Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
PARDI ANNA: Balatoni este Hálók barbár idegzetén vízből merül fel a balatoni este s hullámok iitem sorai« a hallható nyár zenéje egy-egy hang mint évek átlaga súlyos szél lesz, váll elfordulva, szó feledve, mögéje préselve arcok és érvek s egymagasságban velük a kifáradó lélek s különös körvonalak futó árnyaiban múlhatatlan múlton, halálos vizű parton rögzítődik a pillanat, s visszhangja akkora mint halandó szónak a halhatatlan. tengerészek emlékműve 19-12 végén nevezetes hadműveleteket hajtottak végre Feodoszija partjainál: több ezer szovjet katona és matróz partra szállt a. Krim akkor német megszállás alatt álló keleti partvidéken. A fasiszták ellen vívott kegyetlen harcban sok harcos vesztette éleiét. Ennek a hallatlan hőstettnek szentelte munkáját Vlagyimir Bondarenko festő. A művész eredeti elgondolását Moszkvában nagy tetszéssel fogadták. A „Junoszty” (Ifjúság) című lap a műemlékterv fényképét is közölte. Bondarenko 34 éves. Katona korában kezdett a képzőművészettel foglalkozni, s kapcsolatot teremtett a leningrá- di Művészeti Akadém iával. Leszerelése után beiratkozott a Muhina felsőfokú iparművészeti iskolába, amelynek elvégzése után Szevasztopolban, majd Balahlavában dolgozott. A Krím-félsziget szerelmese és kitűnő ismerője. A feodoszijai partraszállás emlékműterve három, húsz- méter magas katona-alak, speciális, a tenger sós vízének ellenálló betonból. Az emlékmű előtti parszegélyt fekete kőlapokkal burkolják. A szoborcsoport baloldalán lévő horgony a honi földhöz való kötöttséget jelképezi. Grandpierre Lajos? Messze a kövesúttól Képünkön: V. Bondarenko műemlékterve. (APN) Bizakodással indultam el munkahelyem felé, a pusztai tanyai iskolába. Tudtam, hogy a megszokott kényelemről le kell mondanom... Talán nem is fejeztem ki magam pontosan, hiszen a villany, a vízvezeték, a mozi, a könyvesbolt ma már a mindennapi élet szerves tartozéka. Azzal a tudattal vállaltam el a tanítást, hogy a felsoroltakon kívül is' sok dolgot nélkülöznöm kell majd. De bíztam: hasznos munkát végezhetek és megnyugtatott a több mint húszfős tantestüket; tehát nem leszek magamra hagyatva. Az igazgató örömmel és kedvesen fogadott. Mivel déltájban érkeztem meg, nyomban meghívott ebédre, mondván, máshol úgysem jutok ennivalóhoz. Már ötvenéves elmúlt. Elmondotta, hogy mindig tanyai iskolákban tanított és megszokta az ottani életet. Kétszobás lakásának berendezése azt bizonyította, hogy különösebb gondok nélkül él. A terjedelmes könyvespolc zsúfolt volt, találtam néhányat rajta a legújabban megjelent könyvek közül is. Ebédutáni borozgatás közben igazgatóm történeteket beszélt a tanyai tanítókról. Mindegyikből az derült ki, hogy életük változatos, munkájuk hasznos, szép, a legtöbben hivatásuk igazi hősei. Tudtomra adta, hogy engem egy távoli — tíz kilométerre eső tanterembe osztott bp, amelyhez a nyilvántartás szerint huszonnyolc gyerek tartozott, első osztályosoktól nyolcadikospkig. A központi iskolában az' igazgatóval együtt nyolcán látták el a munkát, a többi pedagógus pedig, ugyanúgy, mint majd én, rélgi épületekből átalakított egymástól és a kövesúttól távoleső iskolában tanított. — Egyelőre nincs más megoldás, ott kell tanítanunk, ahol lehet — mondotta és részletesen elmagyarázta, miként foglalkoztathatom a legjobban a gyermekeket. Azt javasolta, hogy az alsósokat délelőtt, a felsősöket délután — Mondd csak, — fordult felém Péter, miután nagyot kortyolt a Veronikapresszó kitűnő feketéjéből —, hogyan is szőriünk emeletes törtet emeletes törttel? — Mi? Micsoda? — Azt kérdeztem: hogyan ssorzunk emeletes törtet emeletes törttel? — Fogalmam sincs — hebegtem csodálkozva. — Még a földszintesre sem emlékszem. Miért jutott ez most az eszedbe? Nem érzed jól magad? A fejed fáj? — Másfél óra múlva — ‘vetett unott pillantást a karórájára Péter —, vizsgáznom kell matekból. Talán hallottál róla, van egy rendelet, , miszerint bizonyos beosztásban lévőknek bizonyos képesítést kell megszerezniük. Nos, én pillanatnyilag a technikum levelező tagozatán folytatom tanulmányaimat. Csak azért érdeklődtem az imént, hogy mégse álljak ott úgy, mint új borjú a kapu Kürti András: Kecske és káposzia előtt. Nagyon zse- nánt... De talán a négyzetgyökvonásról elárulnál valami közelebbit? Nem kell sok, néhány jellemző apróság, szakszerű intimitás. — Te, szerencsétlen! — kiáltottam. — A számtannál nincs bájcsevegés. Ha nem tudod az anyagot, Úgy elhúznak, mint a sicc! — Nyugodj meg — csitított szelíden. — Tökéletesen igazad van. Persze, hogy elbukom. Egy árva mukkot sem tanultam. — De az ég szerelmére, mi lesz akkor veled? Elbocsátanak? Alacsonyabb munkakörbe helyesnek? — Gyerek vagy — legyintett derűsen. — Miért csinálnának Ügyet belőle? Hiszen a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. — Nem értem. Ki itt a kecske és ki a káposzta? — Mind a kettő én vagyok — felelte Péter büszkén. — Mint kecske, jóllakom, mert tanulmányi pót- szabadságot kapok, munkaidő-kedvezményi és mentesítést minden társadalmi kötelezettség alól. Ha el is vágnak a vizsgán, mint káposzta, jövőre is beiratkozom, megmaradok a vállalat oktatási kimutatásaiban, növelem a szervezett tanulásban részt vevő, kiművelt emberfők sokaságát. Ez jó pont a felsőbb szervek előtt. — De hát ezt nem húzhatod a végtelenségig. Osztályt csak egyszer ismételhetsz. — Egyfajta iskolában igen — bólintott. — De van fogalmiad arról, hogy nálunk hányféle technikum, egyetem, főiskola működik? Mint égen a csillag! Mindegyikbe eljárogatok majd egy kicsit. Nyugdíjig kifutja. — És mit szól ehhez a vállalatod? — Mit szólna? Örül, mert látja, hogy töröm magam, iparkodom, évről évre neki- riigaszkodom valamilyen tanulásnak, maradéktalanul megjelenek minden vizsgán. Hogy nem engednek át? Istenkém, az élet tele van buktatókkal. Ebből nálunk igazán nem csinálnak ügyet. — Hát miből csinálnak nálatok ügyet? — Abból — borult el Péter tekintete —, ha valamelyik megátalkodott, lusta fickó nem vállalja a továbbképzéssel járó munkát és álclozato- kat, nem iratkozik be sehová. Az ilyen számára aztán nincs kegyelem. Irgalmatlanul elkapják a frakkját. Nem szeretnék a helyében lenni. Brrr! tanítsam. Figyelmeztetett; két napra való élelmet vigyek magammal, mert legalább ennyi időt vesz igénybe, míg lakást és kosztadót találok. — Addig hol alhatom? — Az iskolában. Mire mindezt megbeszéltük és mire a földművesszövetkezeti boltban bevásároltam, már elmúlt öt óra. Igazgatóm elmagyarázta az utat és még utánam is kiáltott — Lépj ki, mert rádsötétedik! Eltévedhetsz! Messze van a kövesúttól 1 Jó kedvvel indultam el. Szép, napsugaras őszi délután volt. Figyeltem a vidéket. Szépnek találtam. Miután az útbaigazítás szerint letértem a kövesútról, különösen megnyugtatóin éreztem a szokatlan, tökéletes csendet és a mezők hasonlíthatatian illatát. Hol nedves, tapadós, fényesfekete földön jártam, hol bokáig süllyedt lábam a puha homokba, majd pedig olyan kemény és sima volt az út, mintha aszfaltot öntötték volna rá. A figyelmeztetés ellenére is kényelmesen gyalogoltam és csak akkor döbbentem rá, hogy esteledik, amikor egy akácerdobe fordult az út. Mire kiértem belőle, besötétedett. Jp ideig haladtam a növekvő sötétségben, amikor végre balról, bizonytalan távolságban fény villant a szemembe. Azonnal lefordultam a szekérútról. Magányos tanyához értem. Amikor megtudták, hogy én vagyok az új tanító, nagy örömmel fogadtak. Megvacso- ráztattak. Fel sem tettem a kérdést, hogy éjjelre befogadnak-e, mert magam is láttam hogy a két helyiségben éppen elegen vannak. Ezért örültem a gazda ajánlkozásá- nak, hogy elkísér az iskolához. Meggyújtott egy viharlámpát, vállára vetett egy szürke pokrócot. így indultunk el a sötétségben. Ódaérve, kísérőm kivette rejtekhelyéről a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd meggyújtotta a falon függő lámpát. Segített fekhelyemet az összetolt padokon elkészíteni, ideadta a pokrócot takarózni, aztán jó éjszakát kívánva, eltávozott. Egyszerre megéreztem: any- nyira egyedül maradtam, mint még soha, hiszen a legközelebbi tanya is legalább ötszáz méternyire volt tőlem. De bizakodtam, hogy már a legközelebbi estét emberek között, barátságosabb környezetben töltöm. Megvacsoráztam. A maradék élelmemet az asztalra helyeztem. Aktatáskámat törölközőmbe burkoltam, hogy legyen mire helyeznem fejemet. Ráfordítottam a kulcsot az ajtóra, elfújtam a lámpát, aztán valahogy elhelyezkedtem a padokon. Hamar elaludtam. De a kemény fekhelyen rosszul telt az éjszaka. Azt álmodtam, hogy fürdés közben csalánbokrok közé kerültem és hiába kgpdostam utánuk, a hosszú csalánszárak mégis hozzám értek és végjg- szurkálták egész testemet. Reggel fáradtan, megviselten ébredtem fel. A kútnál, mosdás közben vettem észre, hogy egész mellem és karom tele van hintve bolhacsípésekkel. Megértettem álmomat. Amikor azonban beléptem a tanterembe, újabb meglepetés ért: eltűnt az asztalról az élelmem. Teljesen bizonyos voltam abban, hogy kinnlétem alatt senki meg nem közelítette az épületet. Csakis éjjel vihette el valaki ennivalómat. Az aitót azonban reggel zárva találtam és egy perc alatt meggyőződtem arról, hogy az ablakok is csukva vannak. Mégis nyomtalanul eltűnt az élelem... Miközben éhesen a gyermekekkel foglalkoztam, egyre jobban bosszantott* hogy a talányt nem tudom megfejteni. Délben hazabocsátottam a gyerekeket és elgyalogoltam a pusztára bevásárolni. Vettem élelmet, egy zseblámpát, égy csomag rovarirtót Mindenképpen sötétedés előtt akartam hazaérni, ezért fel sem kerestem igazgatómat Bevásárlás után azonnal visz- szaindultam. Törődött, fáradt és éhes voltam, talán ezért gyalogoltam egyre komorab- bgn. Úgy éreztem, minden lépésemmel mind jobban távolodom a civilizált élettőt Előbb a villanyvezeték maradt mögöttem, aztán a ko- vesút. majd a dűlőn is mind ritkábban mutatkoztak a keréknyomok ... Az iskolám közelében már csupán egy keskeny ösvény vezetett... A tanyák elég messze vannak egymástól, ezért a szálláskeresést másnapra halasztottam. Egyébként is megkértem tanítványaimat, hogy érdeklődjenek szüleiknél, nem adhatnának-e nekem szállást Reménykedtem, hogy kosztol is kapok. Lefekvés előtt gondosan bezártam az ajtót, kipróbáltam az ablakok zárjait is, aztán megnyugodva burkolóztam a pokrócba, amelyet visszatértemkor alaposan behintettem rovarirtóval. Éjjel hirtelen felriadtam. Úgy éreztem, mintha valaki járt volna a teremben. Halkan és óvatosan, hogy semmi zajt ne okozzak, zseblámpámért nyúltam, aztán felvillantottam a fényt. Éppen az asztalra. Élelmem körül patkányok hemzsegtek. Megriadva ugráltak le. Hangos puffanással csapódtak a padlóra... Körbejártattam a lámpa fényét, mindenfelé patkányokat pillantottam meg. Feltápászkodtarn és az asztalhoz siettem. A kiló szalonnából alig maradt valami. A kenyérben hatalmas lyukak tátongtak. A sajtból már csupán morzsákat találtam. így tűnt el hát az előző éjszakai élelmem is ... Meggyújtottam a petróleumlámpát. Visszaheveredtem a padokra. Sokáig gondolkoztam, mit csináljak? Közben elnyomott az álom. Aznap több mint húsz kilométert gyalogoltam... Reggelre a patkányok még a papírt is megették, vagy eltüntették az asztalról. A terjengő erős patkánybűztől felfordult a gyomrom. Itf élni és tanítani?! Megrémített a jövő. Az igazgató és a tanyaiak őrömmel, megbecsüléssel fogadtak. De a patkányok! A magány... összeroppantam. Hősök, igen, hősök a tanyai tanítók... És én... A gyermekeket már tizenegy órakor hazaküldten. Megszöktem. Begyalogoltam... Elhallgatott. — Hát... Útközben gondolkoztam — folytatta halkan. — A gyermekek... Az egyik kislány olyan szomorúin nézett rám, amikor hazakülcl- tem őket, mintha sejtette volna, hogy nem térek vissza. Hirtelen előrehajolt. — Mondja mag nekem* honnan lehet padi ínymérget szerezni! — Felemelte hangját. — Mondja meg, ha hell saját pénzemen is veszek, dq kiirtom, kiirtom a nyomorultakat! — kiáltott bőszen. T
