Tolna Megyei Népújság, 1969. október (19. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-19 / 243. szám
Erőltetett menetben gyalogolták végig a délutánt, s amikor napszállta után végre elértek egy aprócska faluhoz, már teljes biztonságban érezték magukat. Szavcsin magára vállalta a felderítést: előrement, s megérdeklődte, nem láttak-e a környéken katonákat? Egy öregemberrel és egy kis kamaszlánnyal jött vissza — minden rendben volt. A házikó egyetlen szobából állt, az öreg azonban ragaszkodott hozzá, hogy egy fedél alatt maradjanak valamennyien. A lánya — harmincöt év körüli asszony —, vizet melegített — mosakodhattak. Később körülülték az asztalt. Kukoricából sütött kenyeret ettek, s aztán fenyőpálinkát, ittak rá. A karácsonyesték ilyenek. Mái bent jártak az éjszakában, amikor Berkner azt mondta, figyeljenek kicsit, mintha lőttek volna valahol. Az öreg fölugrott, kinyitotta az ajtót: pontosan velük szemben — a domboldalon álló faluvégi házak között —, fáklyás lovasok száguldozták. Néha pisztolylövés pattant. Néhány másodpercig der- medten álltak: az egyik háztető már lobogott. — Meneküljetek — mondta az öreg —, a kozákok vannak itt. Berkner és Bodó berohant a szobába, s előrángatták a rongyokba rejtett fegyvereket. Egy pisztolyuk volt és egy karabélyuk — Jancsik eldobta az övét. — Gyertek az erdő felé! — ordította Bodó. s átugrott a düledező deszkakerítésen. — Az erdőbe nem merészkednek utánunk lovakon ... A kislány futni kezdett utána, az öreg azonban nem mozdult Szavcsin vonszolni kezdte a fiatalasszonyt, de az néhány méter után kitépte magát kezei közül. — A liszt meg a só! — kiáltotta s visszafutott a házha. Jancsik utána iramodott; elvette tőle a zsákot. — Fuss! — ordította. Az asszony meglódult, aztán denk; az erdőben rejtőzködött. A tehenet vonszoló_ lobogó' ingű alak szinte csalogatta a katonáikat. Két lovas mindjárt ki is vált a templom felé száguldó csatárláncbóL Amikor Lovász észrevette, hogy célba- vették, jobbra kanyarodott: most már nem szemben, hanem párhuzamosan futott az erdővel. A kozákok közepes iramban vágtattak; a gyönyörű testű lovak szinte úsztak a harmatos fű felett. Bodó az erdő szélén felhalmozott vágott fa mögött hasalt, s mint amikor behunyt szemmel tűz felé közelít kezével az ember, úgy érezte egyre fájóbban, hogy kerül társukhoz mind közelebb a végzet. A többiek valamivel beljebb voltak, a nőket és a két öreget őrizték. A rossz álmok ilyenek: az ember érzi, tudja, látja, hogy valami szörnyű készül, de képtelen megakadályozni. — Jancsik! Jancsik! — kiáltott Bodó izgalomtól fuldofelé az előbb még viszonylag távoli fények —. Jancsik után kiáltott: — Vigyázzatok Szavcsinra! Vaszilij Szavcsin ekkor már félúton volt az erdő és a ház között — gömyedten, kacsázva futott —. s bár egyetlen egyszer som nézett vissza. Lovász úgy érezte; abban a pillanatban megáll, s visszajön. Mire a kozákok olyan közel értek, hogy ki lehetett venni a lovon ülő ember arcvonásait. Lovász kivételével már minkolva. — Gyere ide!... Jankó hallotta meg'á hívást; egyszerre indultak mind a ketten. — Nézd! A kozákok beérték Lovászt, s miközben az egyik egyetlen kardsuhintással elvágta- a tehén kötőfékét, a másik két lábra állította lovát a védtelen ember előtt. Lovász megpróbált balra kitérni, de a kozák számított erre, s arcába sújtott a kancsukával. (Folytatjuk.) mindjárt meg is torpant: eszébe jutott az ágy szalmájába rejtett pénz. Bodó ekkor már elérte az erdőt, s nem sokkal utána a kislány is befutott a fák közé. Olyan világos volt, mintha már hajnalodott volna — a telihold éppen felettük állt. Lovász és Jankó az öregembernek segített: eloldozták a tehenet, szabadjára engedték a két kisgidát szoptató . kecskét. Lovász vasmarokkal fogta az értetlenül álló tehén kötőfékét — s miközben azt figyelte, milyen kegyetlen gyorsasággal közelednek a falu közepe 17. nap. 1. A francia szintetisták „Nabis” csoportjához tartozott, ő az a magyar festő, aki közel volt ahhoz, hogy a stílusteremtő vezérek között vezér legyen. Többször megfestett alakja Piaesek bácsi. A fenti képen, amely egy művének részlete, is Piaesek bácsit látjuk. Ki a festő? Ki a másik szereplője a szóban for gó képnek? 2. Melyik esztendőben alapították a Szépművészeti Múzeumot. Ki mit tud a képzőművészetről? A helyes megfejtés 2 pont Van-e telepátia? Az edinburgi egyetem pszichológus professzora kísérletsorozatot folytatott le annak megvizsgálására, vain-e valami alapja annak a feltételezésnek, hogy érzelmileg egymáshoz közelálló emberek között létezik telepátia. A kísérlet egy gép két oldalán folyt le, mindkét oldalon 5—5 különböző gomb helyezkedik el. Az egyik partner megnyomott egy gombot, mire a másik oldalon elhelyezkedő partner telepatikus úton igyekezett kitalálni, melyik lehetett a túloldalt megnyomott gomb és ennek alapján választotta ki ő is a gombot. Mindegyik kísérleti al<my előtt ott állt a szeretett lény fényképe, hogy erre koncentrálva érzékelni tudja a telepátia hatását, amit még ösztönzött a helyes találat esetére kitűzött 1 fontnyi jutalom is. A kísérletisorozat után a professzor azt a következtetést vonta le. hogy .,két egyén közötti kölcsönös vonzalom még nem elegendő telepatikus jelzések létrejöttére”. | Szamos Rudolf: : Kántor és Csupati (Részletek egy nyomozókutya történetéből) — Ne mozduljon — sziszegte Sátori. — Igenis — és két csizmasarok koppant „Menten megőrülök” — gondolta a főhadnagy és a halántékában lüktető ér görcsös rángásá- tól a feje is megfájdult. — „Ne dühöngj. — hajolt Sátorihoz Csupati. — Ezek azt hiszik, hogy a Vörös jött, akitől a dohányt várják... Húzódj az ablak mellé, én bekopogtatok.” Reggelig nem állhatnak itt szobormereven, adott igazat Csupati ötletének Sátori. Egyébként is mi történhet? Verekedni tudni kell, az a szakmával együtt jár. „Ha a kopogtatásra nem nyitják ki, próbáld betömi” tanácsolta Csupatinak és a függőfolyosóra nyíló kiszöge- léshez húzódott. Csupati szintén a folyosó felé tartott, a rendőrig. Onnan azután halk csoszo- gássai közelített az ajtó felé. Óvatosan, szinte félénken kopogtatott. Kisvártatva az ajtó mögött csendes neszezéssel megreccsent a parkett. Csupati újra koppantott néhányat. „Ki az?” suttogott bentről egy női hang. „Pszt” válaszolt Csupati és csuda büszke volt magára,- hogy a hangos és áruló beszéd helyett eszébe jutott a pisszegés. „Vörös te vagy?” — hangzott a nő kérdése. „Én, csak nyisd már ki” — Csupati valósággal lehelte a szavakat. Kántor ezalatt gazdája oldalához simulva ült az ajtó előtt. „Ez a Vörös lesz” — hallotta bentről Csupa- ti. „Nincs idő” mondta ekkor kissé hangosabban és körmei lapjával türelmetlenül kocolt az ajtón. Néhány lépésnyire tőle Sátori már azon izgult, nehogy túljátssza szerepét. „Nyisd ki!” — szólalt meg végre belülről egy rekedtes férfihang. Óvatosan fordult a zárban a kulcs. Csupati szíve a türelmetlenségtől sebesen kalapált és ahogy megnyikordult a lenyomott kilincs, teljes súlyával nekirontott és sarkáig taszította a döngve csapódó ajtószárnyat. A lökés pillanatában kiáltotta Kántornak: „Fogd, csibész!’ és az eléje táruló sötét helyiségbe pedig beüvöltötte: „Kezeket fel, senki ne mozduljon!” Mire zseblámpája kigyúlt, Kántor a pokol pusztító angyalaként tobzódott. Női sikoltás, dühödt káromkodás, morgás, jajdulás, elmozduló bútorok zaja kavarodott egyetlen nagy gomolyaggá. Csupati végre megtalálta a falikapcsolót 'és felkattintotta a villanyt. Sátori, aki időközben a folyosó ablaka elé állította a rendőrt, a dulakodás zajára Csupati segítségére sietett. Segítésre azonban már nem volt szükség Kántor egymaga teperte le .ellenfeleit, s Csupatinak már más nem maradt, mint a visitozó nő csitítása. Kántor a padlón egymás mellett fekvő két férfi hátán forgott körbe. „Bilincseld meg őket!” mondta Csupatinak Sátori és a szobába hívta a kint várakozó rendőrt is. Átvizsgálták a lakást, de újabb személyeket Kántor sem jelzett. A rendőrt hátrahagyták, őrködjön, amíg a helyszínelő csoport megérkezik. „Bárki idegen jönne, tartóztassa le’ fejezte be Sátori az utasítását. Kántor az egymáshoz bilincselt két férfit, Csupati és a főhadnagy a nőt kísérte a hűvös, hajnali csendbe borult város utcáin a kapitányságra. Sátori reggel kilenckor kialvatlan, sötét árkok mélyén ülő szemmel lépett Csupati szó- $ bájába. „Van egy kis kávéd?” kérdezte rekedten. Csupati szélesen mosolygott, miközben * megjegyezte: „Elsőosztályú brazil csempészáru”. — Irigylem a bivalyerős szervezetedet. Ne- * kém maholnap a fáradtságtól élni se lesz ked- * vem, nem hogy viccelni. „Fel a fejjel..bíz- X tatta Csupati barátját. „Amíg van!” — Mindjárt csinálok neked egy jó kávét. { Meglásd, visszahozza az életkedvedet! * ■ — Életkedv? Amikor hétről hétre ilyen £ mocskos bandákkal küszködik az ember, mint ez az éjszakai társaság is — zökkent le Sáto- t ri fáradtan a székre. — De Kántor, ezt én mondom neked, tíz Sherlock Holmes-nál is töb- J bet ér. Ha meggondolom, hogy ez a Jonny, Alias Kecze Jancsi, negyed éve verte már a dó- ! bot az orrunk előtt, a guta kerülget. — Csupa- ♦ ti legyintett. „Á... ne húzd magadat.” J — Nincs fogalmad, mit köszönhetünk mi Kántornak. — Csupati szerénykedni akart, de X Sátori leintette — Kántor nélkül még most is a két tetemet bámulnánk és fogalmunk se lenne, mi is történt. J — Cukrot kérsz bele? — tette Sátori elé Csupati az alumínium ibrikben párolgí kávét. X A főhadnagy bólintott. ♦ A rejtély nem volt rejtély többé. Hat ón f alatt teljessé vált a mozaikkép. X — Megtörtek a fickók — kezdte újra Sátori ♦ és közben csemcsegve szürcsölte kávéját. J Három óra hosszat tagadtak. Egyik se is- ♦ merte a másikat. Végül a vörös hajú portás be- ? legabalyodott ellentmondásaiba, hogy nem ma- » radt számára más kiút csak az. hogy bemártsa T Kecze Jancsit, a rtobosf -’í dühében a vörös ♦ hajú mellett Tillingert is eláztatta. Tiszta t gengszterbanda ez. +
