Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-23 / 220. szám
„Aki embernek nem jó, az magyarnak is hasznavehetetlen” Befejeződött a Tamási Áron emlékhét Í A mázai rnú”elő'lósi ház—■ ■ ■■ in ben utolsó alkalommal gyülekeztek azok, kik a Tamási Áron emlékhét rendezvényeit számon tartották, & megjelenésükkel még egyszer kifejezték az író, és munkássága iránt érzett megbecsülésüket, tiszteteletükei. A záró- ünnepségre ismét leutazott Tamási Áron özvegye, dr. Czine Mihály irodalomtörténész és Dali Sándor, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör főszerkesztője. Bebizonyosodott. hogy érdemes volt Máján szervezni az emlékhét rendezvényeit; a kulturált környezet, a szervezés gördü- lékenysége, és természetesen a nézőteret mindig megtöltő érdeklődők serege valóban méltó keretéül szolgált az ün- nepeéfSsorozatnak. A délutáni, emlékhetet lezáró megemlékezés tiszta, meghitt légköre, a legmélyebben. legbensőségesebben tapintott rá az író művészi egyéniségére, törekvéseire. Dr. Czine Mihály rövid előadásában megkísérelte, hogy Tamási Áron helyét kijelölje a magyar irodalomban. Utalt azokra a szálakra, melyek művészi gondolatvilágát alakították, a rémek és a nyomasztó szegénység lakta Székelyföldre. Amerikára, honnan első irodalmi értékű novelláit hozta. s azokra az irodalmi próbálkozásokra, melyek végül is kijelölték az utat, melyen az író elindult, s ahová végül is érkezett. A század harmadik évtizedének törekvéseiben rangos helyet foglalnak azok a kísérletezések, melyek a népi hős. s a falu hangulati és gondolati világának egybeöt- vözésén, megteremtésén fáradoznak. Gondoljunk Móricz Boldog ember-ére, s Szabó Dezső nem mindenben helyeselhető, s végső soron kudarcot vallott útkeresésére. Míg Móricz Joó György alakjában az alföldi paraszti karaktert sűrítette, addig Tamási Áron Ábel-je, a székely mentalitást, a kisebbségi székely sorsot példázza. S az Ábel formailag is új. a meseregény mindmáig egyetlen örökbecsű, tökéletes kísérlete. I Czine Mihály utái^ lfni—- ..... ' gyei Erzsi J ászai-díjas művésznő és Tompa László, a sepsiszentgyörgyi Állami Színház két éve hazánkban élő volt tagja részleteket adott elő az író életművéből. A művésznő tolmácsolásában az ,Ábel a rengetegben és a Hazai tükör egy- egy részlete csendült fel. Tompa László pedig nagy sikerű előadói estjének műsorából idézett egy emlékezetes momentumot. Az „Erdélyi társaság” című novella, a három erdélyi nemzet, a magyar, a román és a szász testvériségét, békés egyetértését hirdeti sok meleg lírával, s az 1932-es keszthelyi írókongresszuson felszólaló író programja emberi hitvallását, felvilágosult. egyenes jellemét példázza. A program, amit az egész nemzet a zászlajára írhatott volna, friss és korszerű. „Mi nem vagyunk magyarok a nékünk ártó irredentizmus űzésében, mi nem vagyunk magyarok a vallásfelekezetek közti hálború szításában és nem vagyunk magyarok a feudális birtokrendszer fenntartásában. Ellenben magyarok vagyunk az osztálykülönbeé- gek megszüntetésében (sic!), s abban a törekvésben, hogy a munkás-paraszt rétegekből egy új, egészséges középosztály nevelődjön. Magyarok vagyunk a tiszta hitnek és az alkotás szellemének védelmében. Hiszek abban, hogy az igazi ... politika az lesz, amely ezeket az új magyarokat a határok felett is összekapcsolja.” I A Tamási Áron emiék1 i— i—.. ..,i. hét ezzel befejeződött. A vendégek Bonyhádra utaztak, hogy itt is emlékezzenek az íróról. Az íróról, kinek tisztelete, sőt kultusza, a bonyhádi járás zömmel székelyek lakta községeiben a legerősebb. A székely sors megszemélyesítése elsősorban az ő szívükben- lel kükben ver leginkább visszhangot. de egyetemes értékeire nekünk is figyelnünk kell. Cs. T. Kistápé — ősszel Nemrég komoly vitám volt Kistápé miatt. Partnerem, aki féldrajzilag igen tájékozottnak tartja magát, tagadta, volt a Itelység Tolna megyei létezését, ö csak azt a Tápét ismeri, amely Szegeddel határos, amely a közismert népdal szerint azért olyan „hírős” város, mert ott van Tápé mellett. Ez, a mi Kistápénk sem önálló település, az egy emberöltőn át nyomozható története szerint tartozott már Némctkérhez, volt rövid ideig önálló község, jelenleg Bikács tartozéka, harmincöt házzal, amit ötven család lakik, ösz- szenen 188 lélekkel. Egyébként még ez a számolás is igen nagyvonalú, hiszen a kihalásra Ítélt — részben már uép- telen — Györimajor lakóit is kistápéiaknak számolták. — Nem volt ez soha valami nagy település. A vajtai grófé volt a határ, akik ma itt laknak, öregek, azok valahá- nyan az uraság cselédei voltak és azt tanúsítják, nem volt könnyű annak idején bejutni Kistápéba. De aki bejutott, az maradt. Hová is ugrálhatott volna a cselédember? Egy másik uradalomban sem vitte volna többre. Arról nem tud a fáma, mióta és miért Tápé ez a kisded község. Tudnának erről a levéltári Íratok, de bennünket most az érdekel inkább, amit az itt honosak tudnak az eredetről. Sajnos, nem sokat tudnak. Két kilométer földúton lehet Kistápéba jutni az anyaközségből, Bikács ró 1. Fut innen másfelé is, a mezőt átszelő út, földút. Igaz, homoktalajon. De azért ősszel, meg télen bezárul a világ és nehezen járható messzeségnek tűnik még a Kistápétól Bikácsot elválasztó két kilométer is. — A fiatalok? Sorra-rendre pályáznak elfelé innen, hétvégeken jönnek haza, de tudják, hogy van ez. Ha megrakja ott a fészkét, ahol a kenyere van, akkor egyre ritkábban kívánkozik haza. Sok tv-antennát láttam, gólyafészket egyet sem. A házak zöme vályogból épült. Van villany, iskola, kultúr- ház. Iskola! Az egyik leg- szemrevalóbb éoítménye a községnek, ami két sor házból álL Az iskola tanulói? összesen tizenheten vannak, egytől a nyolcig. A tanító úr, aki kilencedik évét kezdte meg Kis- tápén, azt mondja, ő nem kívánkozik innen el. Bikácsról jött ki tanítani, de a fiatalok többsége azért megy, mert: — Ha itt szomszédolni akar ráérő idejében az ember, akkor elballaghat akár két kilométert is. Eevébként, nem könnyű így tanítani, hogy együtt a nyolc osztály és az együttes nem tesz ki húszat sem. De mit lehet tenni? Eny- nyi a gyerek. Hogy lesz-e megint több, lesz-e valaha is a kistápéi iskolának 80—90 növendéke? A jelek arra mutatnak, hogy nemigen. — Milyen az ellátás? — Amilyen lehet! A kenyér kétnaponként jön. Télen, meg ősszel ez sem bizonyos. Nagyjából kapható itt minden, ami az élethez nagyon szükséges, de ha komolyabb vásárlásra szánja magát valaki, az bizony útra kényszerül. — A legtöbb zúgás a kenyér miatt van. Ha jó kedvűek éppen az asszonyok, akkor sütnek. Majd minden háznál ott a kemence, még a cselédidőkből. Az a baj, hogy gyakran éppen akkor nincs kedvük a házikenyér-sütéshez az asszonyoknak, amikor baj van a kenyérellátással. Fanyar, őszi illatokkal teljes az alig moccanó akácok alatt a levegő. Sok az akác. És sűrű a csönd. Ritkán puf- fog itt át a tsz-nek valamelyik gépe, még a kutyák is jámborabbak, mint a forgalmasabb faluhelyeken. Hallva, hogy az öregek közül számosán nem kívánkoznak már el sehova, érteni vélem, miért. Idekötődtek ezernyi szállal, s itt telt el java fiatalságuk, előbb cselédként, később már gazdákként. Még az asszony- nép áll legközelebb megértésben a fiatalok elvágyódásához. Ez is természetes, mert anyák, s az a hitvallásuk: boldoguljon az a gyerek. Azt mondja a tsz kovácsának a felesége: — Ha fiatalabb lennék, elrágnám az uram füleit, hogy mennénk innen legalább Bikácsra! Olyan asszony is akad, aki azt vallja, legiobb lenne, ha elsülyedt volna már Kistápé, mert igaz ugyan, hogy nem úgy fél itt senki, ahogy valamikor éltek a cselédelődök, de azért soha nem lesz igazán mai az élet. Hogy van villany, rádió, televízió? Na és aztán, csak abból áll a jólét? Na és, ha mondjuk valaki megbetegszik? Futhat jártányi erő híján is az orvoshoz Bikácsra, vagy vihetik Nagydorogra. Igaz, hála istennek — mondották —, többször nem kell az orvos, mint kell, de ha éppen arra van szükség? Igencsak olyan érzés keríti hatalmába az embert, hogy be van rekesztve. Aztán meg... elhiheti akárki, hogy manapság már nemcsak a -fiatalok szeretnek élni a mozgás szabadságával. Ök könnyen kerekednek föl, kerekednének az idősebbek is akár csak rokonlátni, vagy a szélesebb világot, de meg kell nagyon gondolni a dolgot. Jó lenne egy út, naponta legalább egy autóbusz, ami betér ide: reggel fölszedni azokat, akik elmenőben vannak, este meghozni a hazatérőket. Mindjárt nem kellene attól félni, hogy kiöregedik Kistápé az élő települések sorából és arra a sorsra jut. amire a szintén földesúri major, a Győri. Hát íme... ez a mi Kistápénk, és ilyen. Alig hasonlít valamiben közismertebb testvérére, a Tisza-oarti Tápéra. ami lassan inkább város, mint falu. Bikács-Kistá- pé viszont egyre inkább pusztai település lesz, mint község. pedig egykor önálló is volt... —óa— A szabadság kapuja Képek Battonyáról i944-ben Battonya volt a szabadság kapuja. Történelmi tény, hogy a szovjet hadsereg 18. páncélos hadtestének katonái — Brju- kov hadnagy és bajtársai — 1944. szeptember 23-án Battonyánál léptek először magyar földre és a községet szeptember 23-án délutánra teljes egészében felszabadították. A község nevét, mesék és legendák övezik. Egyesek szerint Itt halt meg Batu kán, A hiteles dokumentumok 1260 körüli időpontban jelölik a település alapítását. Jelenleg a 25 000 kát. hold területű Baltyonának 9800 lakosa van. A község határában négy termelő- szövetkezet működik. Iparát a Nagyalföldi Kőolaj és Földgáztermelő Vállalat új telepe, a kenyér és téglagyár, a tésztaüzem Jelenti. A község lakosai magyarok, délszlávok és románok. A nemzetiségeknek külön iskolájuk van. A jelenlegi Battonya a felszabadulás óta eltelt 25 éw falufejlődésének eleven dokumentuma. A battonyai Dózsa Tsz jelenlegi brigádvezetője, Rockov György —a képen az álló sorban jobbról az első —, Steinmetz Miklós kapitány magyar szakaszának volt az egyik harcosa. Az ülő sorban jobbról Steinmetz kapitány látható, akit a Budapest körüli harcok idején parlamenterként a német fasiszták meggyilkoltak. A környék olajkút jaiból kitermelt kőolajat és földgázt a Nagy- alíöldi Kőolaj és Földgáztermelő Vállalat battonyai telepén dolgozzák fel. Az új telep 1968 óta működik. A környék fogyasztóinak napi 60—70 ezer köbméter földgázt szállítanak. (MTI foto — Keleti Éva és Benkő Imre felvételei). A község szovjet hősi emlékművének avató ünnepsége 1948 április 4-én.
