Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-10 / 235. szám
Utolsónak lépett ki a vér- szagú. sáros gödörből, s bár ez a visszafelé vezető út az életet ígérte neki, szomorú volt. Hogy miért? Talán a halottak miatt, akik között ott feküdtek — sárral és vérrel a szájukban —, legjobb barátai is, bár az is lehet, mindennek már semmi köze sem volt szomorúságához. Pár lépés után úgy érezte: le kellene ülnie, visszabújni a bű- zölgő árokba, melyben bármilyen rettenetes is volt az élet — valahogy mégis a nyugalmat és biztonságot jelentette. Amikor ásni kezdték az állásokat. minden egyszerű volt: itt vagyunk mi és ott az ellenség, északtól délig mindenütt katonák vannak; a főhadnagy úr világosan megmondta: hatvan orosz hadosztály áll szemben velünk, hatvanszor tizenhatezer ember, elbújni nem lehet, kitérni sem, a nagyvezérkar mindent kiszámított, győzni fogunk, s ehhez a győzelemhez mindenkinek hozzá kell járulnia. Ástak, várták az ebédet, aztán hasaltak, később meg lőttek, zokszó nem esett — legfeljebb az ellenséget szidták —, kit is szidhattak volna mást, mikor azt csinálták, amiért születtek? S most itt a parancs, amit eddig csináltak az tévedés volt; nem ott lett volna a helyük, ahol voltak, s valami egészen mást kellett volna csinálniuk, mint amit csináltak ... Csúszkáltak, botladoztak a sáros, gödrös úton. Néha fölszaladt az égre egy-egy jelzőrakéta, s a felvillanó, fényben pár szorgalmas orosz — nyilván újoncok —. kapkodva, össze-vissza lövöldözött. Jancsik mosolygott magában: szegények. ezek is azt hiszik, ez a pár kilométernyi árok a világon a legfontosabb. Már nemcsak önmagukat, az oroszokat is sajnálta — milyen sok volt közöttük a húsz év alatti gyerek! —, a'kiket tulajdonképpen éppúgy becsaptak, mint őket, hisz az árkoknak — melyekért meghaltak — nem volt semmi jelentőségük. A hegycsuszamlás ilyen: valahol a mélyben megmozdul egy darabka föld, s aztán szép lassan minden mozgásba jön. Ha ez tévedés volt. lehet, hogy az azt megelőzőkre sem lett volna szükség. És bármennyire is szeretné megfékezni az ember az áradatot, kérdést kérdés követ: És a nagy tavaszi menetelés és lucki áttörés és Przemysl... ? Kellett? Nem volt tévedés? Cuppogtak a bakancsok. A szétvert századok gyülekezési körlete az erdő szélén volt. Ide már nem ért el a gyalogsági fegyverek tüze. az ágyúk pedig hallgattak. Mintha még a felhők is melegebbek lettek volna; Jancsik most látta csak: míg ők ott voltak elöl — egyetlen hét alatt! — tavasz lett. Szinte szédítő volt a kőrisek, mandulafák felfakadt rügyeinek illata. Az újonnan kinevezett századparamcsnok — egy hiva tásos hadnagy —. már várta őket. Még el sem érték az erdő szélét, már kiáltozott: — Jancsik szakaszvezető, hozzám! A sor legvégén ment, s bár jól hallotta a hívást, nem válaszolt. A század — tizenegy ember! —, hátraadta az utasítást: Jancsik a parancsnoki sátorhoz. Kilépett a sorból, de lépteit nem gyorsította meg. A hadnagy már topogott az idegességtől, de azért barátságos maradt. — Mindenekelőtt gratulálok. Jancsik a rajjá zsugorodott századot nézte, amint ledobálják a fegyvereket, málhazsákokat. — Ilyen emberekre van szüksége a hazának ... — Mit kíván tőlem, hadnagy úr? A hadnagy meglepetten nézett; a szakaszvezető — mellén a kisezüsttel —, lábhoz tett fegyverrel, teljesen szabálytalanul állt előtte. — Csak arra akarom figyelmeztetni, hogy a háború még nem ért véget... A szanitécek éppen hordágyra rakták a sebesülteket. Az egyik ordított, a másik sírt — Tudom, hadnagy úr. — Most ne arra gondoljon, ami volt, hanem arra, ami lesz. Jancsik bólintott. — Csak arra gondolok, hadnagy úr... Hirtelen felriadt: mintha valahol lőttek volna. Keze ösztönösen a jobb oldalán levő karabély után kapott. Fel ugrott, s miközben bal kézzel megrázta a közelében alvó Berknert. arra gondolt: még jó. hogy m®st kapták el őket, mennyivel rosszabb lett volna, ha a határ előtt esnek csapdába. Állt, remegő orrcimpák- kal figyelt. Háta mögött recs- csent a gally: Berkner érte be. — Mi baj? — Mintha lőttek volna. — Semmit se hallottam. — Egészen biztos: puskalövés volt. — Merről? — Ahol az őrnek kell lennie. — Víg Mihály van kint. Lehet. hogy vadra lőtt. — Megtiltottam. — Akkor nem ő volt Fának lapulva álltak, a csendet azonban semmi sem törte meg. — Felébresszem a többieket? — kérdezte Berkner. — Ne, hátha csak . álmodtam. Lélegzetvisszafojtva álltak. — Semmi. — Álmodtam. — Azért meg kellene nézni. — Víg Mihálynak hallania kellett. Óvatosan, minden gallyat kikerülve lépkedtek. — Van nálad fegyver? — kérdezte Jancsik a válla fölött. — Pisztolyom van. — Még kellene néhány fegyver. — Te mondtad: ha egyszer harcolni kell, úgyis végünk... — Három karabély meg egy pisztoly akkor is kevés. Száz-százötven métert haladtak előre. A fennsík széle már csak méterekre lehetett, az őr mégsem jelzett. — Elaludt volna? — kérdezte Jancsik megújulj izgalommal. — Nem olyan ember. — Akkor mégis csak történt valami. Leguggolva figyelték, nem mozdul-e valahol egy árnyék. Semmi. Néhány métert előrébbkúsztak, Berkner elhajított egy követ. Halk puffanás — s aztán megint csend. (Folytatjuk.) Ki mit tud a képzőművészetről? A helyes megfejtés 4 pont 9. nap: 1. Rilke írja: ..Mond kicsodáik e kóborlók, kik üldözöttebbek kissé nálunk is, s kiket zsenge koruktól fiz, facsar egy kinek, kinek is kedves, nem nyugvó akarat?. . /' Melyik művész melyik korszakából való a fenti kép és mj a címe? 2. Marinetti olasz költő melyik művészeti irányzat kiáltványát ad» ja ki I9d5-ben? 27x2 Űj típusú elmekórbáz Szociál-psziohiátriai kísérleti intézet létesül a közeljövőben Mann heimben. Feladata új kezelési eljárások kipróbálása, mivel kiderült, hogy bizonyos elmebajok esetében a beteg el- külöijjtése nem szükséges, sőt a gyógyulási folyamatot hátráltatja. Az új kísérleti intézetben lesz majd nappali, éjszakai és hétvégi szolgálatot tartó klinika, ahonnan a betegek a kezelés után visszatérhetnek otthonukba, munkahelyükre. Ezt a részleges kórházi kezelést. — más szociál-pszichiRitka gyógyszer Epeköveket oldó gyógyszert állítottak elő. mely a betegség egyéb tüneteit is megszünteti. Világszerte gyakori a Cholesterin és bilirubin kövek lerakódása az epehólyagban, s az új gyógyszer sikeresen gyógyítja ezt a sokszor súlyos, eddig csak műtéttel megszüntethető betegséget. átriai módszerekkel együtt — a háború után vezették be az angol és a skandináv államokban. Ezen módszerek átvétele, német viszonyokra adaptálása képezi a mannhei- mi kísérleti intézet egyik feladatát. Az intézet egyébként szoros együttműködésben dolgozik több egyetemi klinikával és kórházzal. Az említetteken túl kutatási és oktatási feladatokat is rábíznak az intézetre, amelyben 230 beteg kezelésére lesz férőhely és évente 1000 személy részesülhet ambuláns kezelésben. Mitől függ az étvágy? Orvosi megfigyelések igazolják, hogy az ember táplálékfelvétele nemcsak szubjektív tényezőkön alapul, hanem a vegetatív idegrendszer és az ösztönök bonyolult láncolata is befolyásolja. Ezért, ha egy súlyos beteg valamilyen ételt kíván, vagy éppen elutasít, általában el kell fogadni a beteg ösztöneinek parancsát. I ♦ ♦ I ? : Szamos Rudolf: Kántor és Csupati (Részletek egy nyomozókutya történetéből) 1. Csupati keserű káromkodással csapta le poharát. „Boldog új évet” —. mondta kesernyésen és lomhán feltápászkodott. A klub előtt lánctalpas, páncélozott terepjáró várakozott. A hátsó ülésén négy, bundába burkolózott katona gubbasztott fázósan. Visszamentek a kapitányságra. Csupati átöltözött, és tíz perc múlva a. hernyótalpas csikorogva vágott neki a dühöngő, hóviharos éjszakának. Nyomott hangulatban, rosszkedvűen ültek egymás mellett. Egyedül Kántor örült: végre kiszabadult a falak közül. Az időnként orkánszerű erővel zúgó szél félelmes jajon- gása egyáltalán nem izgatta. Beleszippantott a hószagú, tiszta levegőbe. Kihalt tájon, méteres hótorlaszokon küzdötte magát előre az acél talpú hernyó. Mintha idegen bolygó, ezer veszélytől terhes felszínén járnának. Az ötven kilométeres utat valamivel több, mint egy óra alatt tették meg. Néhány perccel tizenegy után a simonyi állomás épülete mellett kiszálltak a hernyótalpasból, amely egyben rádiós harcálláspontjuk is volt. A szél keresztülfújt a vattával bélelt pufajkán és Csupati gyorsan összekötötte álla alatt prémes sapkája leffengő füleit. A vasúti őrs egyik nyomozója tájékoztatta őket a helyzetről. Az eset az állomástól másfél kilométernyire keletre történt, ahol a sínpálya a Kemeneshát dombvonulatát eléri. A vonatot vészfékkel állították meg. ám mire az igazoltatók a kiugrás helyére visszatértek, a szökevény már felmászott a meredek bevágás rézsűjén és eltűnt előlük a viharos éjszakában. A helyszínen két katona csaknem két órája várakozott már a hóviharban. „Megérdemelnének egy kupa jó forralt bort,” — szánakozott rajtuk Csupati. „Elkeseredett fickó lehet” — gondolta, miközben Kántorra csatolta a nyomozóhámot. Ujja hegye a fémkapocshoz ragadt. A fagy csípte oda, és Csupati huhogva melengette kezét, mielőtt a bélelt kesztyűbe visszadugta. A dermesztő, jeges szél perceken belül kifújta fejéből a bor kezdődő kábulatát. „Nem juthatott messzire” toporgott ő is és bár dühös volt az elrontott szilveszteri mulatságért, lelke mélyén sajnálta azt a nyomorultat, akit ki tudja, milyen vaksors hajszolt ebbe az eleve reménytelennek látszó menekülésbe. Kántor felkapaszkodott a bevágás oldalán. A dombtetőről Csupati a messzeségbe fúrta szemét, mintha túl akarna látni a sötéten, a hóviharban lámpája körén ugrándozó pelyheken. Hellyel-közzel felhők alá szorult csillagokként, az éjszaka távoli partján néhány pislákoló fény villant fel. A sötét csalóka. Csupati jól ismerte a tájat, az érzékei mégis megcsalták. Minden közelebbnek látszott. A Ke- menes keleti oldalán haladt Kántor. A mesz- szi fények úgy lógtak az éjszaka falán, mint földtől elszakadt, de túl magasba szökni nem tudott villogó léggömbök. A hó belepte a menekülő nyomát. Az emberi szem hiába keresné a széltől barázdált mezőt, de a hó az emberi nyom szagát megőrzi, és Kántor csalhatatlan szimata a hó alatt fél méter mélyen lapuló nyomokból áradó szagokat kitűnően felfogta. Csupati azért szurkolt, hogy még élve megtalálják, s mielőtt megfagy, utolérjék a menekülőt. Ne a fagy legyen az üldözött bűnére a bíró. A Kemenes és a Sághegy vulkánikus kúpja X között nyolc kilométer széles lapály húzódott j előttük. Kántor a dombokról toronyiránt ha- X ladt, a Ság oldalában fel-felpislanó fények felé. A fagyott hókristályok százhegyű jégdárdaként csapódtak szemükbe. Lábuk alatt behorpadt a szélhordta fuvát. Méteres barázdák, fekete aljú horpaszok, ahol a szántásból csíkokban elhordott hó helyén csak a fagyott rög ropogott testük súlyától. Mindig csak előre, a kutya után. Hasraestek. Feltápászkodtak. „Nyomorult féreg” — kesergett magában Csupati. Már a jégbe dermedt vizenyős ságaljai réteken jártak, amikor a kísérő csoport vezetője, egy hadnagy, Csupati oldaláig küzdötte a viharban előre magát és a szél zúgását túlkiabálva üvöltötte: „Boldog új évet, törzsőrmester” A zseblámpa rávetődő fényében Csupati bólintott. „Boldog új évet” és keserűen, gúnyosan gondolt erre a háborodott világra, s arra, hogy ebben a pillanatban ezer és millió helyen, jól fűtött szobákban, báltermekben, pezsgők és habzóborok palackjából pukkan ki a dugó. De mi pukkan nekik? Legfeljebb néhány lövés, és még azt se tudják, honnan. „Álljon meg végre!” kiáltott rá a hadnagy és Csupati tudatáig csak a második üvöltés jutott el. Füttyentett Kántornak. A hadnagy megismételte a jókívánságot és kulacsát nyújtotta. A négy katona is utolérte őket. Csupati a fejével és a kulaccsal biccentett, Jgy kívánta mindegyiknek a jobb új esztendőt. A rum tüzesen rohant nyelőcsöve alag- útján, lángra gyújtotta a hilusok csápos bolyháit. behatolt vérpályájába. A tust az őrjöngő északi szél fújta, amely kergebirkaként körözött a vulkánkúpot övező lapályon. Csupati alsó ajka a kulacs szájához fagyott és ahogy a kortyok után letépte. bőrének hártyája is beleszakadt. Mindannyian ittak. Hat ember szájáról fagyott egy-egy parányi bőrcafat a’ kulacsra.
