Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-07 / 207. szám
Koncz István: CSEBHÁT JÖ7SEF VERSEI: December Ötvenegy napja halott az apám, nem viszi már a dérrel-belepett gerendanehéz decembereket. Végig az úton, az ablak alatt ki gepri félre a latyak-havat, ki kíméli anyánkat ezután? A kertben, ahol a szertefoszlott napok után a ribiszkebokrok fagyott füstként hallgatnak a csendben, lássa az anya a függönyön át dolgozni a hazatért Józsi fiát, engem. Fát aprítok, hogy a karácsony vacogni. Mama, ne lásson, nemzőm nevét ezen az estén parazsak emlegessék, olyannak lássuk, mint mikor élt. Ki-kiújuló sebként a nevét viseljük szótlanul, Ez az év rossz volt hozzánk? Bizonyos, hogy jobbat hoz az új. Óbuda, 1968, Tanúnak hívlak Az az idő idáig szaladt... te vagy a tanúm, hogy falakra falat rakhatott volna bennem a halál. Húsz éve vagyok hű fiad, húsz hosszú esztendeje már. S ebben a kétszer tíz esztendőben volt gondom bőven: lebontottam a romot magamban. Tanúm vagy. Tudod, hogy igazam van. Roncsok között és romok alatt te tártad föl akkor a titkot: nem hamvadt el a Gondolat, minden tavasz arra tanít, hogy nem vagyok árva! Tőled tudom, mért van igazam, mitől szebb a madarak szárnya, mit hozhat a másnap, amikor bennem a vígasztalásnak vlrágkeze van. . Nyársak hegye, kötelek görcse bennem. Azóta — lásd — már arcon is barázdált. Tőled tudom, nem arra szültek engem, hogy véremben más áztassa lábát, s ujjam a késnek odaadjam —« itt van. csak hegyezgessék.. Egem, ha néha el is sötétül, húsz éve már, hogy háború nélkül küldöd vissza ereszemre a fecskét. (A közelmúltban elhunyt költő hagyatékából). |£ opogtatás nélkül nyom- . ** ta le a kilincset; az előszobában otthonosan verte le síbakancsáról a havat. A zajra kinyílt a szobaajtó; szűk résében egy fiatal nő tűnt fel; lasztexnadrág, svédmintás pulóver, bomba alak. óriástupír, reklámarc. Elképedve olvasták le egymás arcáról: mást vártak mind a ketten. — Jónapot... — mondta bizonytalanul a lány, s idegesség fogta el ettől a sráctól, mintha már látta volna valahol. — Kit keres? Most nincs itthon senki.., Tessék visszajönni égy óra .múlva. — Inkább várok... — húzódott hideg farkas-mosolyra a fiú szája, s benyomult a lány után a szobába. A lány a heverőig hátrált s ijedten leült; a fiú pedig megállt a duruzsoló vaskályha mellett; csuklyás, szivacsbéléses orkánját a szögre akasztotta, lehúzta fejéről a kötött jambó- sapkát. egy mozdulattal hátrasimította szőke haját és kezét dörzsölte a tűz fölött. — Jó meleg van itt — mondta. — Maga ... ismerőse Zemplénieknek? — kérdezte aggodalommal a lány. Megint elmosolyodott, ugyanazzal a derű nélküli farkas- mosollyal; — Zempléni? Tehát Zempléninek hívják a tulajt .., Az aggodalmat most másfajta zavarhullám űzte el a lány arcáról: — Maga nem a faluból jött? — Pestről, — Most? — Most. A gyorssal. — És? — Leszálltam a vonatról, erre kószáltam, hideg volt, láttam itt füstöl a kémény, bejöttem, itt vagyok. — Most már értem.:: Nem vagy éppen rnajrés fickó... — csapott át tegezésbe. — Hanem most aztán tűnés, mert..; — Mert? — Segítségért kiabálok! A fiú nevetett: — Mondd csak: te a lánya vagy annak a Zempléninek? — Nem ... — A felesége? — Nem éppen... — Na, látod. Értem én a szitut. Egy kis téli kiruccanás a nyaralóba, nem rossz. Különben is: láttam az autónyomot a hóban... — Odaült a lány mellé a heverőre és átfogta a derekát. — Mit akarsz? — Ki fogod találni! Biztosan van annyi fantáziád. — Azt sem tudom, ki vagy. És te sem... — Nem baj. Nálam gyorsan megy az ismerkedés. — Minden pillanatban megjöhet a pasasom, csak a faluba ugrott be a tanácshoz. — Gondolod, hogy föl fog bennünket jeientená magánlaksértésért?!... . Odakinn szállingózni kezdett a hó. A víkendházak között kis parcellákon szőlőkarók sorakoztak. Lejjebb a befagyott Balaton halvány szegélye mint a tenger vagy a világvége: a túlpart már sehol sem volt a ködben. — Fázom, rakj a tűzre. — mondta a lány, s fektében rágyújtott egy cigarettára. A tűz vörös fénye megvilágította a fiú arcát, ahogy kinyitotta a kályhaajtót. — Mióta bejöttél. azon tűnődöm, honnan Ismerlek. Olyan Ismerős az arcod, csak nem tudok rájönni. Mondd, hol láthattalak. — Nem tudom. ■— Nem szoktál a Pipacsba Járni? Frgem a Pipacsban minden törzstag ismer. — Nem. : — Azért a nevedet megmondhatnád. Én Éva vagyok. — Nem mindegy. | — Hány éves vagy? —- Tizennyolc múltam. — Az öcsém lehetnél, öcsi... Ha nem mondod meg a nevedet. öcsinek foglak hívni..; Egyébként, amikor jöttél, azt hittem, nagymenő vagy. — Miből gondoltad? — Hát..: Hogy minden majré nélkül csak úgy beállítasz egy Idegen helyre. Ismerek egy-két ilyen tagot. Megtörtént, hogy együtt mentünk. Ha otthon voltak a háziak, akkor: „Jó napot kívánok. elnézést a zavarásért, nem tetszik tudni, merre laknak a Kovácsék?” Kovácsék persze minden házban, vagy minden utcában laknak. Ha arra éppen nem lakott Kovács, akkor: „Úgy tudjuk, nemrég költöztek erre. de lehet, hogy tévedünk, majd megkeressük. elnézést a zavarásért...’’ Jó mi? — Jó. — Jó fejnek látszottál és nagy dumád volt, azt hittem, nagymenő vagy ... öcsi — nevetett kis, bujkáló gúnnyal. — fis csalódtál? — Nem sok nővel volt dolgod. igaz... Elfordult, nem válaszolt mindjárt. — Most már nem félsz, hogy itt talál a ... pasasod? — Megvárhatjuk. Ég együtt távozunk, elegánsan. „Bocsánat, uram. hogy egy kis időre igénybe vettük a nyaralóját”, halálos, mi? Elképzelem, hogy megnyúlik majd az ábrázata. — Nem akarsz itt maradni? — Ha már így alakult? — De nekem nincs Opelom. — Honnan tudod, hogy neki Opelja van? — Nem tudom . I; csak úgy mondtam. Eltaláltam? — El, hatvankettes. De aztán egyebe sincs. Még egy magnója, vagy egy táskarádiója se. Folyton csak beszélgetni akar, hogy dumáljak az életemről. Unom a banánt. Pesten presszóban nem mutatkozhatunk. telefonon nem hívhatom fel: fejes valahol. Mindig csak idecipel, ebhe a redves lyukba, pedig úgy utálom: ha kialszik a tűz. máris megfagyhat az ember. Vékony falak, lapos tető, és sehol semmi, csak beszélgessünk, dumáljak, hogy kivel hogyan voltam ... Mert ez a bogara. *— Régóta ismered? •— Két hónapja. — S amúgy? Milyen? —- Öreg. A fia lehetnél. Azt hiszem, van is egy ekkora fia, mintha mondta volna. De meglehet, hogy lánya. Vagy mind a kettő. Tulajdonképpen nem érdekel. — Te dolgozol? — Persze. Egy csórna golóban. Ha ugyan munkának lehet nevezni. Most fizetés nélküli szabin vagyak. Szerencsére annyi fizetésnélkülit kapok, amennyit akarok... A vaskályhában újra vidáman pattogtak a hasábok, öreg akáckarókat aprítottak össze, az volt bekészítve tüzelőnek, nagy halomban. A hideg falakon lecsapódott a pára. patakokban csörgött lefelé, mint a verejték. — Mit szokott mondani a pasasod? — Hogy-hogy mit szokott? — Úgy általában. Rossz a családi élete? ... — Nem, ilyesmit nem. De eléggé be van csavarodva. És csak folyton, hogy: így vigyázzunk. úgy vigyázzunk. Nehogy kitudódjék. — Aha. — De azért rendes szivar. Soha nem gorombáskodik és soha nem sajnálja a dohányt. Utálom, ha egy férfi számolja a dohányt. Még ha srác valaki, hagyján. De ha valaki öreg szivar, legalább dohánya legyen, nem igaz? — Persze. — Néha sajnálom is, csak már unom. Olyan szomorú képet vág. nem valami nagy szórakozás vele lenni. És amikor elkezdi a sódert! Azt mondja: „Most már élvezni akarom az életet”. — És te vagy neki az „élet"? •— Voltak énértem becsa varod va húszévesek is... Most miért vagy dühös? — Nem vagyok dühös! — de az orreimpája remegett, hangja rekedtté vált... — Akkor szomorú! Mi bajod? — Gyűlölöm a pasasodat! A lány szeme kerekre tágult, arca fölragyogott, pukkanó kis nevetéssel tört fel belőle a boldogság, feltérdelt a heverőn, két kezébe fogta a fiú arcát: — Mit mondtál? Gyűlölöd? Te... te édes! Mondd még egyszer!... Belém vagy esve, igaz?!... — Nem! — De jgen!.l: Ó, te édes! Csúnya vagy, amikor ilyen az arcod ... Csak azt tudnám, honnan ismerlek. Mert valahol már láttalak. Vagy valakire nagyon hasonlít az arcod ... Te!... — Elengedte a fiút, hétrahőkölt: — Tudod, kihez hasonlítasz? — Tudom. A pasasodhoz. — De hát akkor... — Eltaláltad... Az apám. Felugrott a heverőről, mintha most eszmélt Volna rá, hopv parázson fekszik; idegesen kapkodni kezdte ruháit, cipőjét. Kiszáradt a torka; legszívesebben fölpofozta volna ezt a taknyost. de csak rá kellett néznie a megnyúlt arcára, hogy összeszorítsa a félelem. Ha olvassa, vagy mesélik, biztosan röhög ezen a hülye helyzeten: apa és fia... Most szűkölni lett volna kedve, mint egy kutyának, ha vadak közé esett a verembe. — Maga nem jön? ... Merre van az állomás?... — kérdezte már ismét maeázva, kibillenve a biztonságból. A fiú nem szólt semmit, csak kinyitotta előtte az ajtót. IHÁSZ—KOVÁCS ÉVA: Itt memóriám — Cserhát József emlékének — Nem hihettem halálod. Ahogyan Te szerettél, az nem szerelem volt: nem szerelem, inkább a halál-elleni tiltakozás. Édes-keserű tiltakozásod kegyetlen H-betűjét most érti az ész, most, amikor már nem vágy. Hold-öngyújtó villan, — rágyújtasz: szinte lobog az időtlen nap — hamutartó a tejút cigarettád füstje csupán? most mosolyogsz, — valószínű — reggelig elkészülsz a riporttal, azután hazaballagsz, — pihenned kell — igen, mert holnap „újra nap lesz"... Szívemnek így ígérted. Most, amikor csak a bánat, ez az iszonyú begyvonulat sorakozik itt, legbelül, a szívben: s madarunk: a Rem-ny Hádész tenyerébe aláhullt! bátortalan magányunk mederéből miként gyöngyözhet szó, ír e tátongó sebre van-e? Szél kavarog. — Pedig még dél van —< az ég fekete.
