Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-28 / 225. szám
Bertha Bulcsú: Szombat délután A z Előadó kiszállt a tá- rr' volsági autóbuszból és körülnézett. Poros kisvárosi utcán találta magit, alacsony ablakú házak között. A járda mellett villanyoszlop állt, az oszlopon fakó menetrend függött. Az utasok beszálltak, egyedül maradt. Senki sem fogadta. Hirtelen eszébe jutottak a levelek, melyekben többször felkérték, sürgették és figyelmeztették az esemény fontosságára. Szombat volt, kora délután. Elcsüggedt, lépett néhányat a járdán, megszólított egy öregasszonyt. — „Itt semmi nem lehet messze” — gondolta, és a középület keresésére indult. A napfényes őszi délutánt láthatatlan hangszórók harsogták tele, Az egyik fahangú tánc- dalénekesnő szelleme idegesítsen az utcára nehezedett, de aztán hirtelen megszakadt a koncert. Hirdetményt olvastak fel, s az Előadó megtorpant, amikor a nevét hallotta. — ..Íme hát várnak ... Mozgósítják a helység lakosságát. ... Kend van itt..." — Megnyugodva lépdelt tovább, s szemügyre vette a gyümölcsárusokat, az új áruházakat, az új társasházakat, melyek a település felett csillogtak, kimagasodva, jeleket adva, biztatva,.. A középületben egy kövér takarítónőbe ütközött. • T- Gerde elvtárs szabadságon van — inondta a takarítónő ... — Es a helyettese? — Szombat van kérem fii — Igen, de engem meghívtak ide, hogy... — Ha meghívót kapott az elvtárs, akkor majd estére bejön szépen a meghívójával, és meghallgatja az előadást. Nyugodt lehet, meghívóval ide mindenkit beengednek. — Igen, de Gerde elvtárs engem kért fel, hogy... — Mondtam már, szabadságon van. Sokáig kaeskaringózott a városka Utcáin. Fél óra elteltével aztán szerencsésen kijutott a. Ouna-partra. Szeptember volt, kékarany ragyogás, kora ősz. A Dunán még javában dolgoztak az evezősök, a víz közepén néhány motorcsónak zümmögött. Le- Ult az egyik kikotőcölöpre, s nézte a halasbárka forgalmát. Az Qveráilos, gumicsizmás halász nem tudott megpihenni. Két-három percenként érkeztek az asszonyok, kislányok, férfiak. Aktatáskába, műanyag zacskóba mérették a halat, s menetre, jövetre átim- böíyogtgk a keskeny pallón a víz felett, A halak gazdája zsákos merftőszákkal a felszínre emelte a vízzel telt bárka belsejéből a halakat, Ki mit kért. Nagy keletje veit a ANDRÁS ENDRE Zsoltár szülővárosomhoz Hiába ásott árkot közénk huszonegy évem, ím, újra visszatértél, Erős. Én nem mehettem. Utcák Ünnepi, álmos arca tolul szemembe, elhagyott falaid közt kopogtat szívverésem. Még csak ízedet érzem, a kép halvány, homályos. Fiad megtérni készül: fogadj öledbe, Város! Idegenkedve, fétdlt kutatom nyolc kis évem eldobált tükreit, hogy régi-igaznak lássam szeplőtlen asszony-arcod, amint a zúgó árban erős szigetként állva óvsz a növő veszélyben. Hegyéi, mint voltál egykor, jó pásztora szívemnek: vezess kis társaimhoz, szeretnék hinni benned) • Lásd, az idő kicsépelt, surrogok vak kalászként, bő- termő humuszodba hullanom mit sem érne. Érdemtelenül kérem: vágy múltamért cserébe, akit eltékozoltam. legyél kegyes ajándék. Nagy, közös ti lkainkat szeretném elmesélni..; A gyermek szól s szorongó szívvel figyel a férfi: Cintróleumi bástyák, legendák szép világa, szakaszd ki az időből őreid csöpp cgapatját, ne hagyd; hülő szívünkből hitüket veszni hagyják, hogy te vagy büszke kincsük, álmaik koronája, A József-napi búcsún illatos lepkeszárnyak szálltak szőke öledre: fűzé rés drága sátrak. Cézár nevű ebünk volt. Jé bernáthegyi fajta, az apám után első személy, vad isten-állat gyermek szememben, Arcán igát lan pusztaságok ' félelme izzóit némán, ha fogait mutatta, Mondták: még csak kölyök volt, amikor megszülettem, de óvott, kis gazdáját, bízón és rendületlen. Barátaim közűi, hadd idézzem őt először, nevét se mondva. Lassan áramoljon szívemhez ködből kisejlő képe, a lányos-arcú, kedves, akivel sorsom egy vojt az jdők kezdetétől, akivel egy volt sorsom. Ki tudja, hova lett rég a fontos, céltalan, de égből sugallt szövetség? Ömlő-arany nyár zsongott. A Principális gátnál néztük a lustán-lépő vizet, két bronz-fiúcska. Gáspár — ő volt a társam — szemét félig lecsukva széttárta sovány karját, mint hívő, ki csodát vár: Itt örvénylik a múltam, tenyérnyi kis fehér folt... Nem értettem. Tán ő sem. De igaz volt, mert szép volt, Dezső, Mihály s ti többi felnőtté törpült gyermek, hű és telt szívetekben van-e még fürge ének és tiszta szándék? Engem tört zsoldost, hajcsár évek tőletek és magamtól mind távolabb terelnek. Messze és menthetetlen: homály és rokkanás vár. s talán közönyös tanúm sem lesz a pusztulásnál • • • Kis városom, erődet növeld szívemben nagyra, lásd, érkeztedre újból virágban áll az óltár s én tágult szemmel állok — hívő ftz oszlopoknál- Két-tornyú drága fészek, add áldásod fiadra, hogy birjak ellenállni rontásnak és viharnak, hogy hozzád hű maradni halálomig akarjak. pontynak, törpeharcsának, apróhalnak. Néhányan süllőt is vásároltak, de kevesen. A kövér férfiak alatt veszélyesen meghajlott a palló, de azok csak lépkedtek tovább, ijedtség nélkül, s meszerezték a halaikat. Az Előadó nézte őket, s egy »egy pillanatra elképzelte a domboldalban fehérlű pincéket, a kerteket, a füstölgő tüzeket, bográcsokat... Arra gondolt, hogy a kisváros lakói jól élnek. Szombatonként halat főznek, bort isznak rá, beszélgetnek.,, hogy a munkahelyükön mikor fizetnek prémiumot és mennyit, milyen a részlegvezető és az igazgató... Vitáznak a jó halászlé ismérveiről, a televízió műsoráról, a fiatalokról, a futballrój. Talán szidnak valakit a vezetők vagy az ismerőseik közül. — A gyermekeik gimnáziumba járnak, s megszokják a nagy darab kenyeret az asztalon, a disznővégásokat, a motort, az autót, megszokják a megszólításokat, a köszönéseket, az örömöket és szitkokat, megszokják, hogy űrhajók szállnak a világűrben, s mindent nagyon természetesnek találnak. tjj házakat emelnek, vagy a régi házhoz fürdőszobát toldanak. Kerül azért autó is, kerül kis darab szőlő. A hegyoldalt ötször-hat- szor felosztották már egymás között. Államosítottak, kisajátítottak, földet osztottak, tago- gítottak, háztájit mértek, ide mértek, oda mértek ,., Végül egy kis darab szőlő csaknem mindenkinek jutott, vezetőknek és vezetőiteknek, s a té- esznek is, nem beszélve az új telepítésekről, melyek lassacskán mind termőre fordulnak. Az Előadónak eszébe jutott, hogy évekig napszámba járt, s a gazdák piszokul megdolgoztatták. — „Hogyan lehet, hogy ma mindenki gazda, mindenki jussol valamiből... ?” — Eltűnődött, aztán a lánykákat nézte, akik kisasszonyos rebbenéssei keitek át a vékony deszkapallón. Odafülelt, s a halász tényleg „kisasszonynak” szólította a többségüket és gzt mondta nekik: „Mittetszenek parancsolni?” — „Nyilván a halász is megtalálja a maga számítását, és ezek a lánykák valóban kigasszony- formák .,. Ennyi kisasszony ... Mindenki kisasszony lesz egy szép napon...” Autók jöttek. Ügyesen a vízpartra kanyarodtak, s gazdáik átimbnlyogiak a keskeny pallón, hogy az esti halászléhez megvásárolják a legfontosabbat, a pontyot, törpeharcsát, keszeget. Némelyik autós vasalt ruhát viselt, fehér inggel, nyakkendővel, némelyik kopott overállt, némelyik sportinget, vagy lyukacsos trikót, mint a színészek az erotikus célzatú filmekben. Négy óra tájban felbukkant a parton egy rongyos, sovány öregember, Cejgnadrágot, s szakadt pulóvert hordott, barna. molyette svejcisapkúvul. Lábán szakadozott teniszeipő szürkült. A part bokrai közül ügyetlenkedett elő. A hátán nedyes uszadékfát cipelt. Szót- lanujt átkelt az országúton és eltűnt. Az Előadónak eszébe jutott egynémely kollégája ... A szakadt ruhákat, a kidőlt oldalú cipőt hazgküldik,:. A pulóverokat, melyekben már takarítani sem lehet otthon, mert osenget a postás és meglátja a rongyokat, s a postásnak nem szabad rongyokat látni, csak a hűtőszekrényt, a televíziót, az autót. — „Mit mondok én ezeknek, ha eljön az este .., ? Ha a? ember jól éj, nem figyel eléggé.,, Elszalasztja a legfontosabb szavakat ... A szellem könnyen vereséget szenved... A jólétet meg keli szokni és túllépni, föléje emelkedni,,, Csak a második nemzedék m<JZOg terBÉNYEI JÓZSEF Bottal és kenyérrel Egyik kezemben holtak a másikban kenyérrel, szembenézni jogom van vizekkel, föiddek éggel. Rég ismernek, Hisz fjük voltam és ők neveltek. Százszor átkozott az út, ahol elment a gyermek. Most állok szégyenülten, reámismernek’é még? Hozzátok menekültem szigorú föld, szelíd ég. Kenyér van jobbkezemben, kilenc pacsirta látta. Botom vágtam hegyekben, nőtt új virága, ága. Így állok s szólni kezdek, valaki tán megérti s közétek ereszkedhet megpihenni a férfi, mészetesen az autója mellett... Az első kissé komikus,.. A második nemzedék viszont mással van elfoglalva...” A parton megjelent egy lány. Végtelenül rövid, piros szoknyát hordott, és semmi mást Nem volt táskája, retikülje, zsebje, szatyra, csalt saját maga volt, hosszú combjával, szőke hajával, türelmetlenségével ... A? Előadó önkéntelenül is oldalra pillantott, s a lány azonnal nyugtázta a mozdulatát... Az Előadót az a képtelen gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy ez a lány hogyan hordja magával a SZEMÉLYI IGAZOLVÁNYÁT? Hiszen csak hosszú lábszára van, piros szoknyamaradvá- nya, szőke haja, arca... Az Előadó emlékezett még a háború utáni évekre, amikor igazolvány nélkül senki sem mert az utcára lépni. A papír fontosabb volt, mint a kenyér... Bizony az igazolvány itt az utóbbi harminc évben nagy dolog volt... Az igazolvány és az élet szinte egyet jelentett. „Ez a lány nem hordja magával az igazolványát... — gondolta ■— Nem is gondol rá, hogy magával vigye ... Ö maga az igazolvány... Saját maga igazolja saját magát... " A lány a jelek szerint Vár valakire,,. A valaki késett. Az Előadó csaknem felállt, és meghajolt... De már jó előre hallani vélte a röhögést, ami a lányból, mozdulatára előtörne. .. viszont meghajlás nélkül nem tudta elképzelni,.. Nem álig fel.,, Makacsul a vízre meredt, mintha vízvallá- sú lenne. A vizen csónak kö- zelgett. Keskeny, fürge mozgású sportcsónak. A barna bőrű evezős legény lefékezett a part tövében és a lányra kiabált: — Kiálltál Ide emlékműnek ... ? Hiába várod.,, — Mi közöd hozzá — kiáltott vissza a lány. —’ Na gyere — mondta a csónakos,.. Es a p'ifos ruhás lány ment- Beszállt a csónakba és az evezők megmerüjtek. Az Előgdó figyelte, hogy a csónak hogyan távolodik és tűnik el a túlpart vízre csüngő fűzbokrai között. — „Eg a lány legfeljebb tizenkilenc ...” — Tűnődött, hiptézott a szavakon, mintha a szavak érnének valamit, amikor... Az előadó kicsit sajnálta, hogy fiatal éveit durva napszámos munkával töltötte. Sajnálta, hogy kimaradt a túlpart: fűzesek szép birodalmából... Másrészt ingerültséget’ is érzett: — „Ennyi egész?” .., Olyasforma nyugtalanság kínozta, mint a háziasszonyokat, akikkel megesik, hogy lemaradnak valamelyik közeli üzlet árleszállításáról... Mindenki olcsón bevásárol, csak éppen ők nem,,. Otthon ülnek, s amikor értesülnek a nagy lehetőségről, már késő. A halasbárkára meredt s egy overállos férfit látott a palló szélén, ahogy a szatyrát tartotta. A szatyorban Vergődtek a halak. — Későn jött —■ mondta ä bárka gazdája. — Gyűlés volt — válaszolj ta a másik, aztán fizetett. Az Előadó lépteket hallott maga mögött. Megfordult. Magas, savány fiatalember közeledett a Dunához, majd megállt és az órájára pillantott. öt óra is elmúlt, mire a túlpart! bokrok közül kibontakozott a sportcsónak- óvatosan, ár ellen evezve közeledett. Az Előadó mellett még mindig ott állt a sovány fiatalember. Amikor* felismerte, a csónak utasát, felnyögött. Előbbre lépett, majd oldalt. Fújtatott, A csónakból integetett felé-' je a lány. Aztán néhány perc múlva a csónak kikötött. A lány partra lépett, és felkapaszkodott a rakpart lépcsőin.' A sportcsónak Qtt ringott a Dunán, pár méternyire a kikötőtől.-=■ Gyere ki! — ordított a sovány fiatalember a sport-; esónak felé. Ha akarsz valamit, majd befáradsz — mondta a csónak birtokosa és idegesen röhögött. A csónak és a part között öt-hat méter szélesen folyt a Duna. A sovány fiatalember a vízre bámult, aztán hirtelen pofonvágta a lányt, aki éppen eléje érkezett. — Na... — mondta a lányi A sovány újra ütött, s a lány csaknem felbukott- Az Előadó a sportcsónak gazdájára pillantott. A barnára sült fiatalember Úgy Vélte, hogy ami a továbbiakban következik, az már nem tartozik rá. Evezőit kicsit kiemelte a vízből, s a csónakot lefelé sodorta az ár,,A halárus, s a vásárlók oda- pillantottak, majd ismét a mérlegre, és semmit sem szóltak, Az Előadó felállt, odalépett a sovány fiatalemberhez: 1 — Uram, megbocsásson! Ez a lány nem kubikosló... He sem fejezhette, A lány csípőre tette a kezét és ráförmedt: — Mi köze magának ehhez?! Maga mocsok!... A lány eléje köpött a földre, aztán karon ragadta sovány fiúját: —• Gyere Laja... Elmentek,.. Az Előadó értetlenül bámult utánuk. A halárusra pillantott, aztán maga is elballgaqtt, Este tizenegyen ültek a teremben. Nézte a hallgatóságát. A szocialista hazafiságról kellett beszélni, és általában a hazáról, a földről, melyhez mindenki kötődik néhány titokzatos szállal.
