Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-23 / 246. szám
Bementek az erdőbe. Néhány méternyit felkapaszkodtak a partoldalon: ügyes kis teraszra értek, melyről jó darabon az utat is szemmel tarthatták. Jancsik mosolygott is: ha itt megbújna egy puskás ember, bizony nagyon rájuk ijeszthetne ... A csapat elvonult alattuk, ketten maradtak. — Mi az a fontos? — kérdezte Jancsik. Az orosz el akar szökni. — Melyik orosz? — A félkezű. — Miért — kérdezte Jancsik, aztán választ se várva hozzátette: — Ezt csak álmodtad, én azt hiszem ... — Hallottam. — Az éjjel? — A kőfejtők azt mondták: másfél napi járásra vannak a vörösök... — És Szavcsin odamegy? — Oda. — Az övéihez megy. — Ha engednénk. — Ki nem engedi? — Te. — Te is tudod, hogy ez nem igaz, — mondta Jancsik, s már indult is. — Állj meg — mondta Bódé. Jancsik visszafordult. — Te is parancsolni akarsz? — kérdezte halkan. — Hallgass rám. — Hallgatok. — A félkezű nem mehet el. Velünk marad, s megvéd bennünket, ha összefutunk a vörösökkel. — És ha a fehérek jönnek? — kérdezte Jancsik gúnyosan. Bodó felnevetett: — Akkor is. Egy kis kötél mindig van a zsebemben ... — Mit akarsz a kötéllel? — Megkötözni. így, ni. Szépen, szorosan ... Mutatta, hogy tekerné a kötél egyik végét a kis öreg egyik, a másikat pedig a másik lábára. — Értem — mondta Jancsik —, egyszóval őt dobnánk oda koncnak. — így is mondhatod. — Másképp úgy sem. — Szóval nem értesz egyet velem? — Nem — mondta Jancsik, s újra elindult. — Állj csak meg még egy szóra — mondta Bodó. — Mit akarsz még? — kérdezte Jancsik vadul. Visszafordult, valamit még akart mondáin, de ajkára merevedett a szó. Bodó lövésre kész fegyverrel állt. — Szóval így állunk? — így. — És ha beleegyezek? — kérdezte Jancsik összehúzott szemekkel. — Az más. Jankóval már megértettem... — Értem — mondta Jancsik. — Gyere egy kicsit közelebb. — Én nem vagyok Berkner — mondta Bodó gúnyosan, s közelebb lépett. — Tudom — mondta Jancsik —, csak gyere. Két méterre állhatták egymástól; a lövésre emelt karabély csöve éppen Jancsik szívére nézett. — így jó? — kérdezte Bodó. — Jó — mondta Jancsik, s arcul köpte. A lövés egy ti- zedmásodperccel később dör- rent, s ez elég volt ahhoz, hogy Jancsik oldalra vetődjön. Már csak kartávolságnyira volt a bokortól, amikor Bodó szava utolérte: — Ne mássz tovább, te féreg. Abbahagyta a kúszást, megpróbált felállni. Már féltérden volt, amikor Bodó rászólt: — így maradj. Nézték egymást, feszült, fájó szemekkel. — Akar valamit mondani parancsnok úr? — kérdezte Bodó széles fintorral, s közben szép lassan a térdelő mellére emelte a fegyvert. — Nem — mondta Jancsik —, semmit... Ötig számolok, gondolta, s behúnyta a szemét. Egy, kettő, há... A rettenetes erejű dörrenés darabokra zúzta a fák közé szorult csendet. Jancsik hétra- vetette a fejét, nem is fájt, gondolta, s várta, hogy meginogjon alatta a föld. De ehelyett a nevét kiáltották. Felnézett: az ég kék volt, a fák részegítően zöldek. Bodó arccal a földre zuhanva feküdt. Az acélkék puskacső beleveszett a harsogó fűbe. — Nem talált el? — kérdezte egy aggódó, ismerős hang. — Nem — mondta gépiesen, s végigsimította a testét. Felnézett: Berkner állt előtte. Felállt, átfogta a fiú vállát. — Majdnem elkéstél. — Majdnem — mondta a fiú. Nézték a halott oldalra fordult, színtelen arcát. — Vedd el tőle a puskát — mondta Jancsik, s elindult a tenyérnyi fennsík széle felé. — szükségünk lehet rá... — Igen — mondta a fiú —, kellhet. Alig száz kilométerre voltak Galzov városától — immár túl a hegyeken —, amikor Szavcsin rosszul lett. Először azt hitte: álmos. Szeme nyitva volt, de a tájból alig látott valamit. Néha — teljesen váratlanul — egymásba karoló színes karikák borították el sza- rúhártyáját, máskor meg egyetlen nagy szürke olaj folttá állt össze előtte minden — elmosva a tárgyak éleit, s az emberek arcát. Jancsik meg akart állni, ő azonban ragaszkodott az aznapi program betartásához: még nyolc kilométert kellett megtenniük. A senkiföldjén jártak: erről a vidékről már elvonultak a fehérek, a vörösök azonban — ki tudja miért? — ezideig még sehol sem rendezkedtek be tartósabb időre. Berkner Jancsik parancsára előrement, hogy szállást szerezzen, Jankó pedig hordágynak való husángokat vágott Késő este volt, mire fedél alá kerültek: négy kilométerre délnyugatra volt egy kis bányatelep, ott kaptak biztonságosnak látszó menedéket, ügy remélték, egy, legfeljebb két nap múlva továbbmehetnek, a láz azonban makacs volt. A harmadik napon Szavcsin javulás helyett újabb mellkasi fájdalmakat érzett, s a negyedik reggelen már fel se tudott ülni az ágyban. A ház előtt ültek, a fényesre csiszolt gerendapadon, amikor az akna irányában meglátták a' poroszkáló lovasokat. , — Katonák! — mondta Jancsik kiáltva, mint aki riadót vezényel. — Fehérek! — mondta a bányász, s számolta, hányán lehetnek. Egy, kettő, négy, hat, nyolc, tizenegy... Berkner a víztároló felé mutatott: gyalogosok jöttek lefelé a szénporos úton. — Tegyétek el a fegyvereket! — mondta Jancsik. — Egyetlen töltény se maradhat 6101 (Folytatjuk.) 27x2 Ki mit tud a képzőművészetről? A helyes megfejtés 5 pont 20. nap. 1. 190-ben Párizsban sikert arat, Pesten megbukik. Festészete a magyar valóságból fakad, s azon túlnőve, kozmikus méretűvé fokozódik. Festészetének igazi lényegét csak ma értjük meg. Fenti önarcképe alapján állapítsa meg, kiről van szó, sorolja fel bárom alkotását. 2. Mi a neve a Szovjetunió legnagyobb művészeti múzeumának? «V ♦< látott. Jól tudják, Szicíliában íratlan törvény: t Sxomn JUtcUtf KMMnru I 3I Az egykori viszonyokról idézhetnenK az uiasz < ’ Kommunista Párt egyik alapítójának, Antonio ]! Gramsci-nak megállapításait: „Az olasz egység < > nem az egyenrangúság alapján jött létre, ellen II kezőleg valamiféle territoriális viszony alakult i1 ki város és falu között. Észak hegemóniára va11 ló törekvése a délieket elnyomta és a fejlett ■ ■ észak mint egy polip, nem egyszer a déliek ro11 vására gazdagodott és kereskedelmi, ipari nö< i vekedése Dél mezőgazdaságát elszegényítette, 11 ipari fejlődését megakadályozta, kereskedelmét < > megfojtotta”. Gramsci, aki maga is a másik II olasz sziget, Szardínia szülötte, joggal állapítháttá meg: az észak-olasz burzsoázia Szicíliát 11 „belső gyarmatnak” tekintette. Ez a társadalmi ellentmondás, amelyet még napjainkig sem siI került feloldani az olasz államban, konzerválta < i a sziget középkori állapotát és elősegítette a II maffiák kifejlődését. II OMERTA — A HALLGATÁS PARANCSA A maffia kezdetben az idegen hódítók ön♦ kényuralma elleni önvédő szervezet volt. A szi* eíliaiak nagy családi szövetségekben harcoltak az ♦ adószedők, a Bourbon-poroszlók és az elnyo% mókkal együttműködő árulók ellen. A sziget lakói nem ismerték el az idegen hatóságokat és % társadalmi életüket, ha titokban is, a maffiák •f keretén belül élték, a maffiák vezetői voltak * polgármestereik, papjaik, hivatalnokaik. Sajátos földalatti állam jött ezzel létre és mint valaha az őskeresztények a katakombákban, olyan ti - tokban élték állami életüket a szicíliaiak. A sziget XIII. századtól választott vezetői döntöttek még a házassági kérdésekben is és tanácsaikat minden szicíliai kötelezőnek tartotta. A maffia szervezte az idegen hódítók elleni felkeléseket, a szabadságharcokat. A maffia vezetői, a „Tiszteletreméltó Társaság”, olaszul Onorata Societa, ahogyan önmagukat még ma is nevezik — létjogosultságukat tulajdonképpen a Garibaldi mozgalma nyomán megszületett olasz egységgel, a sziget felszabadulásával, már egy évszázaddal ezelőtt elvesztették. Minthogy nemzedékek éltek erőszak alatt nagyon sok szicíliai felszabadulásuk után is megmaradt maffia-tagnak. Többségük mindenekelőtt az úgynevezett gabelottikból verbuválódott. A szó maga bérlőt jelent és ez egyúttal meghatározza a maffia jellegét is. Ugyanis a g»be- lottik a szicíliai bárók szolgálatában állottak; akik birtokaikon korlátlanul uralkodtak és minden ellenállást könyörtelenül eltapostak. A bárók eszköze a gabelotti volt. mint birtokának tisztviselője, felvigyázója vagy személyes testőre. Természetszerűleg az erőszak erőszakot szül és akik a szegényparasztok és a nép felkeléseit elfojtják, ' előbb-utóbb maguk is banditákká válnak. A gabelotti szolgálata után a feudális úrtól földbérletet kapott. Szicíliában így sajátos középosztály alakult ki a bárók és a parasztok között. Ezek a középkori viszonyok szinte változatlanul élnek még a XX. század harmadik harmadának Szicíliájában is. Tehát a maffia az úgynevezett szicíliai középosztály illegális szervezete. Jelszava az Omerta, vagyis a Hallgatás parancsa. Ezért hihetetlenül nehéz a római kormány helyzete még olyan esetben is, amikor a maffia több száz ember szeme láttára, fényes nappal gyilkol, mert egyetlen szemtanú se akad, aki a bíróság előtt el merné mondaná azt, amit aki nem hallgat, annak meg kell halnia. Honnan ered a maffia elnevezés? Jó ideje vitatkoznak már erről az olasz történészek. Egyesek szerint eredete „a szicíliai vecsemyét’’ követő testvéri szövetségig vezethető vissza. Annáit idején a palermóiak így köszöntötték egymást: „Morte Alla Francia, Italia Anela”. Halál a franciákra, éljen Itália! Állítólag e közmondás szavainak kezdőbetűjéből származott a maffia elnevezés. A nyelvészek a maffia szó eredetét a legkülönbözőbb nyelvekben keresik, így többek között a toszkán eredetű moffia szóból, amely nyomorúságot, szerencsétlenséget jelent. vagy a francia mauvais-ből, amely ugyancsak „rossz”-at jelent. Egyesek szerint a maafir nevezetű néptörzs a szó szülőatyja. Ez a törzs az arab uralom idején Palermóban telepedett le. Vannak, akik az arab mabais, vagy mahtaa — szakadék, barlang jelentésű szavakból eredeztetik, ám a szó minden bizonnyal a mu’afah jelentését tükrözi, amely arabul erőt, biztonságot, védelmet jelent. A sző először 1868-ban szerepelt egy olaszszicíliai szótárban. Jelentése: bandita. Tény azonban, hogy a maffia ősidők óta bűnügyi szervezet. A délolasz területek parasztsága évszázadokig védtelen kiszolgáltatottja volt a földesurak önkényének. Ezért segítségért és védelemért a banditákhoz fordult, akik így két urat szolgáltak, egyrészt a földesurat, másrészt saját érdekeiket, és a paraszt három felé adózott. Egyszer a királynak. egyszer a földesúmak és egyszer a maffiába tömörült „érdekvédőinek”. Ez a furcsa helyzet szinte legendás glóriát vont a banditiz- mus köré és ennek a glóriának köszönheti például egy közismert calabriai bandita. Giuseppe Mussolini (Benáto Mussolini bátyja), hogy a szegény nép megváltójaként és védelmezőjeként léphetett fel bandájával.
