a magyar parasztokkal, munkásokkal történt találkozások alkalmával szereztük, velük kerültünk közvetlen kapcsolatba. Először tartózkodóan fogadtak bennünket; hiába, a fasiszta propaganda hatása nem múlt el nyomtalanul. De ez a tartózkodás hamar feloldódott. Később, bárhol jelentünk is meg, bárhol állomásozott is alakulatunk, mindenütt szívélyesen, örömmel fogadtak bennünket. S mindenütt szólt a zene: mindig akadt egy-két muzsikus, aki kész volt megédesíteni pihenőnket. Esténként a falvakban, ahol egységünk állomásozott, magyar dallamok, majd orosz dalok is felcsendültek. Soha senki nem kérte erre az embereket. Maguk igyekeztek valamivel megszépíteni, kellemesebbé tenni időnket, a háború nehéz napjait. Utólag visszaemlékezve, úgy érzem, megértették sok éves háborús fáradtságunkat, s honvágyunkat is. Sok olyan esetet tudok, amely az egyszerű parasztok barátságát, szeretetét bizonyította irántunk. Emlékszem, hogyan igyekeztek megvendégelni bennünket, bár maguk is szegények voltak, s igazán nem dúsla- kodtak az ennivalóban. Mi viszonzásul megosztottunk velük mindent, amit csak tudtunk: dohányt, vodkát adtunk a férfiaknak, ellátmányunk csokoládéadagját pedig a gyermekek kapták. Egy szovjet pilóta megmentése Egyszer a bucsatelepi repülőtérről felszállva támogatást adtunk a Szolnokot és Jászberényt felszabadító csapataink előrenyomulásához. Bár novemberben jártunk, váratlanul meleg nap köszöntött ránk. Barátom, Alekszandr Prjazsenyikov, akivel sok közös harci feladatot hajtottunk végre, könnyű öltözetben szállt be a gépbe; ingblúz, nyári csizma volt rajta. Amikor az ezred visszatért a repülőtérre, Prjazsenyikov nem volt köztük: egy légelhárító ágyú eltalálta a gépét. Milyen nagy volt az örömünk és a csodálkozásunk, amikor három nap múlva barátunk egyszerre csak megjelent, tetőtől talpig — magyar parasztruhában. Georgij Beregovoj a Szovjetunió kétszeres hőse Elmondta, hogy amikor gépét találat érte, ejtőernyővel kiugrott; de amikor földet ért, erősen megütötte magát. Az időjárás, amely napsütéssel indult, estére elromlott, esni kezdett az eső, éjszaka pedig havazott. Bőrig átnedvesedett, és megfagyott volna, ha parasztemberek rá jiem találnak. Azok hívták bé magukhoz, megetették, átöltöztették. Prjazsenyikov aludt egy jót, kipihente magát, azután útnak indult az ezred repülőtere felé. A parasztok faluról falura szinte kézről kézre adták, mindenütt megvendégelték. így barátom, bár a nyelvet nem ismerte, szerencsésen visszajutott hozzánk, az ezred- repülőtérre. Prjazsenyikov tovább harcolt velük, de a győzelem napját már nem érhette meg, hősi halált halt. Nagyszerű bajtársamat a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Georgij Beregovoj elgondolkodott, majd hozzátette: — Szeretnék elmondani még egy esetet. Azt hiszem ez mindennél jobban tükrözi, hogyan éreztek irántunk a magyar emberek. így csak egy anya sírhat! Abban az időben már Csehszlovákia területén állomásoztunk és Lőcse. Besztercebánya Brno térségében | támogattuk csapataink előrenyomulását. Utolsó magyarországi repülőterünkön, Heréd környékén, Hatvantól kissé északra maradtak technikusaink, hogy kijavítsanak két-három repülőgépet. Barátom, Viktor Kum- szkij, a Szovjetunió Hőse kapta feladatul, hogy menjen el a régi szállásokra, gyűjtse össze a megjavított repülőgépeket és a műszakiakat. Míg az indulásra készültek, Viktor bement a faluba, hogy meglátogassa volt házigazdánkat, akinél lakott. Kedves vendégként fogadták. Futótűzként terjedt el a hír: itt van egy pilóta, abból a repülő-alakulatból, amely nemrég a faluban állomásozott! Pillanatok alatt valóságos kis tömeg verődött össze. — Hogy van Pjotr hadnagy, aki nálam lakott? Hogy van Vlagyimir? Mi van Nyikolaj őrnaggyal? — Csak úgy záporoztak a kérdések Viktorra, j aki igyekezett minél egysze" rűbb szavakkal válaszolni, hogy megértsék. ,S milyen elégedettek voltak, amikor megtudták. hogy az ő Mihail-juk „mologyec" (derék fiú) és vele kapcsolatban minden „harasó” Milyen büszkén néztek körül Pjotr egykori házigazdái megtudva Viktortól, hogy az „ő fiúk” azóta magas kitüntetést kapott. — Nézzétek, ilyet! — mondta Viktor barátom és megmutatta a mellén függő rendjelet; neki ekkor már egész „mintakollekciója” volt ezekből. .. — Hogy van az én Ivánom? — kérdezte egy később érkezett idős asszony. Viktor megismerte: az asszony Ivan Nyi- kolajevnek, Kumszkij közvetlen felettesének és barátjának a háziasszonya volt, így gyakran megfordult ő is a házában. Viktor hallgatott, lehor- gasztotta a fejét. Körülöttük hirtelen csend támadt, s ekkor barátom halkan megmondta az igazat: Iván elesett. A szobában a csöndet heves zokogás törte meg. — Ma is hallom és soha sem felejtem el. így csak egy anya sírhat, aki elvesztette a fiát — beszélte el évek múlva is baj társainak, nekünk ezt a szívbemarkoló történetet Viktor. Húszegynéhány évesek voltunk, akkor a háború végén. Sok nevet elfelejtettem magam is, a magyar falvak neve bizony eléggé kiesett az emlékezetemből, hisz azóta egy negyed század telt el. De a magyar nép barátságának és szeretetének ezernyi megnyilvánulása életünk végéig emlékezetes marad. Ezért is élek olyan örömmel az alkalommal, hogy saját magam és egykori ezredtársaim nevében, akikkel együtt harcoltam magyar földön, sok-sok boldogságot, békés alkotó munkát kívánjak a magyar népnek, s újabb szép eredményeket a szocializmus építésében — fejezte be visz- szaemlékezését Georgij Beregovoj. Népújság 5 I960, november 21. Simontornyai bolt — Pécsett A kis boltot nem könnyű megtalálni. Hiába kerestem a telefonkönyvben — nincs telefonjuk. Végigsétáltam a pécsiek „Váczi utcáján”, a Kossuth Lajos utcai üzletsoron, nem találtam. Végül is a tanács kereskedelmi osztályán igazítottak útba: igen, igen, van Pécsett egy boltja a Simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalatnak már harmadik éve. A Kossuth Lajos utcában. De ne itt az elején tessék keresni, hanem jól hátul, a vége felé, amerre különben nincsenek már üzletek. .. — Előkelőbb környezet illetné meg ezt az üzletet. Ha az újságíró ilyen nehezen bukkan rá, hogyan találják meg a vevők? — Hát kérem, valóban jobb lenne, ha a városközpontban lennénk, de azért itt sem panaszkodhatunk. Úgy van az kérem, hogy aki keres bennünket, az megtalál — mondja Novák Dezső részlegvezető. Valóban. Legaláhb tízen vannak a boltban, érdeklődők, vásárlók, ki régi bundát hoz javíttatni, átalakíttatni, ki próbára jött, a szőke fiatalasz- szony a múlt hónapban .rendelt és most már teljesen kész perzsabundát viszi el, az idősebb hölgy a nercgallérok közt válogat... — Szezonban naponta szá- zan-százhúszan is megfordulnak nálunk. Nyáron persze kevesebben. De ilyenkor, az őszi-téli hónapokban ha harmincán lennénk is, lenne mindenkinek munkája. Hatan vannak. Ketten az üzletben, négyen pedig a szűcsműhelyben. De ilyenkor, amikor sok a munka, az eladók is segítenek a szűcsöknek. A múlt évben kétmillió-kétszázezer forint értékű árut — főképp szőrmeárut — adtak el és a végzett szolgáltatás értéke megközelíti a félmilliót. Az idén még nagyobb lesz a forgalom. Főképp pécsiek és környékbeliek keresik fel a boltot, de egyre több a külföldi megrendelj, vásárló is. Adtak el már 'árut cseheknek, lengyeleknek, németeknek, sőt, Jugoszláviából jött vevőknek is. Eszékre eladtak legalább húsz perzsabundát;; Van, aki átjön megrendelni az. árut, és a vállalt határidőre érte jön. — A központ százhúsz kilométerre van. Nem akadályozza ez a távolság a munkát? — Megvagyunk jól a vállalati központtal. Rendszeresen ellátnak bennünket anyaggal, mi pedig rendben elszámolunk. Ha valami probléma van, jelezzük, ők pedig intézkednek. Néha meglátogatnak bennünket. — Ha pedig sürgős az elintéznivaló, telefonálnak... — Nem. Nemcsak azért nem, mert nincs telefonunk — 1971-re ígérték — hanem nincs szükségünk sem nekünk sem a vállalati központnak a rendszeres telefonösszeköttetésre. Egyszóval, nem nyomnak agyon bennünket a gyámkodással, nem kérik naponta a jelentéseket, nem adnak naponta utasításokai. És ez nem is hiányzik. Számon van még egy kérdés, de erre már úgysem kaphatnék a pécsi részlegvezetőtől választ. Talán „megélne” Szekszárdon is egy ilven bolt «» Kétszázezer kilóin éter egy gumival Blattner László, a 11-es AKÖV gépkocsivezetője két és fél év alatt tehergépkocsijával, egy garnitúra gumiköpennyel több mint kétszázezer kilométert teljesített. A ritka teljesítményt az Országos Gumiipari Vállalat is elismerte. A különleges rekord titkáról érdeklődtünk Blattner Lászlótól. — Május negyedikén múlott két éve, hogy a vállalat tíz pótkocsis szerelvényt kapott. A Csepeli DF—450 típusú kocsik közül egy nekem is jutott. A kocsi átvételekor szocialista szerződést kötöttünk, hogy fő- darabcsere nélkül kétszázezer kilométert teljesítünk, Én szeptember 23-án teljesítettem a kétszázezer kilo- i métert, jelentettem főnökömnek, még egyszer ellenőrizték a menetlevelek alapján, és aztán felterjesztettek. A múlt hét végén megkaptam az OGV hűtőjelví- ■ nyét. Ugyanakkor a vállalattól a kiváló dolgozó jelvényt és az ehhez tartozó kétheti fizetést, több mint kétezer forintot. — Könnyű volt a kétszázezer kilométert teljesíteni'? — Hát ahogy vesszük. Én állandóan távolsági fuvarokat bonyolítok le. Most, amikor a kitüntetést kaptam, /cet út között Budapesten szálltam meg. Tegnapelőtt például Nyíregyházára vittem a Szekszárdi Vasipari Vállalattól olajkályhákat, innen a MEGÉV áruját szállítottam Pestre, Pestről meg szintén a vasiparinak fuvaroztam árut, vaslemezt. Mindig teljes terheléssel közlekedtem. Nincs nagy titka az ilyen nagy teljesítménynek: szeretni kell a gépet, minden alkatrésznek meg kell adni az ápolást. A guminak is. Az első kerékről például 105 ezer kilométernél cseréltem le a gumit. S amikor az összes gumit leadtam, futózták valamennyit, mert a vászon még szinte új volt — Kevés ember tud ilyen nagy távolságot eőy gumi- garnitúrával lefutni, talán még defektje sem volt? — Nyolc defektem, volt a két és fél év alatt. Szerencsémre a Cordatic-guwinak ez a szériája nagyon jól sikerült. Az én érdekem, hogy mindig jó állapotban levő kocsival koptassam a-z országutat. . . Tegnap kaptam. meg egyébként az ötszázezres jelvényt, félmillió kilométert közlekedtem baleset nélkül.-P.i-
